Az ószövetség

Ebben a posztban kifejezetten az ószövetséggel, és annak kanonizálásával fogok foglalkozni. Ahogy egyre többet foglalkozok a témával, úgy válik egyre bonyolultabbá, és átláthatatlanabbá. Az ószövetségnek alapvetően két tipusú kánonja van. Az egyik az alexandriai, a másik a palesztinai. Bár egyesek szerint létezik egy babiloni is, de erről nagyon keveset olvastam. Az alexandriai kánon már az i.e. 3.-4. században létezett, amire az a bizonyíték, hogy ekkor készítették a Septuagintát. Ezt a kánont használták a szétszóratásban élő zsidók, és a keresztények is. Az újszövetségben található ószövetségi idézetek, köztük Jézuséi is, túlnyomó részt a Septuagintából származnak.  A keresztények egészen a reformációig ezt a kánont használták, ha az ószövetségről volt szó. A palesztinai kánont a palesztínában élő zsidók használták. Ennek keletkezése elég vitatott. De abban, mindenki egyetért, hogy ez a kánon évszázadokkal Jézus halála után jött létre. Egyesek szerint a ll. században, de a legtöbb bizonyíték azt támasztja alá, hogy valamikor a maszoréták korában, a Vll-X. században jött létre.

Folytatnám az előző posztban elkezdett gondolatot. Elég sokan félreértik azt a gondolatsort, amit az Utopiás sorozatomban, illetve az előző posztban leírtam. Persze sokan már értik, hogy mire akarok kilukadni. Arra, hogy bár nem Krisztust tekintem a teremtés és a megváltás céljának, a szerepét benne, nem akarom elvitatni.

Ugyanis.

1. Az ember, és a fizikai világ nem Krisztusért, hanem önmagáért lett teremtve. Hogy éljen, létezzen, és ezt a létezést Isten gyönyörűségére élvezze.

2. A bűneset helyrehozása sem Krisztusért történt, hanem azért, hogy a teremtés eredeti célja megvalósuljon, azaz az ember a létezését Isten gyönyörűségére élvezze.

Hónapok óta érlelődik bennem az a gondolat amit most le fogok írni. Az elmúlt hónapokban már súroltam a témát, de az valóban csak súrolás volt, hiszen a témából senki nem következtetett a végső célra, amit most megpróbálok leírni. Az UTÓPIA sorozatomban már leírtam egy fontos és meghökkentő dolgot, ami szerintem a kereszténység egyik legsúlyosabb hibája. Az a mondat, amely a legvitatottabb volt minden fórumon, így hangzott: "Szóval mit is látok megoldásnak? Akármennyire megbotránkoztató ez, azt hiszem, a Krisztusközpontú istentiszteletről át kell váltani az emberközpontú istentiszteletre. Az imádatunknak nem a helyes dogmatikán, a tűpontos teológiai látásmódon kell alapulnia, hanem az emberekkel való helyes bánásmódon."

Sokan élnek abban a tudatban, hogyha az életükben válaszút elé kerülnek, akkor a döntésüket ők hozzák meg. Boldogok attól a tudattól, hogy van képességük és szabadságuk arra, hogy olyan döntéseket hozzanak, amilyet csak akarnak. Ám gyakran, évek évtizedek is eltelnek, mire az ember eljut arra a pontra, hogy a korábbi döntését képes felülbírálni. De ilyenkor rádöbbenni, hogy a döntéshozatalkor a tudatunk, ismeretünk igen szűk keretek között mozgott, és valójában nem is volt választási lehetőségünk, bizony igen fájdalmas.

A keresztény anarchizmusnak igen csekély irodalma van magyar nyelven. Száz évvel ezelőtt sokan vallották ezt a nézetet, és jelentek meg írások erről, de azokat már lehetetlen beszerezni. Ezért is van nehéz dolgom, mert kénytelen vagyok sok apró mozaikból összerakni ennek a nézetnek a leírását, és néha finomítanom kell a korábban leírtakat. A most következő posztban megpróbálom pontosabban meghatározni a keresztény anarchizmust. Ez sokak számára furcsa lesz, mert tapasztalataim szerint elég sok olyan keresztény gyülekezet, vagy lelkipásztor  van ma Magyarországon, akik ezt vallják, anélkül, hogy tudnának róla.

Az előző poszt kapcsán többször felmerült a posztban és a hozzászólásokban is, hogy az istenhívő emberek kételyei, kérdései függnek az átélt tapasztalatoktól. Sokakban fel sem merülnek azok a kérdések, amelyek másoknak a lelkét mardossák.Éppen ezért a két csoport között igen nagy lehet az ellentét. Az egyik hamar lehitetlenezi a másikat, a másik pedig hamar leérzéktelenezi, vagy leéretlenezi az egyiket. Én magam is sokszor jártam úgy, hogy míg korábban határozott véleményem volt valamiről, és ezért lenéztem azokat, akik szerintem nem megfelelően jártak el, később, mikor ugyanabban a cipőben jártam, megértettem, hogy miért reagált a másik úgy ahogy.

