Nemrég részt vettem a Progresszív Teológiai Fórum első előadásán. Írtam is róla egy posztot (ITT) Most pedig a Pax tévé jóvoltából egy rövid összefoglalót láthattok a programról

Hát igen. A hiterősítő, buzdító történetek. Azok, amelyek pontos iránymutatást nyújtanak nekünk, amikor döntenünk kell. Azok a történetek, amelyek pont olyan emberekről szólnak, mint mi, akik pont olyan helyzetbe kerültek, mint mi, és akik termésetesen ugyanúgy megküzdöttek, a helyzet okozta problémákkal. mint mi, és akik már túl vannak a nehezen meghozott döntésen, aminek természetesen heppiend lett a vége. Ezek a történetek sok haszonnal járnak, hiszen precedensértéküknek köszönhetően leveszik a vállunkról a döntés terhét, biztosítják számunkra a legjobb végkimenetelt, nekünk pedig nincs más dolgunk, mint várni Isten áldását, ami biztos, hogy jönni fog, hiszen a példaként elénk állított történetben is jött.

Tegnap este részt vettem a Perintfalvi Rita katolikus teológusnő, és Szűcs Balázs református lelkész nevével fémjelzett “Szabadság – Méltóság – Remény” Progresszív Teológiai Fórumon. Ráment az egész délutánom, és persze közel tízezer forintom erre a két órás programra. Persze nem ez az első eset, hogy elutazok valahova, hogy részt vegyek egy számomra érdekesnek tűnő összejövetelen, vagy találkozzak valakivel személyesen, akit eddig csak egy nicknévként ismertem. 

"Aki a kapun megy be, az a juhok pásztora. Az őr kinyit neki, a juhok pedig megismerik a hangját. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Amikor mindegyiket kivezeti, elindul előttük, s a juhok követik, mert ismerik a hangját. Idegen után nem mennek, hanem elfutnak tőle, mert az idegennek nem ismerik a hangját.Azok, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson.”

Sokszor elmondtam már, hogy kétszer voltam rákos. Mindkétszer átestem ennek a betegségnek minden szörnyűségén. Bár az elsőt elég jól viseltem minden szempontból, a második bizony kemény menet volt. Kétségbeesés, halálfélelem, rettegés, reménytelenség, aggódás, legyengülés, hányás, rosszullét, depresszió. Persze megtűzdelve reménnyel, bizakodással, hittel és jókedvvel. Ezek aztán felváltva ugráltak az idegrendszeremen, míg végül az orvosok megállapították, hogy elmúlt a veszély. Ennek már hat éve. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs tele a gatyám, mikor eszembe jut egy lehetséges harmadik. 

Van aki érdeklődéssel, és van aki megvetéssel kíséri figyelemmel a vívódásaimat. Az, hogy ki melyik táborban van, az jórészt attól függ, hogy megérti-e azt amin keresztül mentem, illetve megérti-e azt, hogy mi a célom. Úgy gondoltam, hogy szánok egy posztot arra, hogy elmagyarázzam magam azoknak, akik nem ismernek.

Nem vagyok egy meglepődős típus. Elég közönyösen tudok tekinteni mások számára fontos dolgokra. De biztos felkapnám a fejem, és meglepődnék, ha egy társaságban hirtelen hozzám fordulna valaki és ezt kérdezné: Te Sefa! A 4PP tipusú orosz vágathajtógépen hogyan kell a kaparólánc visszafordító dobot kicserélni? Természetesen nem a válaszadás okozna gondot. Elég sok ilyen cserét hajtottam végre. A kérdésfeltevés lepne meg. Ahhoz, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerüljön valakiben, olyan háttér információra, tudásra van szükség, ami nem mindennapi.

