Bántalmazott gyerekként nőttem fel. Szüleim elváltak, és az anyám második férje három éves koromban toppant be az életembe. Furcsa, hogy olyan hét éves koromig szinte semmilyen emlékem nincs a mostohaapámról. Akárhogy gondolkodok, csak két emlék jut eszembe. Az egyik mikor egy bottal véresre verte a kutyánkat, a másik, meg mikor megvert, mert folyton elestem biciklivel, mikor meg akart tanítani biciklizni.

Ám van egy hangfelvételem, amelyben az édesapám kérdezi tőlem ötéves koromban, hogy mikor fogja abbahagyni a mostohám a veréseket? És én a világ összes fájdalmával a lelkemben, öszzetörve mondom, hogy tisztában vagyok azzal, hogy ezt a kínt még nagyon sokáig kell viselnem. Amikor ez a felvétel kb 35 éves koromban hozzám került, és meghallgattam, rettenetes zokogásban törtem ki.

Furcsa, hogy a verésekről későbbről sincs emlékem. Csak a nadrágszíjról, a fakanálról. Viszont anyámról van. Emlékszem, ahogy a földön fekve, minél kissebbre ősszegömbölyödve védekezem anyám brutális verése ellen. Aki csak ütött és ütött a fakanállal, miközben üvöltött velem. Anyám nem védett meg a mostohaapám brutalitásától. Inkább ő is beszállt a játékba. 

Akárhogy gondolkodom, és próbálom előidézni a mostohaapám veréseit, csak a legutolsóra emlékszem, de arra majd később visszatérek. De a rettegés az még mindig megvan. Pontosan emlékszem, arra a mindennapos félelemre, mikor haza kellett mennem az iskolából. Mikor a tömbök között bóklászva megláttam a lépcsőházunkat, mindig elmondtam egy imát egy süket istennek, hogy bárcsak ne lenne otthon senki. Bárcsak megúsznám valahogy azt a mindennapos terrort, ami otthon várt. Az örökös ellenőrzés, minden apróságban. Rend van az iskolatáskámban?  Úgy áll a fütyim az alsónadrágomban, ahogy kell? Jól tekertem össze a zoknit? Megvan minden lap a füzeteimben? Be voltak számozva, hogy ne téphessek ki lapot a füzetekből. Képzeljétek mit éltem át, mikor a tanár arra kért, hogy a dolgozathoz, tépjünk ki egy lapot a füzetből. Tudtam, hogy otthon ebből baj lesz, amit nem tudok megmagyarázni. És mindig a büntetés, a verés, a terror. Egyszer részegen éjszaka odajött az ágyamhoz, és lehugyozott. Meg sem mertem mozdulni, csak rettegtem, Úgy telt el az egész éjszaka, hogy az ő hugyában feküdtem. Soha nem mertem erről beszélni  Még anyámnak sem. A megalázás mindennapos volt.

Az az örökös félelem, bizonytalanság, reménytelenség beleégett a szívembe. Senkihez sem fordulhattam. Bár édesapámnak eleinte beszéltem róla, semmit sem tett. Úgyhogy egy idő után neki sem mondtam. Sem az apám, sem az anyám nem volt ott, hogy megvédjen. Mintegy tíz éven át, a teljes gyermekkorom így telt. Egyedül, kiszolgáltatottan, védtelenül. Az egyetlen amiben valami vígaszt találtam, az a féltestvéreim bántása volt. Rajtuk töltöttem ki a haragomat. Persze a mostohám ezt is mindig megbosszulta. 

Határozottan emlékszem a lefekvés és az elalvás közötti elmélkedéseimre. Nyolc éves lehettem, mikor az öngyilkosság, mint egyetlen kivezető út felmerült bennem. Nyolc évesen nem láttam más megoldást. És ez a gondolat egy életre belefészkelte magát az agyamba.

12 éves lehettem, mikor vége lett. Válófélben voltak már anyámmal. Valamiért elkezdett ütni. sorban kaptam az ütéseket, Én hátráltam, és beesetem az emeletes ágy alsó ágyára. Ő fölémhajolt és csak ütött. Nem tudom mi történt akkor velem. Talán a közel egy évtizednyi rettegés, vagy nem tudom mi volt az, ami hirtelen megtöltött valami ismeretlen erővel és daccal. Sosem értettem meg mi történt akkor velem, de összeszedtem minden erőmet, és megütöttem a kínzómat. Nem volt nagy erejű ütés. Mitől lett volna? A mostohaapám ledermedt, A gyűlőlettől és a verés hevétől eltorzult arca, ezer színben kezdett játszani, a keze megállt, és soha többé nem ütött meg.

Most itt vagyok 51 évesen. Egy békés, nyugodt életet élek. A családomban soha nincs egy hangos szó. Van egy felnőtt fiam, aki még mindig hozzám fordul, és bármit elmond nekem. Van egy négyéves fiam, akivel a legjobb játékunk, hogy szorosan összeölelkezve gurulunk oda vissza a francia ágyon. Betegesen szeretem a fiaimat. Meg tudtam oldani, hogy ne adjam tovább, amit kaptam. De közben azok a sebek még mindig véreznek, és talán soha nem fognak meggyógyulni. Egész életemre megnyomorított a gyermekkorom. 

Nem tudom hogyan lehetne a hozzám hasonló gyermekeket megvédeni. Fogalmam sincs mit lehetne tenni, hogy az ilyen szülőktől megmentsük a gyerekeket. De azt hiszem, hogy én bármit megadnék azért, hogy olyan gyermekkorra emlékezzek vissza, mint a fiaim.