Az utóbbi időben sokat foglalkoztat az ember-Isten viszony.Az előző posztban már boncolgattam, hogy Isten törvényeiben látszanak azok az alapelvek, melyek segítenek felismernünk, hogy Istennél mindig fontos a gyengébbek, kiszolgáltatottak helyzetének biztosítása. Isten mindig odafigyelt arra, hogy se a szegények, se a háziállatok, se a termőföld, vagy épp a gyümölcsfák ne legyenek szükségtelenül kihasználva, elnyomva. Kötelezővé tette a róluk való gondoskodást, a pihenést stb. Magyarán Isten mindig jogokat biztosított azoknak, akik valamilyen okból mások alá voltak rendelve.

Olyan területre tévedtek a gondolataim, amelyben nem vagyok jártas. Ezért elnézést kérek mindazoktól, akik igen. Ez pedig a jog. Méghozzá az emberi jog. A Emberi Jogokat nem a Biblia alapján fogalmazták meg, de van köze a kettőnek egymáshoz. A kérdés számomra az, hogy az embernek van e joga Istennel szemben? Keresztény körökben az az általánosan elfogadott nézet, hogy az ember még attól is tartózkodjon, hogy az „égre emelje a szemét”, nem hogy még a jogaira apellálva követelésekkel álljon elő Istennel szemben. Ezt egy korábbi posztomban így fogalmaztam meg:

A következő cikk 1935-ben jelent meg, a Kelet Népe című szépirodalmi, társadalomtudományi folyóiratban.

Korábban már írtam arról, hogy több bizonyíték alapján úgy gondolom, hogy a Mózesnek tulajdonított könyveket évszázadokkal Mózes halála után szerkesztették össze. A szerkesztés során felhasználták azokat a könyveket, amelyeket valóban Mózes írt, de jobbára olyan írásokat tartalmaz, amelyeket nem ő írt. Nem ismétlem meg azokat a bizonyítékokat, amikre ezt alapozom, de aki akarja ITT és ITT elolvashatja. Most viszont egy teljesen más szempontból szeretném bizonyítani, hogy a Mózes könyvében található gondolatokat és törvényeket nem Mózes korában, hanem sokkal később írták.

Ahhoz, hogy lássuk milyen a megfelelő szervezeti forma Isten népe számára, érdemes megvizsgálnunk a bírák idejét, és elgondolkozni azon, hogy nincs-e mód azon alapelvek alkalmazására, amit ott találunk. A bírák könyve a következő szavakkal fejeződik be: „Azokban a napokban nem volt király Izraelben. Mindenki azt cselekedte, ami jónak látszott a saját szemében”

Azt hiszem elértem az utópiám utolsó részéhez. Az első részben kifejtettem,hogy szerintem a kereszténység legnagyobb problémája a nem megfelelő sorrendiség. Ezt írtam: "az Atya és a Krisztus köré felépített egyház képtelen az egységre." Tudom, hogy ez a mondat kissé meghökkentő, de szerintem érdemes elgondolkodni rajta. Hogy mit is jelent ez szerintem? Ezt:" azt hiszem, a Krisztusközpontú istentiszteletről át kell váltani az emberközpontú istentiszteletre. Az imádatunknak nem a helyes dogmatikán, a tűpontos teológiai látásmódon kell alapulnia, hanem az emberekkel való helyes bánásmódon." Hogy miért gondolom azt, hogy az imádatunk központi elemévé az embert kell rakni és nem Krisztust azt a sorozat második és harmadik részében elemeztem ki.

Eljutottam utópiám azon részéhez, ami arról szól, hogy miként kellene működnie a gyülekezetnek egy utópikus keresztény közösségben. Röviden összefoglalva az előző posztomat a következő gondolatok fogantak meg bennem.

• A gyülekezetben nem lehet hatalma senkinek a másik felett

• Bár a gyülekezet igénybe vehet egy bizonyos szakterületre fizetett szolgát, az nem lehet első a gyülekezetben

• Első csakis olyan ember lehet, aki nem utasít, rendelkezik, parancsol, hanem példát mutat,és rabszolgaként teljesíti feladatát.

