Az elmúlt napokban írt postjaim némi indulatot kevertek. Hogy őszinte legyek, néhány évvel ezelőtti magamat láttam néhány hozzászólóban. Az, hogy ki hogyan tekint a másikra, mi a véleménye róla, az csakis a saját dolga. Én őszinte ember vagyok. Vállalni szoktam önmagam, és a felelősséget is. Talán ezért is van az, hogy mindig vezető pozícióban dolgoztam. Régebben én is a tetteik alapján ítéltem meg az embereket. Meghatároztam, hogy ki jó, és ki rossz szellemiségű. A tettei alapján döntöttem el hogy ki melyik kategóriába tartozik. Én magam a jó szellemiségű kategóriába soroltam magam, mert az életem, és a szolgálat iránti odaadásom alapján megilletett ez a cím. Bár néha éreztem, hogy azért nem minden van rendben bennem sem.

Ám egy idő után ez a két kategória némi zavart okozott bennem. Ugyanis egyre több olyan embert ismertem meg, akik ugyan jó szellemiségűek voltak, ám emberileg a minimumot alig ütötték meg, míg többen olyanok voltak, akik rossz szellemiségűeknek számítottak, de mint emberek értékesebbek voltak sok ’jó szellemiségűnél’. Rájöttem, hogy az embereket nem lehet ebbe a két kategóriába sorolni. Csak jó emberek, és rossz emberek vannak. Rossz ember nem lehet jó keresztény. Akkor éreztem először ezzel kapcsolatban meghasonlást magamban, amikor mint bíró, részt vettem egy fiatal srác megítélésében, paráznaság miatt. Nagyon jól ismertem a srácot, és nagyon szerettem is. Odaadó fiú volt, aki hitt Istenben és szerette is őt. Ám egyszer csak megtörtént a baj. A bírói bizottság a kiközösítése mellett döntött. A döntésben semmi kifogásolnivalót nem lehetett találni. Pontosan aszerint hoztuk meg a döntést, ahogy az a nagykönyvben(ügyeljetek) meg van írva. A döntés ellen teljesen felesleges lett volna fellebbezni. Ám én nem tudtam lezárni magamban ezt az ügyet. Hiába néztem újra át a szabályozásokat, hiába volt igazolva minden lépésünk, döntésünk, ez nem nyugtatta meg a lelkiismeretemet. Mint hivatalnok, mint bíró ugyan jó döntés mellett szálltam síkra, de mint pásztor, mint ember nem. Ez a fiú egy őszinte Istent szerető ember volt, akinek az érzéseit nem vettük figyelembe. Nem foglalkoztunk azzal, hogy milyen félelmei, érzései vannak. Nem érdekelt bennünket semmilyen enyhítő körülmény. Bűnt követett el? Követ rá! Akkor még nem értettem, hogy miért nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem. Nem értettem, hogy mit hagytunk figyelmen kívül. De ma már tudom. Az embert. Az embert, mint egészet. Nem az emberrel foglalkoztunk, hanem csak a bűnnel. Ám mégsem a bűnt ítéltük el, hanem az embert. Ő lett megbélyegezve, kirekesztve, megalázva. Persze magának köszönheti. Minek paráználkodott. Egye meg, amit megfőzött. És azt hiszem, ott akkor mindannyian azért gondolkoztunk így, mert nem ismertük igazán Jézust. Csak a szabályokat. Az egyház szabályait. De azokat jól. Krisztust meg rosszul.

Miután én is átestem hasonlón, évek múlva akkor már értettem azt, amit akkor évekkel korábban még csak sejtettem. A bűnt elkövető ember nem bűnöző. Nem megátalkodott gonosz, akinek nincs létjogosultsága arra, hogy emberszámba vegyék. Egy bűnt elkövető embert nem lehet egy óra alatt lerendezni, mint egy munkát, amit határidőre meg kell csinálni. Sokkal több törődésre van szüksége, nem pedig egy ítéletre. Jézus példája sokat segíthet, hogy az ember ne csupán hivatalnok, bíró, vagy rendőr legyen, hanem pásztor. Igazi pásztor, aki törődik a juhokkal. Jézust a hivatalnokok, bírók, rendőrök azzal vádolták, hogy „adószedők, és bűnösök barátja.” Időt töltött ezekkel az emberekkel, beszélgetett velük, és elfogadta a tőlük jövő ajándékot. A bűnösöket Jézus szeretete, törődése, és vigasza indította bűnbánatra, nem pedig a büntetéstől való rettegés. Én ezt Jézust szeretem. Azt, aki otthagyja értem a kilencvenkilencet, mert fontos vagyok neki. Mert bármit megtesz, bárhol felkutat, mert az övé vagyok, és nem akar elveszíteni. Mert bár a saját hibámból csámborogtam el, ő tudja, hogy azért ez nem ilyen egyszerű. Főleg nem ebben a világban.

De az, ahogyan a bűnösöket tekintjük, nagyban segít meghatározni, hogy Jézus idejében melyik oldalon álltunk volna. Az, ahogyan bánunk velük, ahogyan beszélünk hozzájuk, ahogyan nézünk rájuk, egyértelműen mutatja, hogy értjük Jézust vagy nem. Sokszor próbált segíteni Jézus az őt hallgatóknak ebben, és próbál ma is a Biblia lapjain keresztül. De sajnos nem mindenki értette meg jézus szavait, mint ahogy ma is nagyon sokan nem értik.

Némelyeknek pedig, akik magukban bíztak, hogy ők igazságosak, és akik a többieket semmibe se vették, ezt a szemléltetést is mondta: „Két ember ment fel a templomba imádkozni, az egyik farizeus, a másik adószedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában:» Ó, Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: zsaroló, igazságtalan, házasságtörő, vagy mint ez az adószedő is. Hetente kétszer böjtölök, megadom a tizedet mindenből, amit szerzek. « Az adószedő pedig távol állva még szemét sem akarta az égre emelni, hanem csak verte, verte a mellét, és ezt mondta:» Ó, Isten, légy kegyelmes hozzám, bűnöshöz!« Mondom nektek, ez igazságosabbnak bizonyulva ment haza, mint amaz; mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, de aki megalázza magát, felmagasztaltatik.”

                                                                        Lukács 18:9-14

Évekkel ezelőtt hálát adtam az Istennek, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek. Nem vagyok zsaroló, igazságtalan, házasságtörő. Régen hetente kétszer böjtöltem, és megadtam a tizedet mindenből, amit szereztem. Ma már csak verem és verem a mellem, és néha az égre sem merek nézni, csak csendben kérni:» Ó, Isten, légy kegyelmes hozzám, bűnöshöz! A Jézusról szóló történetek, ahogyan bánt az elnyomott, valamint bűnös emberekkel hatalmas vigaszt jelentenek. Míg korábban állandóan bűntudat gyötört, mert legjobb erőfeszítéseim ellenére sem sikerült megtennem, amit az emberek elvártak tőlem, ma már ez nincs meg. Nyugodt, és békés életet élek. Meg tanultam alázatosnak lenni, de azért még rám fér egy kis tanulás. Ma már nem merem elítélni az embereket, nem merem azt mondani, hogy valaki rossz vagy jó. Már tudom, hogy ez nem az én dolgom. Soha nem szeretnék többet büszke lenni arra, hogy valamiben jobb vagyok, mint mások. Mert ezt megítélni ezzel a két szememmel nem lehet. Ennél sokkal több kell. Ehhez Jézus kell.