Van aki érdeklődéssel, és van aki megvetéssel kíséri figyelemmel a vívódásaimat. Az, hogy ki melyik táborban van, az jórészt attól függ, hogy megérti-e azt amin keresztül mentem, illetve megérti-e azt, hogy mi a célom. Úgy gondoltam, hogy szánok egy posztot arra, hogy elmagyarázzam magam azoknak, akik nem ismernek.

A legtöbb olvasóm tudja, hogy közel húsz évet nyomtam le Jehova Tanúi között. Az utolsó három-négy év gyötrődése után úgy döntöttem, hogy elhagyom az egyházat, és utána aktív tanulásba fogtam, hogy felülvizsgáljam addigi hitnézeteimet. Ez nem volt egyszerű dolog. Sok beszélgetés, vita után rájöttem, hogy önmagában az, hogy felülvizsgálom a hitnézeteimet nem sokat ér, és hosszadalmas. Ráadásul rájöttem, hogy azok a problémák, melyek a korábbi egyházamat jellemezték, nem egyedüliek. Bármelyik egyházat is vizsgáltam meg, ugyanazok a nehézségek jöttek elő. Függetlenül attól, hogy egy nagy, történelmi egyházról van szó, vagy egy kis szektás társulástól. 

Arra is rájöttem, hogy sok nézetemhez nem meggyőződésből ragaszkodok, hanem illemből. Rá kellett döbbennem, hogy a nézeteim jelentős része csupán általánosan elfogadott nézet, amit csakis azért kell elfogadnom, mert itt születtem, vagy mert kereszténynek vallom magam. Elég sok posztot megírtam már mire rájöttem, hogy valójában egy olyan dolgot képviselek, és propagálok, amelyről szinte semmit nem tudok. Ám a tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy a legtöbben ugyanígy vannak ezzel. 

Egyszer egy beszélgetés során, keresztény barátaim óva intettek bizonyos teológiai nézetektől, melyeknek az olvasása is veszélyes, mert sokan veszítették el miatta a hitüket. A bibliakritikáról volt szó. A beszélgetés során ugyanúgy éreztem magam, mint korábban Tanúként, amikor szintén bizonyos veszélyes nézetektől óvtak, melyeknek az olvasása káros. A beszélgetés alatt némileg zavarban voltam, mert már akkor voltak olyan kérdéseim, nézeteim, melyekről nem mertem beszélni, mert ellentmondott volna a keresztény társaság nézeteinek. Ekkor nagyon megijedtem. Rájöttem, hogy csöbörből vödörbe kerültem, és a saját elmémben önmagától felmerülő kételyeim, kérdéseim továbbra is tabunak számítanak. Képmutatónak éreztem magam, aki titokban mást gondol, mint amit hisznek róla.

Ekkor döntöttem úgy, hogy innentől kezdve tojok mindenki véleményére, és teljesen más stratégia alapján fogok továbbhaladni. Rájöttem, hogy a hitnézeteim felülvizsgálása nem lehetséges, mivel az ember nem egyszerűen csak érvek alapján ragaszkodik egy nézethez, hanem érzelmileg is kötődik hozzá. Ráadásul rá kellett döbbennem, hogy a különböző egymásnak ellentmondó nézetek, legtöbb esetben egymásnak ellentmondva ugyan, de akkor is egy sajátos logika mentén megállnak. Tehát nem a mindent elsöprő, cáfolhatatlan bizonyítás teszi valaki számára elfogadhatóvá azt a nézetet, hanem egy sajátos, logikus érvrendszer, amely elsősorban annak köszönheti a sikerét, hogy a delikvens nem ismer másikat, amely ugyanúgy egy sajátosan logikus érvelés segítségével bizonyítja be az ellenkezőjét. Így az egyén eljut oda, hogy hisz valamiben, de fogalma sincs, hogy csupán valakinek a szubjektív következtetéseit tette magáévá, mert más érvelések ismeretének hiányában azzal találkozott először. Persze marha nagyképű dolog lenne, ha ezt a felismerést csupán másokra vonatkoztatnám. Mert ugye mindenki hülye csak én nem. Ám ez nem így van. Én is hülye vagyok. És ahogy mások nem ismerik a nézeteiket cáfoló, ellentmondó, és más nézeteket bizonyító érveléseket, úgy én sem. Mitől lehetek biztos abban, hogy minden érvelést ismerek, és, hogy azok közül a legjobbat választottam ki? Semmitől. Az ember nem látja a saját tévedését, mert ha látná, akkor már nem tévedne. Tehát el kell fogadnom, hogy az életem jelentős része téves következtetéseken alapul. Ez ellen nem lehet mit tenni, esetleg tudomást sem venni róla, de az nem túl becsületes. Természetesen ehhez az "igazamhoz" ugyanúgy ragaszkodok, mint más a sajátjához, így valójában semmivel sem vagyok előrébb. Hiszen ugyanúgy nem lehetek biztos abban, hogy minden érvet ismerek, ami az enyém mellett, vagy ellen szól. És ez marha vicces :D

