Volt már olyan, hogy úgy érezted, többet várnak el tőled mások, mint amennyit diktál a lelkiismereted?

Érezted már úgy, hogy méltatlan vagy az örök életre?

Volt már olyan, hogy nem értetted a kérdést a bekezdéshez?

Volt már olyan, hogy Bibliaolvasás közben úgy érezted, hogy amit olvasol, az nem illik bele abba, amiben hiszel?

Mit él át az ember amikor szembesül azzal, hogy amiben évekig, évtizedekig hitt, az valójában nem igaz? Amikor 16-17 éves koromban a politikusok, és a történészek átértékelték a magyar történelem negyven évét, és megtudtam hogy mi a különbség a felszabadítás, és a megszállás között, vagy mi a különbség az ellenforradalom, és a forradalom között, és hogy miért is kellett az iskolában teljesen feleslegesen kínlódnom az orosz nyelv tanulásával, akkor ezt az egészet egy vállrándítással elintéztem. Pedig nagy horderejű dolog volt. Legalább is a történelem szempontjából. Persze akik értettek hozzá, és jobban átlátták a helyzetet, azok tudták, hogy ennek előbb utóbb be kell következnie, és várták a változást, hiszen hazugsággal nem lehet a végtelenségig etetni a tömegeket.

Most akkor összegezzük az utolsó két posztot. Az elsőben a szigorú Istenről olvastunk, aki a körülményeket figyelembe nem véve válogatás nélkül halálra ítélt sok bűnöst. A másodikban pedig egy szerető Istenről, aki a körülményeket figyelembe véve alig várja, hogy a bűnös szolgája visszatérjen, és még örül is neki. Sokakban okoz ez az ellentét némi kételyt Isten józan ítélőképességével kapcsolatban. Mintha nem is ugyanaz az Isten lenne, hanem egy teljesen másik. Szánjunk rá egy kis időt, hogy megvizsgáljuk az ószövetség törvényeinek betartását.

A tékozló fiúról szóló történet már sokaknak nyújtott vigasz akkor, ha egy bűn elkövetése után azon gondolkoztak, hogy miként állíthatnák helyre a Jehovával ápolt kapcsolatukat . Nem azért akarok erről a példázatról beszélni, mert új dolgokat találtam benne, hanem azért, hogy megnézzük, hogy az előző posztban leírtakhoz képest miként változott Jehova elrendezése a bűnök kezelését illetően. Nézzük a történetet.

Nagyon sokan foglalkoztak már azzal, hogy Jehova Tanúi fegyelmezési módszerei nem túl emberbarátiak. Sokszor olvasni, hogy egy kiközösítés családokat, barátokat tépett szét évekre, évtizedekre. Sokan elítélik ezért ezt az eljárásmódot, és sok történetet lehet olvasni, amelyben kiközösítettek, elkülönültek leírják, hogy mekkora trauma ez. De olyat még nem olvastam, hogy valaki megmagyarázná pontosan, hogy miért is így oldják meg Jehova Tanúi, a megbánás nélküli bűnösök büntetését.

A post címében egy két ismeretlenes egyenlet található. Nem voltam túl jó matekból a suliba, úgyhogy nem is próbálom megoldani. És az igazság az, hogy ez az egyenlet nem is matematikai feladvány. Ez az egyenlet rólam szól. És természetesen olyanokról, akik hozzám hasonló helyzetben vannak. A kiindulópont az X, amihez 20-at kell adni, hogy megkapjuk az Y-t. Az egyetlen biztos pont az egyenletben, a 20-as szám. Ez a szám vagyok én, és a húsz éves keresztény szolgálatom, tanulmányozásom. A X az a pont, ahonnan indultam, az Y pedig az ahová érkeztem.

„ Végezetül, testvérek, továbbra is örvendezzetek, engedjétek magatokat helyreigazítani, vigasztalódjatok, egyetértésben gondolkodjatok, békében éljetek; és a szeretet és béke Istene veletek lesz.” (2korintusz 13:11)

A béke. A szellem gyümölcsei közül a harmadik. A Bibliában egyik leggyakrabban szereplő szó. És elmondhatjuk hogy ez az amire mindenki vágyik. Béke a családban, béke az utcában, béke a városban, az országban és a világban. És nem utolsó sorban béke a gyülekezetben. Lapozz az Úvf-ben a szójegyzékhez, és meglátod mennyi bibliavers foglalkozik a béke fontosságával. De én most elsősorban a gyülekezet békéjével szeretnék foglalkozni.

