Az utóbbi időben egyre többször hallunk a keresztény értékek védelméről. Szervezetek jönnek létre emiatt, politikusok hangoztatják, és civilek emelik fel a hangjukat. Ám arról soha nem esik szó, hogy mik is azok a keresztény értékek. Néha az az érzésem, hogy a keresztény értékek védelmezőinek fogalmuk sincs, hogy mi is az, amit védelmezni szeretnének. Valójában az a helyzet, hogy míg az egyik általa bűnösnek tekintett cselekedet ellen fellép, addig a másik bűnt rendszeresen elköveti. Kétlem, hogy a LMBTQ emberek ellen fellépő értékvédelmezők az esküvő után veszítették el a szüzességüket. Pedig a kereszténység nem nagyon tesz különbséget a promiszkuitás és a homoszexualitás között. A legtöbb védelmező valójában nem vallásos. Számára a keresztény érték valamilyen megfoghatatlan, hamisítatlan, felsőbbrendű, színtiszta európai valami. Valami, ami mások fölé emel bennünket, de pontos fogalmat nem tudnak neki adni. De jól hangzik ezt csata kiáltásba fogni, és ettől olyan jónak, kulturális örökségünket védelmezőnek tűnnek.

Egy új jelenségre lettem figyelmes. Megjelent a színen a Konzervatív Hallgatók Szövetsége. Attól lettek híresek, hogy a leszbikusok egyik provokatív flesmobján megjelentek és hangos kiabálással jelezték a véleményüket. Egyáltalán nem érdekel sem a leszbikusok demonstrálása, sem a konzervatív hallgatók véleménye a leszbikusokról.

                                                              Fotó: Nagy Balázs

Szóval a család... A családnak már pontos meghatározása is van. Persze csakis keresztény mércével mérve. Mert ugye a keresztény Európában csakis az számít családnak, ami biblikus. És az egyetlen minta, az európai ember számára a keresztény családmodell lehet. Ám, hogy mi is az a biblikus és keresztény családmodell, illetve, hogy mi segít ennek meghatározásában, az komoly kérdéseket vet fel.

A nemek szerepéről. A nő feladata a család, az otthon melegének előteremtése. A feladatukra a testük predestinálja őket. Szüljenek gyerekeket, neveljék, lássák el őket. És persze a férjüket is, akinek pedig a család szükségleteinek előteremtése, illetve a gyermekek nemzése a feladata. Őt erre a feladatra rendeli a teste. Ahogy ezt a  Belga zenekar is megénekelte: "megleszünk remekül, dolgozom, te meg szülsz". Az utóbbi időben egyre többször kerül elő a nemek szerepe. A csúcspont eddig a Kövér László és Kovács Ákos nyilatkozata körül kialakult országos vita és felháborodás volt. Ez a poszt valójában már akkor megszületett bennem, de valamiért nem írtam meg.

Hétfőn részt vettem a progresszív teológiai fórum második előadásán. A teológusnők gondolatait hallgatva előjött bennem egy gondolat, ami évek óta motoszkál a fejemben, és teljesen más nézőpontban helyezi a férfi/női viszonyt. Kb négy éve, egy másik blogon folytatott vita hozta fel bennem ezt a gondolatot, és már akkor eldöntöttem, hogy fogok írni róla. De valamiért sosem volt aktuális, illetve nem kerekedett ki a gondolat bennem

Nemrég részt vettem a Progresszív Teológiai Fórum első előadásán. Írtam is róla egy posztot (ITT) Most pedig a Pax tévé jóvoltából egy rövid összefoglalót láthattok a programról

Hát igen. A hiterősítő, buzdító történetek. Azok, amelyek pontos iránymutatást nyújtanak nekünk, amikor döntenünk kell. Azok a történetek, amelyek pont olyan emberekről szólnak, mint mi, akik pont olyan helyzetbe kerültek, mint mi, és akik termésetesen ugyanúgy megküzdöttek, a helyzet okozta problémákkal. mint mi, és akik már túl vannak a nehezen meghozott döntésen, aminek természetesen heppiend lett a vége. Ezek a történetek sok haszonnal járnak, hiszen precedensértéküknek köszönhetően leveszik a vállunkról a döntés terhét, biztosítják számunkra a legjobb végkimenetelt, nekünk pedig nincs más dolgunk, mint várni Isten áldását, ami biztos, hogy jönni fog, hiszen a példaként elénk állított történetben is jött.

