A konzervatív gondolkodás egyik jellegzetessége, hogy önmaga igazolását valahol a történelemben keresi.ezt tapasztalhatjuk a magyar jobboldali gondolkodók, és a keresztény vallások között is. szükségét érzik annak, hogy jelenben történő létjogosultságukat visszavezessék valahova a múltba, és különböző módon párhuzamokat vonjanak, kapcsolódási pontokat keressenek önmaguk, és az elődeiknek tekintettek között. Egy keresztény vallás például azzal próbálja igazolni a kereszténységét, illetve az isten rajta lévő áldását, hogy valamilyen módon összekapcsolja magát az őskereszténységgel. Az apostoli utódlás, az egyházatyák hagyománya, és a jelenések próféciáiban történő önmagukra találás, mind egy módszere ennek.

A politikában is ugyanez folyik. A magyarság bizonyítása szerintük a történelemben lehetséges. Ezért keresnek párhuzamot a szerintük nagy magyarnak számító történelmi személyiségek, eszmék és önmaguk között. Majd ha találtak, akkor nagy hangsúlyt fektetnek ennek a kapcsolatnak arra az oldalára, amely segít a céljaik elérésében.

Számomra ez egy kicsit arra hasonlít, mint amikor a zöld szín azzal szeretné bizonyítani azt, hogy ő valóban zöld, hogy a történelmében bizonyítékokat keres arra, hogy őt a kék és a sárga színek keveréséből hozták létre. Ez természetesen  megfelelő bizonyítás, de felmerűl egy kérdés: Miért van szüksége egy zöld színnek arra, hogy a múltban történt események segítségével bizonyítsa jelenlegi önazonosságát? Hiszen valljuk be, a legtöbbünknek nem okoz gondot az, hogy egy pillantással felismerjük, hogy zöld színről van szó. Teljesen felesleges a szín múltjában keresni a bizonyítékot, ha egyszer az adott pillanatban is teljesen biztos a zöld szín önazonossága.

Ugyanez vonatkozik a kereszténységre is. A kereszténység Jézus által adott jellemzői tökéletesen alkalmasak arra, hogy egy embert keresztényként azonosítsunk. Semmi szükség arra, hogy egyháztörténelmet tanuljunk, vagy a Jelenések könyvének bonyolult magyarázataival ismerkedjünk meg. Ám ennek ellenére sok keresztény vallás, és a híveik fordítanak energiát arra, hogy a múltból eredeztessék önmagukat, bizonyítékot keresve arra, hogy méltón viselik a keresztény jelzőt. Felmerül a kérdés: Miért  van szüksége valakinek egy történelmen átívelő bizonyításra, ha egyszer mindenki számára világosan látszik, hogy keresztényről van szó? Ez a bizonyítási vágy kissé félelmet keltő. Önmagát igazolni csakis annak fontos, aki önértékelési zavarokkal küszködik. Azaz a kereszténység azért tartja fontosnak, hogy a múltból igazolja a gyökereit, mert sajnos ránézésre nem feltétlenűl látszik. Ha jól körülnézünk az jelenünkben, akkor sajnos azt kell tapasztalnunk, hogy jártunkban keltünkben nem nagyon találkozunk a kereszténységgel sehol.

Az átlag ember úgy éli le az életét, hogy a kereszténységgel nem találkozik, és épp ezért nem is tudja mi az. Ezért ha tallkozik egy önmagát kereszténynek valló emberrel, pl. bekopognak hozzá Jehova Tanúi, vagy beszélget a plébánossal, akkor ők az apostoli utódlás intézményével, illetve a jelenések próféciáinak magyarázataival kapcsolják össze magukat Jézussal. De az a fajta cselekvésmód, ami Jézust jellemezte, nincs jelen a hétköznapjainkban. Az ő tevékenységével találkozó emberek önkéntelenűl dicsőítették az istent.(Márk 2:12; Lukács 5:26) Ezzel szemben ha ma valaki találkozik egy keresztény jelzővel ellátott valamivel, akkor sajnos gyakran inkább istenkáromlásra érez indíttatást, mint dicsőítésre. És valljuk be, joggal.

A kereszténység jelene egy önmagára már nem hasonlító, kifakult, gyakran torz valóság, ami egyáltalán nem tükrözi vissza egyértelműen azt a kereszténységet, ami a legtöbbünkben él. Ezért van szüksége önigazolásra.

Pedig a kereszténységnek olyannak kell lennie, mint a hegyen épített városnak, vagy a gyertyának. Messziról látszódnia kellene, és olyan tevékenység kellene, hogy jellemezze, aminek köszönhetően az emberek dicsőitik az Istent.