• A gyülekezetben történő kiemelést nem a tanításban való jártasság, hanem a testvérek mindennemű kiszolgálásában való részvétel jelenti. Jézus sem csak tanította az embereket, hanem fizikai, és érzelmi szükségleteikről is gondoskodott. Megmosta alábukat

• Összefoglalva: első csakis olyan lehet, aki képes másokat szolgálni alantas helyzetekben is

Az előző két posztom arról szólt, hogy én az emberközpontú istentisztelet híve vagyok. Azt hiszem ez a nézet még mindig magyarázatra szorul, úgyhogy áldozok még rá egy pár sort. Az emberközpontú Istentisztelet nem túlzott embertiszteletet, vagy egoizmust jelent. Azt jelenti, hogy az Isten iránti tiszteletünket, az emberekkel való bánásmódunkkal mutatjuk ki. Én nem gondolom azt, hogy az Isten azért teremtett bennünket, mert már unatkozott és egy őt magasztaló, dicsőítő csoportra volt szüksége. Kétlem, hogy a hit egyedüli célja az Isten dicsőítése, ami kimerül zsoltárok éneklésében és imádkozásban. Szerintem az Isten nem ezért teremtett bennünket, hanem az egyetlen oka az ember teremtésének, az élet létrehozása volt.  Szerintem Isten azt akarta, hogy éljünk, és az életünk legyen a saját és az ő örömének a forrása. Ami azt jelenti, hogy Isten nem abban leli örömét, hogy hiszünk benne, éneklünk neki, imádkozunk hozzá, vagy beszélünk róla. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezek felesleges dolgok, hanem azt, hogy az életet nem ezekért a dolgokért kaptuk!

Rotterdami Erasmus (1466-1536) A Balgaság dícsérete című könyvében, éles kritikával illette korát és annak szereplőit. Szívem szerint az egész könyvet kiraknám, de az túl sok lenne. Viszont mindenképp ajánlom olvasásra. A köny beszkennelt fejezetének címe:

Barátok és remeték

Mielőtt folytatnám az én utópiámról szóló sorozatot, egy dolgot mindenféleképp tisztáznom kell.Méghozzá azt, hogy mit is jelent az emberközpontú istentisztelet. Először is azt írnám le, hogy ez nálam mit NEM jelent. Nem jelenti az ember Isten helyére állítását. Nem jelenti a fontossági sorrendek felborítását. Nem jelenti annak felrúgását, amit a Bibliában olvasok. Pál ezt mondta:

"A lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, mást senki nem rakhat. " (1kor 3:11)

Nem is tudom, hogyan kezdjem. Azt hiszem ez az írásom sem lesz szokványos. hetek, hónapok óta jár a fejemben a téma, de nem tudom összerakni, ezért úgy döntöttem, hogy leírom ahogy van. Eredetileg sok. egymástól független gondolat volt, ami sok egymástól független posztban jelent volna meg itt. De miközben gondolkodtam rájöttem, hogy a sok témának van egy közös szála, ami miatt teljesen összekapcsolódnak. Hogy minél hamarabb túl legyek a nehezén, ezért azzal kezdeném, és utána mindenki eldöntheti, hogy mit érdemlek.

Szóval jöjjön az én utópiám

Ahogy az előző posztnál írtam, gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy a társadalmi problémák megoldása kinek a feladata. Vajon Krisztusé? Aki majd egyszer, az általa jónak látott időben eljön, és megváltoztatja a körülményeket, és minden gonosz megkapja a büntetését, a jók pedig a jutalmukat? Vagy pedig a mi feladatunk minden tőlünk telhetőt megtenni, hogy a saját képességeink, hatalmunk segítségével a környezetünkben jobbá tegyük mások életét? Ami a legelgondolkodtatóbb, az nem más,mint maga a történelem. Ugyanis Krisztus óta eltelt 2000 év, és olyan mértékű szenvedés, nyomor volt jellemző a világunkra, ami teljesen kizárja az isteni áldást. Tudom, hogy sok keresztény most felhorkan és hitetlenséggel vádol,mondván, hogy mennyi bizonyítéka van Isten jóságának. De azért kiváncsi lennék, hogy a kényelmes fotelból élvezve Isten áldását, ugyanazt érezné-e, ha hátrakötött kézzel kellene végignéznie egy késsel a torkán azt, ahogy a feleségét vagy tizen megerőszakolják,majd fejbelövik, a gyermekének a torkát pedig egy életlen késsel nyiszatolják el, felfogva a vérét egy lavórba. Szóval a kérdés a következő: Tegyünk valamit, vagy várjunk?

A Bibliát olvasva az ember mindig rábukkan olyan történetekre, amelyek segítenek neki abban, hogy Isten hatalmát, másokkal való viszonyát felismerje. Számomra ma az a kérdés, hogy ezek a történetek valóban megtörténtek-e, illetve ha megtörténtek, akkor úgy történtek-e meg, ahogy azok le vannak írva. Ugyanis gyakran belefutok abba, hogy egy történet egyáltalán nem tűnik valószerűnek, vagy pedig ellentmond a Biblia más részein megtalálható hitigazságoknak. Ilyenkor komolyan elgondolkodom azon, hogy miként kezeljem a történetet. Egy kitalált sztori, aminek ugyan valóság alapja nincs, de fontos dolgokra hívja fel a figyelmet? Vagy pedig egy olyan, ami ugyan ellentmond sok más tényezőnek, de talán új, fontos tényezőkre hívja fel a figyelmet? Őszintén bevallom, hogy néha komoly dilemmáim vannak.