Tegnap este részt vettem a Perintfalvi Rita katolikus teológusnő, és Szűcs Balázs református lelkész nevével fémjelzett “Szabadság – Méltóság – Remény” Progresszív Teológiai Fórumon. Ráment az egész délutánom, és persze közel tízezer forintom erre a két órás programra. Persze nem ez az első eset, hogy elutazok valahova, hogy részt vegyek egy számomra érdekesnek tűnő összejövetelen, vagy találkozzak valakivel személyesen, akit eddig csak egy nicknévként ismertem. 

"Aki a kapun megy be, az a juhok pásztora. Az őr kinyit neki, a juhok pedig megismerik a hangját. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Amikor mindegyiket kivezeti, elindul előttük, s a juhok követik, mert ismerik a hangját. Idegen után nem mennek, hanem elfutnak tőle, mert az idegennek nem ismerik a hangját.Azok, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson.”

Sokszor elmondtam már, hogy kétszer voltam rákos. Mindkétszer átestem ennek a betegségnek minden szörnyűségén. Bár az elsőt elég jól viseltem minden szempontból, a második bizony kemény menet volt. Kétségbeesés, halálfélelem, rettegés, reménytelenség, aggódás, legyengülés, hányás, rosszullét, depresszió. Persze megtűzdelve reménnyel, bizakodással, hittel és jókedvvel. Ezek aztán felváltva ugráltak az idegrendszeremen, míg végül az orvosok megállapították, hogy elmúlt a veszély. Ennek már hat éve. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs tele a gatyám, mikor eszembe jut egy lehetséges harmadik. 

Van aki érdeklődéssel, és van aki megvetéssel kíséri figyelemmel a vívódásaimat. Az, hogy ki melyik táborban van, az jórészt attól függ, hogy megérti-e azt amin keresztül mentem, illetve megérti-e azt, hogy mi a célom. Úgy gondoltam, hogy szánok egy posztot arra, hogy elmagyarázzam magam azoknak, akik nem ismernek.

Nem vagyok egy meglepődős típus. Elég közönyösen tudok tekinteni mások számára fontos dolgokra. De biztos felkapnám a fejem, és meglepődnék, ha egy társaságban hirtelen hozzám fordulna valaki és ezt kérdezné: Te Sefa! A 4PP tipusú orosz vágathajtógépen hogyan kell a kaparólánc visszafordító dobot kicserélni? Természetesen nem a válaszadás okozna gondot. Elég sok ilyen cserét hajtottam végre. A kérdésfeltevés lepne meg. Ahhoz, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerüljön valakiben, olyan háttér információra, tudásra van szükség, ami nem mindennapi.

Vajon valóban megtörtént Pál találkozása Jézussal a damaszkuszi úton? Tényleg kettévált a Vörös tenger? Jézus valóban járt a víz színén? Egyáltalán megtörténtek azok a csodák, amelyekről az evangéliumokban olvasunk? És a legfontosabb: Jézus valóban feltámadt a halálból? Ez csak néhány kérdés azok közül, amiket feltehetünk a Biblia történeteit olvasva. Szerintem ezek a történetek egyáltalán nem meseszerűek, és még csak más népek legendáihoz sem hasonlítanak. Az a mód, ahogy ezekről beszámol a Biblia valahogy teljesen valóságosnak láttatja velünk ezeket a természetfelettinek köszönhető eseményeket.