A cikksorozatom első részében már kifejtettem, hogy az Őrtorony folyóiratok szerint, és a tapasztalatok szerint is a felvigyázók, (vének) tevékenysége, magatartása, vagy épp egy testület megkérdőjelezhető döntése az, ami a legtöbb botránkozást okozza. De vajon miért ez az a pont, ami először feltűnik egy új kereszténynek? Miért ezen botránkoznak meg a legtöbben? És ki a felelős azért, ha valaki a felvigyázók miatt megbotránkozik? 

Ha megkérdeznéd valakitől, hogy kinek köszönhetjük a Bibliát? Vajon milyen válasz kapnál? A legtöbb esetben, még a kisgyermekek is boldogan válaszolnák, hogy Istennek. És tökéletesen igazuk is lenne. A Biblia Isten szava, melyet ő ihletett, és hű szolgáival leíratott, hogy megismerhessük őt belőle.(2Timoteusz 3:16) Maguk az írók is gyakran elismerik, hogy amit mondanak, vagy írnak, az istentől származik. De most nem arra keresek bizonyítékokat, hogy valóban ihletett-e a Biblia. Szerintem azok számára, akik azt a blogot olvassák ez egyértelmű. Inkább azt a kérdést feszegetem, hogy milyen erőfeszítéseknek köszönhető az, hogy a Biblia, amit nap, mint nap forgatunk, a jelenlegi formájában létezik?

Sokat gondolkodtam a megbotránkozás kifejezés jelentésén. Elég sokszor szerepel a bibliában ez a szó ahhoz, hogy tudni akarjam mit is jelent. Ám azt tapasztaltam, hogy ennek a kifejezésnek a jelentése eléggé nehezen meghatározható. A bibliában gyakran szerepel együtt a botránkozás, a botlás és a botláskő kifejezés, és legtöbb esetben valamilyen eseménnyel, vagy szemléletmóddal van kapcsolatban. A Biblia mind a megbotránkoztatást, mind a megbotránkozást elítéli. (Máté 18:7)

 Az elmúlt hetekben, hónapokban rengeteg cikket, és kiadványt olvastam arról, hogy Krisztus uralkodása mikor kezdődött el, és meddig tart. Jelen post megírására nem az indított, hogy növeljem az erről szóló írások számát, hanem ahogy a blogom céljában is meghatároztam, ez csupán a személyes tanulmányozásom és elmélkedésem írásba foglalása, elsősorban magamnak. Ezen írás nem foglalkozik azzal, hogy más elképzeléseket cáfoljon meg, csupán azon bibliaverseket tanulmányozom át, és kötöm össze, melyek a bibliában Krisztus uralkodásáról szólnak.

Ezt a tanulmányt a Máté 20:1-16 verseiről írom. Ez a történet számomra mindig többet jelentett annál, mint amilyen magyarázatot kaptam rá. Íme, a történet az Új világ fordítás szerint:

Mert az egek királysága hasonló egy emberhez, egy házigazdához, aki kora reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon fel szőlőjébe.  Miután megegyezett a munkásokkal napi egy dénárban, elküldte őket a szőlőjébe.  Kimenve a harmadik óra körül, látott másokat is dologtalanul álldogálni a piactéren,  és ezt mondta nekik: »Ti is menjetek a szőlőbe, és ami igazságos, megadom nektek.«  Azok tehát elmentek.

Boldog az az ember, aki bölcsességre lelt, és az az ember, aki tisztánlátást szerez, mert jobb annak megszerzése az ezüst megszerzésénél, és az aranynál nagyobb annak jövedelme. Értékesebb a koralloknál, és semmi sem fogható hozzá, amiben gyönyörűséged leled. Napok hosszúsága van jobbjában, baljában pedig gazdagság és dicsőség. Útjai a gyönyörűségnek útjai, és minden ösvénye maga a béke. Életnek fája ez azoknak, akik megragadják, és boldognak mondják azokat, akik ragaszkodnak hozzá.

1992 óta ennek a megemlékezésnek rendszeres résztvevője vagyok. De gyakran eltűnődtem, hogy mi értelme van?  Mindig hallottam ahogy mások arról beszéltek, hogy mennyire fontos részt venni rajta. De számomra soha nem jelentett többet, mint egy sima összejövetel, ahol mindig ugyanaz történik, és aminek semmi gyakorlati haszna nem volt. Miért adjuk körbe az emlékjegyeket, ha úgysem eszik belőle senki? És miért teszünk óriási erőfeszítéseket, hogy minél több embert hívjunk meg erre a megemlékezésre? Miért fontos nekünk, hogy minél több olyan ember vegyen részt ezen a ceremoniális összejövetelen, akik azt sem tudják miről van szó?