Lehet vitatkozni azzal aki csak hisz? Az elmúlt jó pár év alatt az interneten több felületen futottam bele vitákba olyanokkal, akik hisznek valamiben. Istenben, a kegyelemben, Orbán Viktorban, a pirézekben vagy az ateizmusban. Sokan kérdezték már tőlem, hogy miféle mazochizmus hajt engem, hogy belemegyek ezekbe az általában értelmetlen vitákba. Az igazság az, hogy én általában élvezem ezeket a vitákat, és a legkevésbé sem érdekel annak kimenetele. Az ember érdekel, akivel vitatkozom. Jobban mondva az embertípus.

Az egyik embertípus a hívő keresztény, aki fontosnak tartja a tudást, ezért igyekszik minél jobban megismerni a Bibliát. Beiratkozik mindenféle akkreditáció nélküli biblia iskolákba, elvégzi őket, könyveket vásárol mindenféle a közegében híres keresztény íróktól, hogy minél jobban megismerje a Bibliát, és ezáltal Istent. Az így szerzett tudására persze büszke, és igyekszik ezt felhasználva hirdetni az örökkévaló jóhírt, az evangéliumot. Legalább is azt, amiről azt hiszi, hogy az.

A keresztények jelentős részére az jellemző, hogy azt hiszi mindent tud. Természetesen ezt így hangosan nem mondja ki, de tisztában van azzal, hogy Isten vezette el őt az "igazságra". Elhiszi azt, amit a példabeszédek könyvében olvas: "A gonosz emberek nem fogják föl, mi a jó, mindent megértenek azok, akik keresik az Urat." (Példabeszédek 28:5) És bár az igazság birtoklása nem egyenlő a mindent tudással, de azért nincs olyan messze tőle, hogy ne lehetne annak tekinteni. Ugyanis, ha a mindenható Teremtő elvezette őt az igazságra, akkor ott esély sincs tévedni. Ő annyira őszintén keresi az Urat, hogy ő már mindent megértett. Ez a gondolatcsapda oda vezet, hogy az illetőnek semmilyen módon nem lehet elmagyarázni, hogy téved, mert ő csak arra tud gondolni, hogy itt valami sátáni susmus van, mert bár lehet, hogy érzi, hogy valami nem stimmel, semmiféleképpen nem hajlandó engedni abból az igazságból, amit személyesen Istentől kapott. Ha elismerné a tévedését, az azt jelentené, hogy be kellene ismernie, hogy az az igazság, amit eddig annak tekintett, valójában nem Istentől származik, hanem emberi eredete van. Ez viszont romba döntené a saját egójába vetett hitét, ami azon alapul, hogy ő szereti az Urat, őszintén keresi, amiért is az Úr megáldotta őt az igazsággal. Ez a gondolat azt engedi sejtetni, hogy a keresztények ezen csoportja igen komoly önbecsülés és önbizalom hiánnyal küszködik. A kisebbségi komplexusát pedig úgy próbálja elnyomni, hogy a saját különlegességét, az Isten iránta érzett szeretetéből vezeti le, aki viszont azért szereti őt, mert keresi az Urat. Minél kevesebb ismerettel rendelkezik, annál nagyobb a hite abban, hogy Isten megáldja a megfelelő bölcsességgel tudással, és minél inkább hisz ebben, annál biztosabb, hogy nem enged belőle. Ezt nevezik a saját farkába harapó kígyónak. 