Pál megtéréséről háromszor olvashatunk a Cselekedetek könyvében. Először magának a történetnek a tudósításáról, aztán kétszer Pál maga számol be róla, és ezt a két beszédet olvashatjuk. Mindhárom beszámoló Lukács nevéhez köthető. (Csel 9: 3-9, Csel 22: 6-11, Csel 26: 12-18) A három beszámolót egymás után elolvasva mindig újabb információval leszünk gazdagabbak. Pál a második beszédénél (a harmadik beszámolónál) számol be legrészletesebben a damaszkuszi úton történt beszélgetéséről Jézussal. De nemcsak az eltérő részletességben van eltérés a három beszámoló között.

Keresztényekként hozzá szoktunk, hogy mindig az Isten az, aki valaki mellett dönt. Ő választ magának embert, népet. Ő döntött Noé mellett, ő választotta ki Ábrahámot Izrael ősatyjának, Ő választotta ki Dávidot királynak, és a keresztény gondolkodásban is megvan, hogy isten az, aki elhív valakit valamilyen szolgálatra. A keresztények Isten által választott nemzetség egy bizonyos feladatra. Keresztényként azt tartjuk természetesnek, hogy Isten van döntési pozícióban, és nekünk nincs más dolgunk, mint elfogadni az ő döntéseit.

Keresztényként sokaknak evidens, hogy az egyedüli igaz isten imádatának történelmét olvashatjuk a Bibliában. Annak az istennek, akin kívül nincs más, aki azt mondja magáról, hogy „Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Senki mást ne tekints Istennek, csak engem."                    

Ezek a szavak a tizparancsolatban vannak, és az ember azt hinné, hogy Jehova (JHVH)  Isten mindig is kikövetelte magának, hogy rajta kívül senkit se tekintsenek Istennek.   Ám ha alaposan utána nézünk, akkor találunk olyan részleteket a Bibliában, amelyek kérdéseket vethetnek fel. Ebben a posztban Jákob életéből szeretnék egy számomra érdekes momentumot megvizsgálni. A történetből világosan látszani fog, hogy Jákob családja nem volt monoteista, hanem a teremtő Jehova mellett más isteneket is imádtak. Mindezt úgy, hogy senki nem szólt érte.

Teljesítmény orientált világban élünk. Mindenki annyit ér, amennyit elért. A felmutatott, megszerzett javak egyenes arányosságban vannak a megszerző értékével. Egy konzervatív értékeket kiemelő világban természetes, hogy azok, akik többet tudnak tenni, jobbak a lehetőségeik azok többet is érdemelnek. Így az ember legfontosabb fokmérője a teljesítmény, az elért eredmény. A sikeres ember többet tud felmutatni, ő emberileg is többnek tűnik, a sikertelen, lusta, semmirekellők pedig ott maradnak a társadalmi ranglétra alján, mert nem tettek meg mindent a sikerért.

Mielőtt nekikezdenék a posztnak, le szeretném szögezni, hogy nem vagyok evolúcionista. Bár azt is be kell vallanom, hogy nem tudok ellene több érvet, mint a teremtés mellett. Valójában az élet létrejötte számomra egy fehér folt, ami egyáltalán nem befolyásol abban, hogy hívő keresztény legyek. Ám a téma, és az általa felvetett kérdések érdekelnek.

A Szentlélek és így a szentháromság körüli viták miatt sokat foglalkoztam ezzel a témával. Három éve fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy Istennel kapcsolatben nem biztos, hogy helyes a személy szó használata. Nem azért,mert ő nem az, hanem azért, mert ő több annál. Természetesen ezt az ötletemet nem igazán tudtam semmivel sem alátámasztani a hiányos ismereteim miatt. Aztán néhány hete elkezdtem olvasni dr. Gál Ferenc dogmatikáját, ahol hosszú oldalakon keresztül érvel amellett, hogy miért nem megfelelő szó a személy Istenre. Így újra előtört belőlem az a kérdés, hogy mi van a Szentlélekkel? Most akkor személy, vagy erő?