Rájöttem, hogy ebben a bonyolult sok esetben teljesen átláthatatlan megismerhetetlen teológiai katyvaszban, esélyem sincs arra, hogy én, aki teljesen képzetlen vagyok e területen, valaha is kibogozzam az IGAZSÁGOT. Teljesen más módszerhez kellett fordulnom. Erre írta nekem Szabados Ádám egy kommentben, hogy " Különben az egész kereszténységet kidobhatjuk az ablakon. Mondjuk te dobálod is ki rendesen.:)"

És valóban. Az egyetlen helyes megoldásnak a tabula rasa-t tartom. És bár azt hiszem, hogy ennek elérése lehetetlen, mégis igyekszem a legközelebb kerülni hozzá. Tehát ki kell dobni mindent, amiről azt gondoltam, hogy igaz. Ebben sietett segítségemre Descartes, Ő is hasonló problémákon ment keresztül, és ugyanúgy kereste a biztos pontokat. Ezt írta:

"Az első az volt, hogy soha semmit ne fogadjak el igaznak, amit evidens módon nem ismertem meg annak, azaz, hogy gondosan kerüljek minden elhamarkodást és elfogultságot és semmivel többet ne foglaljak bele ítéleteimbe, mint ami olyan világosan és határozottan áll elmém előtt, hogy nincs okom kétségbe vonni."

Tehát ahogy Ádám helyesen felismerte, valóban kidobtam mindent az ablakon, és Descarteshez hasonlóan minden új információt önmagamból kiindulva vizsgálok meg. Csakis olyan dolgokat vagyok hajlandó elfogadni, amelyeket valóban nincs okom kétségbe vonni. Olyanokat, melyek nekem jók, de úgy, hogy a környezetemnek is az. Salamonhoz hasonlóan úgy gondolom, hogy az élet azért van, hogy élvezzük. Ezért a legfontosabb szempontom egy eszme, vagy cselekedet elfogadásakor, hogy élvezem-e, hozzájárul-e ahhoz, hogy jól érezzem magam?

Természetesen ez a módszer nem alkalmas arra, hogy pikk-pakk döntéseket hozzunk az életünk legfontosabb kérdéseiben. De legyünk őszinték: vajon hány keresztény jött rá évek, évtizedek múlva, hogy a korábbi döntései nem voltak jók, ám már változtatni azokon nem tud, vagy nem akar, ezért ezzel a teherrel, kell keserűen együtt élnie? Hozzám hasonlóan hányan veszítettek el éveket, és pénzben csak milliókban kifejezhető értékeket azért, mert az információ teljességének a hiányában, elhamarkodott döntést hozott? Descartes arra szavaz, hogy nem kell elhamarkodni semmit. Később arról ír a könyvében, hogy kilenc év elteltével is inkább azokban a dolgokban volt nyílt, amit nem tudott, illetve a kételyeit tudta  megindokolni. Tehát ez a módszer lassan hoz eredményt, ám semmit nem vesz el az életemből. És ez nagyon fontos. Mert a gyors, elhamarkodott döntéseknek súlyos ára van ám. 

 Szóval ebben az állapotban vagyok most. Kényelmesen, az életet élvezve, a dolgaimban örömet találva ismerkedek az élettel. Olvasok, tanulok. Aki ismer a fészbukon, az látja, hogy milyen és mennyi könyvet olvasok, látja, hogy mi foglalkoztat, illetve azt is, hogy milyen vagyok. És míg más attól tartja magát jónak, hogy az általa helyesnek ítélt dogmákat vallja, én igyekszem megkeresni a módját annak, hogy önmagam, önmagamnak és a környezetemnek legyek jó. Egyenlőre eddig jutottam. És ha élek, akkor Descarteshez hasonlóan kilenc év múlva megnézzük, hogy meddig jutottam. Lehet, hogy ugyanoda fogok jutni, mint azok, akikkel ma vitázok. Lehet, hogy másfelé. Én ráérek. Előttem az örökkévalóság.  :)