Folytatnám az előző posztban elkezdett témát. Vajon Európa társadalmára volt akkora hatással Krisztus tanítása, hogy azt mondhassuk: Igen Európában legalább 1600 éve kereszténység van? Múlt héten arról írtam, hogy Krisztus szerint a keresztények testvérei egymásnak. Meggyőződésem, hogy az Európára jellemző társadalmi osztályok helyzete a közép- és újkorban nem is lehetett volna messzebb a testvériségtől, és ez ma sem változott. Most egy másik jellemzőt fogok megvizsgálni, ami szoros kapcsolatban van a testvériséggel, és amely jellemzőnek Krisztus szerint, a tanítványainak meg kell felelni.

Jézus ezt mondta: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”

Ezek a szavak elég határozottak. Jézus maga mondja, hogy a tanítványait a közöttük megnyilvánuló szeretetről lehet megismerni. Az előző posztban leírtakat figyelembe véve elmondható, hogy Európa történelmét évszázadokon át a testvériség és a szeretet hatotta át? Elmondható, hogy Európa „keresztény” vezetői mindig is az egymás iránt érzett szeretet alapján hozták meg politikai döntéseiket? A szeretet volt az, ami hozzájárult Európa szegényeinek kizsákmányolásához? A szeretet volt az, aminek a nevében halomra gyilkolták egymást Európa keresztény népei? Kövezzenek meg, de én úgy látom, hogy sem Európa, sem más kisebb európai térségek szellemiségére nem volt jellemző a szeretet.

Az igazság az, hogy fogalmam sincs, mi lehet az oka annak, hogy ennek ellenére sokan sértve érzik magukat, ha arról beszélek, hogy Európára sosem volt jellemző a kereszténység és a krisztusi szellemiség. Nem tudom milyen kicsavart gondolkodás kell ahhoz, hogy Jézus szavait belegyömöszöljük a történelembe. Én azt látom, hogy Krisztus tanítása és Európa történelme nem kompatibilis egymással.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy „nyomokban” nem fedezhető fel, de ha egy csoki csomagolására rá van írva, hogy nyomokban mogyorót tartalmazhat, akkor az nem azt jelenti, hogy az mogyorós csoki.

Nem tudom ki hogy van vele, de számomra a szeretet teljesen más dolgokat foglal magába, mint ami Európa történelmét jellemzi. Maga Jézus mondta: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért. Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok.”

Ha végig gondolom, hogy hány millióan haltak meg a keresztények csatározásaiban, ha végig gondolom hány millió embert gyötörtek meg, használtak ki a történelmünk során, akkor valahogy nem találom meg a „keresztény” Európa önfeláldozását, ami abban is kifejezésre juthat, hogy akár az életünket is odaadjuk a másikért. Jézus kifejezetten azt mondta, hogy az ő barátságát elnyerhetjük azzal, ha életünket adjuk testvéreinkért. Ebbe nekem nem fér bele, hogy akkor leszünk igazi keresztények, ha megöljük, kihasználjuk egymást.

Hacsak nem azzal a kicsavart logikával, ami Dosztojevszkij nagy inkvizítoráé, aki inkább kivégeztette a megjelent Krisztust, teljesen tudatában lévén azzal, hogy ki ő, mert megbontaná azt a rendszert, amit az egyház az ő nevében létrehozott. Erről írt Bakunyin is az Isten és az Állam című művében. Érdekesen hangzik az a felvetés, hogy Európa „keresztény” politikai és vallási vezetői még az üdvösségükről is lemondtak, azaz feláldozták az örök életüket testvéreikért, mivel Európát csakis a keresztény alapelvek nélkül lehet irányítani, a békét pedig csakis kemény kézzel, elnyomással lehet fenntartani. Ezen logika alapján hálásaknak kell lennünk azon keresztény vezetőinknek, akik önfeláldozó módón vállalták az elnyomó, a kizsákmányoló, a gyilkos és a tolvaj szerepét, csakhogy keresztény testvéreik lelki üdve biztonságban legyen.

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”

Az emberi logika megbukik Jézus szavain. Annak a társadalomnak, mely kereszténynek szeretné nevezni magát, nincs más választása, minthogy azon igyekezzék, hogy önfeláldozó szeretetben testvérei iránt kövesse mesterét. Addig, amíg ez nem jellemző egy társadalomra, addig, amíg csak kifogásokat gyártunk, amíg egy velejéig gonosz, elvetemült gyilkoshoz határozzuk meg a kereszténységünket, addig ne mondjuk magunkra illetve egy társadalomra, hogy keresztény.

A keresztény identitásunkat nem azoktól kell függővé tenni, akik nem keresztények. Nem az Irakban ártatlan embereket mészároló elvetemült gyilkosokhoz kell hasonlítani magunkat és domborodó mellkassal dicsérni magunkat, hogy bezzeg mi mekkora keresztények vagyunk. Nem! Nekünk Krisztushoz kell viszonyítani a kereszténységünket. Maga Krisztus kérte ezt:

„Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám.” (Máté 10:38)

„Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (János 8: 12)

„Mert erre vagytok hivatva, hiszen Krisztus is szenvedett értünk, példát adva nektek, hogy kövessétek nyomdokait.” (1Péter 2. 21)

Krisztus maga figyelmeztet, hogy a kereszténység meghatározása nem az, hogy mennyire vagyok jobb egy istentelen, gonosztól, hanem az, hogy mennyire hasonlítok Krisztusra.

Persze pont ez az, ami miatt a „keresztény” Európáról szóló posztjaim kiütötték a biztosítékot. Mivel úgy tűnik számukra, hogy én tökéletességet várok el ahhoz, hogy valaki, vagy egy társadalom kereszténynek vallja magát. Ez egyáltalán nem így van. Nem tökéletességet várok el, hanem igyekezetet. De én Európa történelmében még az igyekezetet sem látom Krisztus követésére.

„Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a Lélek egységét.” (Efézus 4:3)

„Ezért arra törekedjünk, ami a békességre és kölcsönös épülésünkre szolgál.” (Róma 14: 19)

„Törekedjetek a szeretetre,” (1Kor 14:1)

Tehát nem az a kérdés, hogy valaki sikeresen megvalósította az igazi kereszténységet, hanem az, hogy törekedett-e rá? Én nem igazán látom a nyomait, hogy Európa törekedett volna egy békés, egységes, testvéri szereteten alapuló keresztény társadalomra. Ez önmagában nem baj, hiszen Ázsia sem törekedett rá, mégsem írok róluk. Európa kereszténységével az a baj, hogy mindenáron rá akarnak húzni egy olyan ruhát, ami nem rá való. Azt hiszem ez elsősorban azoknak megfelelő stratégia, akik az Európa történelmében található kereszténységhez szeretnék mérni a kereszténységüket, és nem Krisztushoz.

De ez önbecsapás! Ha etalonként olyan súly vagy hosszmértéket használnánk, ami korántsem felel meg az eredetinek, tehát ha az egy kilós etalon, már csak 990 gramm, vagy az egy méteres etalon már csak 98 centi, akkor előbb utóbb súlyos károkat okozunk magunknak. Nem véletlen, hogy például az etalonnak számító súlymértékeket különleges körülmények között őrzik, és ahhoz viszonyítják a közforgalomban lévő mérlegeket, amiket időnként hitelesíteni kell.

Tehát a kereszténységet, a kereszténység alapítójának elvárásaihoz kell viszonyítani. Minden más viszonyítás önbecsapás.