Vajon valóban megtörtént Pál találkozása Jézussal a damaszkuszi úton? Tényleg kettévált a Vörös tenger? Jézus valóban járt a víz színén? Egyáltalán megtörténtek azok a csodák, amelyekről az evangéliumokban olvasunk? És a legfontosabb: Jézus valóban feltámadt a halálból? Ez csak néhány kérdés azok közül, amiket feltehetünk a Biblia történeteit olvasva. Szerintem ezek a történetek egyáltalán nem meseszerűek, és még csak más népek legendáihoz sem hasonlítanak. Az a mód, ahogy ezekről beszámol a Biblia valahogy teljesen valóságosnak láttatja velünk ezeket a természetfelettinek köszönhető eseményeket.

Pál megtéréséről háromszor olvashatunk a Cselekedetek könyvében. Először magának a történetnek a tudósításáról, aztán kétszer Pál maga számol be róla, és ezt a két beszédet olvashatjuk. Mindhárom beszámoló Lukács nevéhez köthető. (Csel 9: 3-9, Csel 22: 6-11, Csel 26: 12-18) A három beszámolót egymás után elolvasva mindig újabb információval leszünk gazdagabbak. Pál a második beszédénél (a harmadik beszámolónál) számol be legrészletesebben a damaszkuszi úton történt beszélgetéséről Jézussal. De nemcsak az eltérő részletességben van eltérés a három beszámoló között.

Keresztényekként hozzá szoktunk, hogy mindig az Isten az, aki valaki mellett dönt. Ő választ magának embert, népet. Ő döntött Noé mellett, ő választotta ki Ábrahámot Izrael ősatyjának, Ő választotta ki Dávidot királynak, és a keresztény gondolkodásban is megvan, hogy isten az, aki elhív valakit valamilyen szolgálatra. A keresztények Isten által választott nemzetség egy bizonyos feladatra. Keresztényként azt tartjuk természetesnek, hogy Isten van döntési pozícióban, és nekünk nincs más dolgunk, mint elfogadni az ő döntéseit.

Keresztényként sokaknak evidens, hogy az egyedüli igaz isten imádatának történelmét olvashatjuk a Bibliában. Annak az istennek, akin kívül nincs más, aki azt mondja magáról, hogy „Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Senki mást ne tekints Istennek, csak engem."                    

Ezek a szavak a tizparancsolatban vannak, és az ember azt hinné, hogy Jehova (JHVH)  Isten mindig is kikövetelte magának, hogy rajta kívül senkit se tekintsenek Istennek.   Ám ha alaposan utána nézünk, akkor találunk olyan részleteket a Bibliában, amelyek kérdéseket vethetnek fel. Ebben a posztban Jákob életéből szeretnék egy számomra érdekes momentumot megvizsgálni. A történetből világosan látszani fog, hogy Jákob családja nem volt monoteista, hanem a teremtő Jehova mellett más isteneket is imádtak. Mindezt úgy, hogy senki nem szólt érte.

Teljesítmény orientált világban élünk. Mindenki annyit ér, amennyit elért. A felmutatott, megszerzett javak egyenes arányosságban vannak a megszerző értékével. Egy konzervatív értékeket kiemelő világban természetes, hogy azok, akik többet tudnak tenni, jobbak a lehetőségeik azok többet is érdemelnek. Így az ember legfontosabb fokmérője a teljesítmény, az elért eredmény. A sikeres ember többet tud felmutatni, ő emberileg is többnek tűnik, a sikertelen, lusta, semmirekellők pedig ott maradnak a társadalmi ranglétra alján, mert nem tettek meg mindent a sikerért.

Mielőtt nekikezdenék a posztnak, le szeretném szögezni, hogy nem vagyok evolúcionista. Bár azt is be kell vallanom, hogy nem tudok ellene több érvet, mint a teremtés mellett. Valójában az élet létrejötte számomra egy fehér folt, ami egyáltalán nem befolyásol abban, hogy hívő keresztény legyek. Ám a téma, és az általa felvetett kérdések érdekelnek.