Egy kicsit visszatérek ismét, a vissza-visszatérő témámhoz, a háromsághoz. Egy istenben három személy. Az egyik gondom a háromsággal, hogy a benne való hit üdvösségfeltétel. (Erről itt írtam) Bár úgy gondolom, hogy a háromság, egy bizonyos pontig érthető tanítás, mégis egyetértek azokkal, akik misztikumnak, titoknak nevezik. De miért is kell a Szentháromság misztériumáról beszélni? Azért mert valójában nincs érthető magyarázat erre az isteni létmódra. Mégis azt tapasztalom, hogy sokan (régebben többek között én is) vitáznak arról, hogy a háromság hogyan működik, és milyen szerepe van a benne lévő személyeknek, és milyen az egymáshoz való viszonyuk.

A szeretet ünnepe van. Miről is írhatnék másról, mint a szeretetről, ami a kereszténység és a keresztények egyik legfontosabb sajátossága. "Az Isten szeretet" (1János 4:8) János ebben a levelében sokat foglalkozik a szeretettel. Nem véletlenül. A szeretet egy olyan jellemzője kell, hogy legyen a kereszténységnek, ami messziről jelzi, hogy Isten velük van.

"Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (János 13:35)

Szóval a hagyományos keresztény értékek.

Azok, amelyek egy tudatos támadásnak köszönhetően, évtizedek óta egyre látványosabban tűnnek el Európából. A helyét pedig átveszi valamilyen életidegen, az eredeti teremtésmű szellemétől távol álló massza, amely alapjaiban roncsolja szét azt a keresztény alapokon álló kultúrát, mely közel két évezredig meghatározta Európát. Európa úgy tűnik képtelen ellenállni ennek a támadásnak, és a hagyományos keresztény értékrend követői egyre hangosabban hívják fel a figyelmet arra, hogy vissza kell térni a hagyományos keresztény családmodellhez, a keresztény társadalmi formához. Ugyanis ezek képesek voltak oly hosszú ideig fenntartani Európát, úgy, hogy közben a világ legfejlettebb, leggazdagabb civilizációjává vált. 

Néhány hónapja beszélgetést folytattam egy leszbikusságát nyíltan felvállaló barátommal. Mivel több ezer kilométerre lakik innen, ezért ímélben kérdezgettem a homoszexualitásról. Kíváncsi voltam, hogy aki ebben él, az hogyan látja ezt a számomra teljesen ismeretlen világot, hogyan tudott megküzdeni a vallásos hátterével. Íme a beszélgetés "vágatlan" formában:

- Írnál nekem a saját homoszexualitásodról? Persze csak ha nem baj. Szeretném jobban megismerni, megérteni ezt. Hogyan kezdődött? Mikor vetted észre? Hogyan küzdöttél ellene, ha küzdöttél? Milyen hatással vannak rád a férfiak, és milyennel a nők?

Folytatnám a homoszexualitással kapcsolatos gondolataim. Ahogy írtam, kb. három éve gondolkodok ezen. Sok kérdésemet magamból kiindulva próbáltam megválaszolni, mivel nincs a környezetemben olyan meleg, akivel ezeket megbeszélhetném. Egyébként rendkívül fontosnak tartom ezt a módszert, hiszen ha önmagunkba nézünk, sok kérdés teljesen természetes választ kap. Talán pont ezért próbálják meg egyre jobban elnyomni az emberek gondolkodó készségét. Ez a poszt elég nyersen lesz fogalmazva. Ezért előre elnézést kérek a melegektől is és azoktól is, akik nincsenek hozzászokva.

Az elmúlt három évben elég sok posztnál kommenteltem a homoszexualitás kérdésében. Melegblogon támadtam az érvelésüket, ahol támadták a melegeket, ott meg kiálltam mellettük. Szóval van bennem egy kettősség a témával kapcsolatban. Konkrétan még nem mertem állást foglalni. Túl keveset tudok a témáról, hogy kerek perec kijelentsek valamit. De megpróbálom összefoglalni a gondolataimat. Lehet, hogy nyers leszek és durván fogok fogalmazni.