Nagyon régóta kérdés a keresztények számára, hogy mi legyen a hozzáállásuk a világban uralkodó szőrnyűségekhez, amelyek elsősorban a lakosság jelentős részének elnyomásából erednek. A legtöbb vallás képviselői abban hisznek, hogy a társadalmi igazságtalanságok megváltoztatása nem a mi dolgunk, hanem Krisztusé, aki a maga idejében eltörli a gonoszságot a földről. Erre számtalan bibliaverset lehetne idézni. Itt van például a két kedvencem:

"Nyugodj meg az Úrban és remélj benne! Ne haragudj arra, kinek siker kíséri útját, az emberre, aki gonoszságot művel, hogy elpusztítsa a szegényt és a gyengét.
Hagyd el a haragot és ne méltatlankodj, föl ne gerjedj, nehogy te vétkezzél!
Nézd, a gonoszok eltűnnek, de akik az Úrban bíznak, birtokolják a földet.
Egy kis idő még, s a gonosz nincs többé, keresed helyét, és sehol sem találod.
A szelídek ellenben uralják a földet, és élvezik a béke teljességét." (Zsoltárok 37: 7-11)

Azt hiszem, ha a kereszténység történelmét megfilmesítenék, és hűen be szeretnék mutatni, akkor 18-as karika nélkül lehetetlen lenne forgalomba hozni. Míg egyik oldalon ott van a keresztény ember önfeláldozása, segíteni akarása, egy jobb közösség megvalósítása érdekében tett erőfeszítései, a másik oldalon ott a gőg, a mészárlás és az uralkodni vágyás. A keresztények e viselkedésének megítélése nem akkor a legnehezebb, mikor egy ilyen vagy egy olyan keresztényt szeretnénk analizálni, hanem akkor, amikor egy példás, híres keresztény, akinek a kitartása teológiai tudása krisztusi szellemben való működése párosul egy hatalomvágyó gyilkosban, aki könyörtelenül végez azzal aki másképp gondolkodik mint ő.

Még egy posztot áldozok arra, hogy megvizsgáljam lehetett-e, illetve lesz-e Európa keresztény. Az evangéliumokat olvasva sokszor találkozni Jézus azon kijelentéseivel, amelyek nagyjából megsaccolják a keresztények számát a társadalomban. Az egyik legnépszerűbb példázatával kezdeném, ami a konkolyról és a búzáról szól.

Folytatnám az előző posztban elkezdett témát. Vajon Európa társadalmára volt akkora hatással Krisztus tanítása, hogy azt mondhassuk: Igen Európában legalább 1600 éve kereszténység van? Múlt héten arról írtam, hogy Krisztus szerint a keresztények testvérei egymásnak. Meggyőződésem, hogy az Európára jellemző társadalmi osztályok helyzete a közép- és újkorban nem is lehetett volna messzebb a testvériségtől, és ez ma sem változott. Most egy másik jellemzőt fogok megvizsgálni, ami szoros kapcsolatban van a testvériséggel, és amely jellemzőnek Krisztus szerint, a tanítványainak meg kell felelni.

Nemrég írtam egy posztot arról, hogy miért is nem tartom Európát kereszténynek. Sőt nemcsak , hogy nem tartom, de személyes tanulmányaim alapján merem állítani, hogy a történelem során Európa soha nem is volt keresztény. Az a posztom elég nagy port kavart. Rengetegen olvasták és osztották meg, illetve lájkolták. De nálam képzettebb teológusokat (ilyet nem nehéz találni, lévén, hogy csak egy szénbányász vagyok) is írásra sarkallt, hogy állításaimat megcáfolják. Nem szeretnék nagyképűnek látszani, de a posztom egyetlen állítását sem cáfolták meg, csupán nagy általánosságban keltek ki az ellen az állítás ellen, hogy szerintem Európa sosem volt keresztény.

Mivel egyre nyíltabban vállalom fel a deizmusomat, ezért egyre több fórumon vetődnek fel kérdések a kereszténységemet illetően. Ez ugye nem újdonság, mert már évek óta így van ez deizmus nélkül is. A napokban több kritikát is kaptam mivel egyes olvasóim szerint vitatom a Biblia tanításait, és más területeken is hitetlenségről teszek tanúbizonyságot. Ezeket a vádakat természetesen visszautasítom, mivel nem szoktam a Biblia tanításait vitatni. Esetleg olyan tanításokat, amelyek vallasi alapokkal rendelkeznek, és még jóindulattal sem lehet bibliainak nevezni őket.