A Szentlélek és így a szentháromság körüli viták miatt sokat foglalkoztam ezzel a témával. Három éve fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy Istennel kapcsolatben nem biztos, hogy helyes a személy szó használata. Nem azért,mert ő nem az, hanem azért, mert ő több annál. Természetesen ezt az ötletemet nem igazán tudtam semmivel sem alátámasztani a hiányos ismereteim miatt. Aztán néhány hete elkezdtem olvasni dr. Gál Ferenc dogmatikáját, ahol hosszú oldalakon keresztül érvel amellett, hogy miért nem megfelelő szó a személy Istenre. Így újra előtört belőlem az a kérdés, hogy mi van a Szentlélekkel? Most akkor személy, vagy erő?

Egy kicsit visszatérek ismét, a vissza-visszatérő témámhoz, a háromsághoz. Egy istenben három személy. Az egyik gondom a háromsággal, hogy a benne való hit üdvösségfeltétel. (Erről itt írtam) Bár úgy gondolom, hogy a háromság, egy bizonyos pontig érthető tanítás, mégis egyetértek azokkal, akik misztikumnak, titoknak nevezik. De miért is kell a Szentháromság misztériumáról beszélni? Azért mert valójában nincs érthető magyarázat erre az isteni létmódra. Mégis azt tapasztalom, hogy sokan (régebben többek között én is) vitáznak arról, hogy a háromság hogyan működik, és milyen szerepe van a benne lévő személyeknek, és milyen az egymáshoz való viszonyuk.

A szeretet ünnepe van. Miről is írhatnék másról, mint a szeretetről, ami a kereszténység és a keresztények egyik legfontosabb sajátossága. "Az Isten szeretet" (1János 4:8) János ebben a levelében sokat foglalkozik a szeretettel. Nem véletlenül. A szeretet egy olyan jellemzője kell, hogy legyen a kereszténységnek, ami messziről jelzi, hogy Isten velük van.

"Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (János 13:35)

Szóval a hagyományos keresztény értékek.

Azok, amelyek egy tudatos támadásnak köszönhetően, évtizedek óta egyre látványosabban tűnnek el Európából. A helyét pedig átveszi valamilyen életidegen, az eredeti teremtésmű szellemétől távol álló massza, amely alapjaiban roncsolja szét azt a keresztény alapokon álló kultúrát, mely közel két évezredig meghatározta Európát. Európa úgy tűnik képtelen ellenállni ennek a támadásnak, és a hagyományos keresztény értékrend követői egyre hangosabban hívják fel a figyelmet arra, hogy vissza kell térni a hagyományos keresztény családmodellhez, a keresztény társadalmi formához. Ugyanis ezek képesek voltak oly hosszú ideig fenntartani Európát, úgy, hogy közben a világ legfejlettebb, leggazdagabb civilizációjává vált. 

Néhány hónapja beszélgetést folytattam egy leszbikusságát nyíltan felvállaló barátommal. Mivel több ezer kilométerre lakik innen, ezért ímélben kérdezgettem a homoszexualitásról. Kíváncsi voltam, hogy aki ebben él, az hogyan látja ezt a számomra teljesen ismeretlen világot, hogyan tudott megküzdeni a vallásos hátterével. Íme a beszélgetés "vágatlan" formában:

- Írnál nekem a saját homoszexualitásodról? Persze csak ha nem baj. Szeretném jobban megismerni, megérteni ezt. Hogyan kezdődött? Mikor vetted észre? Hogyan küzdöttél ellene, ha küzdöttél? Milyen hatással vannak rád a férfiak, és milyennel a nők?

Folytatnám a homoszexualitással kapcsolatos gondolataim. Ahogy írtam, kb. három éve gondolkodok ezen. Sok kérdésemet magamból kiindulva próbáltam megválaszolni, mivel nincs a környezetemben olyan meleg, akivel ezeket megbeszélhetném. Egyébként rendkívül fontosnak tartom ezt a módszert, hiszen ha önmagunkba nézünk, sok kérdés teljesen természetes választ kap. Talán pont ezért próbálják meg egyre jobban elnyomni az emberek gondolkodó készségét. Ez a poszt elég nyersen lesz fogalmazva. Ezért előre elnézést kérek a melegektől is és azoktól is, akik nincsenek hozzászokva.

