Kik is a hitehagyottak? Miért lettek azok? Nagyon nehéz kérdés. A Johnny blogján olvasott, beküldött élettörténetekben nem csupán a hitnézetekben, és a testvérekben való csalódásról , megbotránkozásról olvasunk. Bizony a gyülekezetet elhagyók jelentős része valódi bűnnel terhelt személy. A beküldött cikkek jelentős részében van szó rossz házasságról, házasságtörésről, fiatalok esetében paráznaságról. Minap beszéltem egy testvérrel, aki azt mondta, hogy a hitehagyottak valójában csak mentséget keresnek a bűneikre. Másokra akarják fogni a bűneiket, és csupán áldozatként szeretnének tetszelegni a nyilvánosság előtt. Nekem ez a téma különösen érzékeny, hiszen én magam is érintett vagyok ebben.

De mielőtt rá térnék a mondanivalómra, le kell szögeznem, hogy a szervezetet elhagyó, és később más egyházakhoz csatlakozó testvéreink nagyobb része nem bűnt követ el, hanem az egyház tanításaival, mentalitásával egyet nem értve, gyakran a család egységét megőrizve különül el az egyháztól. Ők biztos, hogy nem a tetteikre mentséget keresve tűnnek el a gyülekezetekből, hanem a lelkiismeretük szavára hallgatva teszik meg ezt a lépést. De mit mondjunk azokról, akik egy bűn miatt lettek kiközösítve a gyülekezetből, és többé be sem teszik oda a lábukat? Hogyan tekintsük azokat a férfiakat és nőket, akik talán házasságtörésben, paráznaságban, vagy más egyéb bűnökben vétkesek, és vádolhatóak?

Ezek az emberek legtöbb esetben nem veszítik el a hitüket, hanem tetteik súlyát továbbcipelve élik az életüket. Ha valóban őszinte hittel rendelkeznek, akkor a lelkiismeretük talán napról napra vádolja őket. Persze ez nem jelenti azt, hogy megbánták a tettüket, hiszen akkor talán lépéseket tennének a helyzet helyrehozására. Az is lehet, hogy szándékosan, mintegy öngyilkos merényletként követték azt el, mondván nekem már az isteni halálos ítélet is jobb, mint az, amiben élek. Én sokat gondolkoztam a házasságtörő nő esetén, és kb. egy éve írtam is róla egy posztot (ITT)

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy házasságát és urambocsá gyermekeit elhagyó férfi, vagy nő tettét meg lehet ítélni egy rövid bírói tárgyaláson. Az az ember, aki elhagyja az általa addig egyetlen igaz vallásnak tartott egyházat, és mindezt úgy teszi, hogy tudja, ezzel elvágott minden köteléket az Istennel, és a megmentéssel kapcsolatban, az nem egy pillanat döntése. Az nem csupán a nemi vágy pillanatnyi fellángolásán uralkodni nem tudó ember tette. Sok esetben, ez a tett, egy keserű csalódáson, lelket marcangoló, elemésztő érzelmi válságon, depresszión áteső ember öngyilkossága. Ami ugyan nem halállal ér véget, de talán azt elkerülendő lépés.

Persze nem teljesen ugyanaz a helyzet, amiről most írni akarok, de némi mentségül szolgálhat a sok ezer ezt átélt személy, vagy épp az őket megítélni szándékozó emberek számára. Az, ami Jézus halálakor a tanítványaival történt. Főképp Péterre szeretném kihegyezni a mondandómat. Jézus halálakor a tanítványai mind elhagyták őt. Össze voltak omolva, teljesen tanácstalanok voltak. Jézus elvesztésével, és megalázásával kihúzták a lábuk alól a talajt. Hirtelen minden biztos pont eltűnt az életükből. Péter ugyan Jézus után ment, de félelmében háromszor is letagadta mesterét. Átkozódva esküdözött, hogy nem is ismeri őt. Az életét mentette. Látta, hogy a mestere min megy keresztül, tudta, hogy ki fogják végezni, és rettegett attól, hogy ha azonosítják vele, akkor ő is ugyanezt kapja. A legrosszabb az volt ebben, hogy alig pár nappal ezelőtt mondta Jézus nekik, hogy aki megtagadja őt az emberek előtt, azt ő is meg fogja tagadni az Atyja előtt. Péter olyan bűnt követett el, ami elvágta őt az Atyától.

De vajon Jézus csalódott volt, és úgy érezte, minden erőfeszítése hiábavaló volt, hogy Péterből olyan embert faragjon, aki alkalmas más emberek vezetésére? Nem! Ez kitűnik abból, ahogy később Péterrel bánt. Természetesen Péter bűne nem olyan természetű, mint egy házasságtörő, vagy parázna esete. De az alapja lehetnek ugyanaz. A kilátástalanság, a talajvesztettség, a kiábrándultság, a csalódottság létrehozhat egy olyan érzelmi állapotot, melyben a bűnös már nem mérlegel. Célja az, hogy meneküljön, mert veszélyben az élete. Ezzel az írásommal nem a bűnt szeretném elbagatellizálni. Nem azt szeretném mondani, hogy bizonyos esetekben van mentség a bűn elkövetése alól. Egyszerűen arra szeretnék rávilágítani, hogy a bűnös nem feltétlenül gonosz ember. Nem biztos, hogy elvágta magát az Isten előtt, mert mi úgy gondoljuk. Azt se vegyük készpénznek, hogy minden bizonnyal éli a könnyed, léha életét a világban. Mert bizony meglehet, hogy bár az emberek szemében nem látszanak a megbánás jelei, a szerencsétlen bűnös, nap mint nap szétszakad a bűne súlya alatt. Lehet, hogy Dávidhoz hasonlóan évekig viseli a terhet, amit a bűne neki is okozott, vagy éppen évek múlva is szembe kell néznie bűnének következményével.

És vajon megérdemli? Lehet. De Jézus, látva Péter keserű fájdalmát, nem rúgott még rajta egyet, hanem kettesben elbeszélgettek, valószínűleg vigasztalta Pétert, aki néhány hét múlva érzelmileg stabilan tudta végezni a szolgálatát. Vagy a házasságtörő nő esetében sem mondott semmi olyat, ami tovább növelhette volna szerencsétlen megalázott nő szenvedését. Bár tettét nem helyeselte, szavai vigasztalóak voltak a nőnek. Hogy mi lett utána vele nem tudjuk. De az biztos, hogy bármi történt is vele, Jézus szavai végigkísérték az életét.