Amikor ez az embertípus olyannal találkozik, aki látványosan képzettebb nála egy olyan területen, amelyről ő azt gondolja, hogy isteni bölcsességgel rendelkezik, akkor ezt az ellentmondást több Bibliából származó idézettel próbálja meg feloldani, illetve a saját egóját menteni. Az egyik ilyen híresen erre használt idézet a korintusi első levélben található, az első fejezetben: "A keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság ugyan, de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje.Hiszen az Írás így szól: Lerontom a bölcsek bölcsességét, s az okosak okosságát meghiúsítom. Hol marad a bölcs? Hol az írástudó? Hol az e világi tudás szószólója? Nem megmutatta Isten, hogy a világ bölcsessége balgaság? "

A hívő keresztény tudja, hogy a tudását holmi világi bölcsességgel nem lehet megcáfolni. Benne, az üdvözülők isteni ereje képezi a tudást, és ezért biztosan jobban ismeri az élet eredetéről szóló evolúciós tanokat, mint egy evolúcionista biológus, akiről úgy gondolja, hogy egy Sátán által megvakított balga, aki korlátoltsága miatt nem képes megérteni őt, aki isteni bölcsességgel rendelkezik. 

Ha viszont egy olyannal találkozik, aki szintén kereszténynek vallja magát és egy másik keresztény állásból próbálja meggyőzni arról, hogy téved, akkor a fenti stratégia kiegészül azzal, hogy a vitapartnerét nem csupán Istentől távol lévő balgának tekinti, hanem hamis tanítónak és kizárja őt a kereszténységből. Ezzel ismét talált egy indokot, hogy ne kelljen odafigyelnie az érvekre, hiszen ettől a ponttól számára egyértelmű, hogy Sátánnal van dolga, aki valamilyen fortéllyal megpróbálja őt félre vezetni. 

Emberünk észre sem veszi, hogy elitista, és különbnek, bölcsebbnek, okosabbnak érzi magát mindenkinél. És amikor visszaemlékszik a vitáira, amelyekben nála okosabb, felkészültebb emberek próbáltak neki jóindulatúan segíteni, akkor eszébe jutnak az őt megnyugtató biblia idézetek, mint a : "Tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők következnek. Az emberek önzők, kapzsik, elbizakodottak, kevélyek, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, istentelenek, szeretetlenek, összeférhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, lelketlenek, árulók, vakmerők és felfuvalkodottak lesznek...akik mindig csak tanulnak, de az igazság megismerésére soha el nem jutnak." (2Tim 3:1-7) Önmagát és a barátait azzal nyugtatja, hogy kár olyan sokat tanulni, mert az úgyse vezet sehova. Bőven elég, ha a bölcsesség és a tudás a Szentlélek segítségével árad ki rá, mert azt a tudást nem tudja senki megcáfolni. Amögött Isten van. Így viszont emberünk buta marad, és észre sem veszi, hogy a butasága az az eszköz, amivel mások azon a szinten tartják, amelyben oly könnyű őt irányítani. Sok esetben ezek az emberek rendkívül szerencsétlenek a magánéletükben, amit nem tudnak orvosolni, mivel nem hallgatnak azokra, akiknek az a szakterületük, vagy tapasztalatot szereztek benne. A problémáikat sátánra fogják, mindig kívül helyezik azok okait önmagukon. Emiatt nem ismerik fel, hogy min kellene változtatniuk, és újra és újra beleesnek ugyanazokba a hibákba, amit újra és újra elodáznak azzal, hogy nem ismerik fel a valós okokat.

A vallás és a politika már régóta alkalmazza az emberek butaságban tartását arra, hogy könnyen irányíthatóvá tegye őket.

Engem, aki hiszek a transzcendensben, és hiszek abban hogy ez az élet nem céltalan, komolyan foglalkoztat az a kérdés, hogy azok az emberek, akik az életüket nem használják fel arra, hogy fejlődjenek, tanuljanak, érettebbek, okosabbak legyenek, azok hogyan fognak elszámolni a tálentumjaikkal?

"Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott. Ez így beszélt: Uram, tudtam, hogy kemény ember vagy. Aratsz, ahol nem vetettél, és gyűjtesz, ahol nem szórtál. Ezért félelmemben mentem, elástam a földbe talentumodat. Itt van, ami a tiéd. "

Szóval, hogy válaszoljak az eredeti kérdésre: Lehet vitatkozni azzal aki csak hisz? Igen lehet, de számítani kell arra, hogy csak időpocsékolás. Oda se figyel az érvekre