Az előző két posztom arról szólt, hogy én az emberközpontú istentisztelet híve vagyok. Azt hiszem ez a nézet még mindig magyarázatra szorul, úgyhogy áldozok még rá egy pár sort. Az emberközpontú Istentisztelet nem túlzott embertiszteletet, vagy egoizmust jelent. Azt jelenti, hogy az Isten iránti tiszteletünket, az emberekkel való bánásmódunkkal mutatjuk ki. Én nem gondolom azt, hogy az Isten azért teremtett bennünket, mert már unatkozott és egy őt magasztaló, dicsőítő csoportra volt szüksége. Kétlem, hogy a hit egyedüli célja az Isten dicsőítése, ami kimerül zsoltárok éneklésében és imádkozásban. Szerintem az Isten nem ezért teremtett bennünket, hanem az egyetlen oka az ember teremtésének, az élet létrehozása volt.  Szerintem Isten azt akarta, hogy éljünk, és az életünk legyen a saját és az ő örömének a forrása. Ami azt jelenti, hogy Isten nem abban leli örömét, hogy hiszünk benne, éneklünk neki, imádkozunk hozzá, vagy beszélünk róla. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezek felesleges dolgok, hanem azt, hogy az életet nem ezekért a dolgokért kaptuk!

Bármilyen módon is vegyünk részt az istenimádat gyakorlásában, bármekkora hitünk, tudásunk is legyen, az valójában semmit nem ér, ha embertársainkkal, felebarátainkkal képtelenek vagyunk méltósággal, szeretettel bánni. Az Istennek való engedelmesség, amely nagyon sokszor ki van hangsúlyozva, nem Istennek jó. Isten önbecsülése nem attól függ, hogy hány ember imádja őt. Az Istennek való engedelmesség csupán az emberek két részének hoz hasznot. Nekem és másoknak. Isten sem előrébb, sem hátrább nincs attól, ha többen imádkoznak hozzá. Tehát Isten törvényei nem az Isten kedvéért vannak. Az az életmód, amit az újszövetség ajánl nekünk, az nem hoz hasznot Istennek. Minden törvény, minden elvárás csupán értünk, emberekért van. Krisztus életvezetési tanácsai csupán nekünk hasznosak. A saját életünk és az egymással ápolt kapcsolatunk válik tőle jobbá. És ahogy azt az előző erről írt posztomban már leírtam, Isten csakis akkor fogadja el az imádatunkat, tiszteletünket, ha azt a környezetünk megelégedésére mutatjuk be. Amíg nem szeretjük az embereket, nem tudjuk szeretni Istent sem.

Tehát Isten véleménye rólunk, attól függ, hogy miként bánunk a környezetünkben élő emberekkel. "Ha valaki azt állítja, hogy: „Szeretem az Istent”, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát." (1János 4:20) Hát ennyit arról, hogy miért gondolom azt, hogy az igazi istentisztelet mindenekelőtt emberközpontú, és csak másod, vagy harmadsorban dogmaközpontú.

Most akkor nézzük meg, hogy az én utópiám szerint hogyan kellene kinéznie egy keresztény közösségnek. A gondolat alapját a Máté 20: 25-28 adja:

Jézus azonban odahívta őket magához, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek.(rabszolgátok) Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és odaadja az életét váltságul sokakért.”  

Jézus szerint a keresztény közösségben senki sem éreztetheti, hogy hatalma lenne mások fölött. Pál, aki apostoli kinevezéssel bírt, ezt írta: „Nem mintha urak lennénk a hitetek fölött, hanem munkatársak vagyunk az örömötökre” (2kor 1:24) Pál nem hatalommal bíró vezetőnek tekintette magát és apostoltársait, hanem „munkatársnak”. Hiszem, hogy ezek nem csupán nagy szavak voltak tőle, hanem valóban így volt. Pál megpróbáltatásai segítettek is neki észben tartani, hogy semmivel sem különb a testvéreinél.

Jézus nem azt mondta, hogy a keresztények között nem lehetnek olyanok, akik vezető szerepet játszanak a közösség életében, hanem külön kihangsúlyozta, hogy aki ilyen feladatot kap a gyülekezettől, az hogyan éljen vele. Péter, aki ezt a leckét jól megtanulta, ezt írta erről: „nem is úgy, hogy hatalmaskodtok azokon, akik Isten öröksége, hanem úgy, hogy példaképeivé váltok a nyájnak.” (1Péter 5:3) A keresztény közösség vezetője nem abban tűnik ki, hogy jól irányít, határozottan utasít. Nem! A keresztény vezető példát mutat, azaz elől jár a keresztény szolgálatban, és a mindennapi életében alkalmazza a krisztusi tanácsokat. Jobban, mint bárki. Ha nem ezt tenné, nem szolgálhatna semmilyen vezetői pozícióban.