Az elmúlt három évben elég sok posztnál kommenteltem a homoszexualitás kérdésében. Melegblogon támadtam az érvelésüket, ahol támadták a melegeket, ott meg kiálltam mellettük. Szóval van bennem egy kettősség a témával kapcsolatban. Konkrétan még nem mertem állást foglalni. Túl keveset tudok a témáról, hogy kerek perec kijelentsek valamit. De megpróbálom összefoglalni a gondolataimat. Lehet, hogy nyers leszek és durván fogok fogalmazni.

A kereszténység globális támadás alatt van. Titkos társaságok próbálják megtörni Európában a kereszténység hegemóniáját. A szabadkőművesek, a zsidók, az arabok, a liberálisok, a muszlimok, a pirézek egyre nyíltabban próbálják meg romba dönteni, az Európában évezredes múltra tekintő keresztényi értékeket. Támadás alatt vannak azok a keresztényi alapokon nyugvó intézmények, melyeknek Európa a felemelkedését és a jólétét köszönheti. Ezen mozgalom képviselői aljas háborút folytatnak az élet, a család és az egyház ellen. Céljuk romba dönteni mindent, ami a kereszténységhez köthető. A kereszténység pedig úgy tűnik egyre kevésbé tud ellenállni ezeknek a csapásoknak. Az Ördög által irányított démoni erők egyre hevesebben támadják a keresztény értékeket

Aki ismer, az tudja, hogy jobbára punk zenét hallgatok. De vajon keresztényként ez helyes? Brátán Jani barátom mutatta az alábbi érdekes videót. Egy görög katolikus papnövendék mondja el a véleményét a punk zenéről. Vajon össze lehet hangolni a kereszténységet és a punkot?

A relativizálást korunk egyik rákfenéjének tartják. Ma már semmi sem biztos, és nehezen találni olyan, mindenki számára elfogadható viszonyítási pontokat, amelyekből ki lehetne indulni, hogy stabilan határozhassunk meg paradigmákat. Ez az élet szinte minden területére igaz. A teológiára is. A hívő embernek a hit és a vallás egy biztos pontot kellene, hogy adjon az életében, ami ugyan meg is valósítható, de csak abban az esetben, ha egy zárt teológiai rendszert hozunk létre, melyek megkérdőjelezhetetlen állításokon (axiómákon) alapul.

Mikor jön el a vég? Ez az a kérdés, ami már kétezer éve a kereszténység központi témája. Azóta nem is igazi keresztény az, aki nem a saját életében várja Krisztus második eljövetelét, az elragadtatást, Armageddont. Ismerjük Pál gondolatait erről. Ő maga is hangot adott annak, hogy úgy gondolja, még az életében meg fog ez történni. "Mi élők, akik az Úr eljöveteléig megmaradunk, nem előzzük meg az elhunytakat." Ugyanezt erősíti meg az 1kor 15:51-ben is: "Nem halunk ugyan meg mindnyájan, de mindnyájan elváltozunk". Pál szavai arra utalnak, hogy abban bízik, még az életében eljön ez az esemény. Mi több, testvéreit így ösztönözte: "Vigasztaljátok tehát egymást ezzel a tanítással!"(1thessz 4: 15- 18)

Pál apostol egyik legismertebb gondolatáról szeretnék írni most. Érdekes párhuzamra leltem John Stott könyvében Pál gondolatai és egy megkérdőjelezett eredetű könyv gondolatai között. Úgy gondolom, hogy megérdemel egy posztot a téma, aztán mindenki azt kezd az infóval amit akar. A római levél 1: 19,20-as verseiről van szó. Így szól: "Ami ugyanis megtudható az Istenről, az világos előttük, maga Isten tette számukra nyilvánvalóvá. Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk. Nincs hát mentségük,"