Jézus megemlíti, hogy bizony lesznek olyanok, akik „nagynak”, sőt „elsőnek” fognak számítani a gyülekezetben. Azt mondja, hogy „aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok” ezzel pedig szembeállít egy másik csoportot, ami egyértelművé válik azzal, hogy a mondatot egy „és”-sel folytatja: „s aki első akar lenni, legyen a cselédetek.(rabszolgátok)” Tehát a keresztény közösség vezetősége akár két csoportból állhat. Szolgákból és rabszolgákból (vagy cselédekből) De ez nem csupán egy álszent duma Jézustól. Meggyőződésem, hogy komolyan gondolta, hogy a „nagyok” és az „elsők” csakis olyanok lehetnek, akik szolgái, rabszolgái a közösségnek. Ez egy érdekes témát érinthet. Lehet-e a közösség vezetői között olyan, aki fizetést kap a szolgaságért? A szolga kifejezés jelentése ezt nem zárja ki. A szolga az az ember, aki a munkájáért fizetést kap. És még az is lehet, hogy csak egy bizonyos munka egy bizonyos ideig végzett tevékenységéért kapja a pénzét. De az, aki szolga az „csak” nagy lehet a közösségben. Nem pedig „első”. Ugyanis első csak az lehet, aki rabszolga. Tehát semmilyen juttatást, fizetést nem kap a munkájáért. És akkor kell rendelkezésre állnia, amikor az urai – ebben az esetben a közösség - úgy kívánják. Ráadásul nem csupán a gyülekezet néhány tagjának, hanem Márk párhuzamos beszámolójából kiderül, hogy „mindenki” rabszolgájává kell válnia. (Márk 9: 35)

A rabszolga: „A rabszolga olyan ember, akit megfosztottak személyes szabadságától, tárgyként kezelik, és mint ilyen, valaki másnak a tulajdona.”

Tehát aki első akar lenni közöttünk, annak ezt, ezzel a feltételekkel kell vállalnia. Nem ám csak a csillogás, a pulpitus, a taps, és a kétszeres tisztelet az, ami miatt a testvéreknek végzett rabszolgamunkát vállalni kell, hanem magáért a rabszolgaságért, a testvérek kiszolgálásáért. Ha valaki úgy gondolja, hogy a gyülekezet vezetői pozíciója csupán abból áll, hogy tanítjuk, oktatjuk a népet, az nagyon téved. Jézus egyértelműen példát mutatott abban, hogy számára a vezető szerep nem csupán a tanításból állt.

Jézus miként szolgálta az embereket?

• tanított

• enni adott

• gyógyított

• vígasztalt

Most nem térek ki külön ezekre a tevékenységekre, mert ezek önmagukban megérnének egy posztot. Viszont egy alapos leckére, amit a tanítványok kaptak kitérek. A lábmosásra. Miután megmosta a tanítványai lábát, ezt mondta: „Ezért ha én Úr és Tanító létemre megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.”(János 13:14) Vajon arra gondolt, hogy a lábmosásnak afféle szertartásos tevékenységnek kell lennie, mint ahogy ezt több egyházban is alkalmazzák? Szerintem nem. Sokkal többről van itt szó, mint lábmosásról. És pont a lábmosást szertartásosan végző egyházak bizonyítják, hogy ezt a tevékenységet lehet végezni kötelességből, mint ahogyan azt az ókorban a házigazda szolgája tette a vendégekkel. Ebben a gesztusban sokkal több van benne, mint amit egy szertartás ma megmutat. És ennek a lábmosásnak mindig az adott szituációban van jelentősége. Ott akkor volt lecke. Most csupán szertartás.

A lábmosás azt a tevékenységet jelenti, ami alantasnak, rabszolgamunkának számít. Korábban mikor keresztény összejöveteleken ez a vers és ez a téma előjött, akkor mindig az imádatra szolgáló épület vécéjének takarítása volt felhozva, mint követendő példa, mint a lábmosáshoz hasonló tett. De szerintem nem az. Egy olyan vécé, amit hetente egyszer használnak, és kb. havonta kell takarítani, az szerintem nem olyan nagy dolog. Viszont a gyülekezet tagjainak otthonában vécét takarítani az már valami! :) Ha mondjuk, egy lelkész arról lenne ismert, hogy éveken keresztül bevállalja a közösség tagjainak vécé takarítását, akkor ott megemelem a kalapom. Arról nem is beszélve, hogy vannak emberek, pl. én, akiknek elég nagy a tűréshatára, és simán eszik tovább, ha melléhánynak. Én tudnék ilyen sztorikat mesélni. De ezek nem az alázatomról, hanem a tűréshatáromról szólnak.

Hát kb. ennyit mára az utópiámról.

Folyt.köv.