Az elmúlt jó néhány hónapban kicsit szélesítettem a látókörömet. Rám fért. Észre sem vettem, és teljesen beszűkült a gondolkodásmódom. A „mindenki rossz csak mi nem” vagy a "senki sem érti csak mi” jellemezte a gondolkodásmódomat. Gyakorlatilag mások elitélése, megítélése a mindennapjaim részévé vált. Sokszor már úgy éreztem, hogy tudom, hogy Jehova kit szeret, és kit nem. Azt hittem birtokában vagyok az isteni bölcsességnek, és meg tudom ítélni, hogy mi a jó és mi a rossz. Elképesztő magabiztossággal jártam az utcákat, házakat, hirdetve az igaznak, az egyetlen igaznak vélt evangéliumot. Ez pedig türelmetlenséget okozott bennem a másokkal való bánásmódomban. Persze így utólag látom, hogy nem csak az enyémben, hanem a gyülekezetemben szinte mindenkiében. Azt hiszem, ezt a fajta magatartásformát nevezik elitizmusnak.

Miközben én meg voltam győződve arról, hogy nálam az igazság, és magamban jókat nevettem, hogy más vallás félrevezetett tagjai is azt hiszik, hogy náluk van, észre sem vettem, nem is gondoltam, hogy tévedhetek. Rá kellett jönnöm, hogy a legtöbb vallás tagjai nem tekintik úgy, hogy csak náluk van az igazság. Különböző vallású emberekkel történt beszélgetéseim során meglepődve vettem észre, hogy nem kötik az ebet minden kérdésben a karóhoz. Megdöbbentő volt számomra, hogy a különböző felekezetek között bizonyos mértékű elfogadás, és türelem tapasztalható. Elismerik, tisztelik egymást. Bizonyos esetekben eljárnak egymás összejöveteleire, elfogadják egymás keresztségét. És ha valamit nem tisztán látnak, akkor sincs idegi kényszerük arra, hogy mindenféleképpen magyarázatot találjanak ki hozzá. Vajon jól teszik? Sokat gondolkoztam ezen. Azt hiszem az elfogadás, egymás megbecsülése, tisztelete rendkívül fontos ebben a mai világban. A saját utunk egyetlen igaz úttá nyilvánítása viszont elszigetelhet a többiektől. Hogyan is tudnék segíteni valakinek, aki azt látja rajtam, hogy mélyen elítélem és megvetem a hitnézeteit, vallását? A részemről, és a hittársaim részéről, mintegy húsz éven keresztül az Isten legnagyobb ellenségének tartott katolikus egyház történelmének megvizsgálása némi alázatra kényszerített. Egy korábbi postomban már írtam arról a megdöbbentő felfedezésemről, amit soha nem gondoltam volna, hogy a mai újszövetségünket, amihez sem hozzárakni, sem elvenni belőle nem szabad, egy katolikus püspöknek köszönhetjük. Vajon Jehova miért a Nagy Babilon leggusztustalanabb részének egy háromság hívő püspökét használta fel az újszövetség kanonizálására? Ez a kérdés elgondolkodtatott. Hogy miért írom ezt most le, Érdekes felfedezést tettem egy könyvben, amit a napokban kezdtem olvasni. A címe: A katolikus egyház története.Dr. Szántó Konrád írta ezt a kétkötetes könyvet. Hogy pontosan mi a rangja ennek az embernek azt nem tudom, de a Pázmány Péter Hittudományi Akadémián tanított, és korábban ferences rendi szerzetes volt. Ez az ember egy számomra megdöbbentő kijelentést tett a könyvében, arról az egyházról, amiről én azt hittem, hogy a Sátán otthona. Persze azt hozzá tenném, hogy jelenleg egyetlen vallásban sem vagyok képes bízni, és nem tekintem egyiket sem jobbnak a másiknál.(Zsotza és Metanoia majd ezért biztos megszól: P) Az idézet a következőképpen hangzik:

„Az üdvtörténetként felfogott szentágostoni világtörténelem fő témája az az idők végezetéig tartó küzdelem, mely a kegyelem és a bűn, a hit és a hitetlenség, Isten országa és az evilági ország között folyik. Isten örök terve, hogy a jó emberekből álló Isten országa egyszer végső győzelmet arasson. Azt, hogy melyik mostani földi közösség alkotja az evilági országot, nem lehet megállapítani, mert egyetlen földi államot, de még az egyházat sem lehet Isten országával azonosítani. Nem lehet, mivel mindenütt, a földi államokban is, és az Egyházban is egyaránt élnek jók és gonoszok. A két ország végső szétválasztása az utolsó ítéleten történik meg, amikor az isteni igazságosság, a jog, és az erkölcs végső diadalt arat.”

E könyv írója tudatja az Olvasóval, hogy Ő bár katolikus, ráadásul magasan képzett, az egyházi hierarchiában elöl járó ember, mégis a saját egyházát sem tartja jelen pillanatban az Isten országa megfelelőjének. Hogy kik számítanak annak, kik a jók, és kik a gonoszok, azt majd csak a végén tudjuk meg. Megdöbbentő számomra ez az alázat az isten akaratával szemben. Eddig azt hittem, hogy más egyházak vezetőit jellemzi ez az elitizmus. Hogy ők hiszik magukról, hogy csak az övék Isten, és az igazság. De ezek a szavak jelzik, hogy még ez az egyház is inkább Isten kezébe teszi az ítéletet, és nem tart rá igényt, nem érzi jogosnak erre magát. E szavak alapján az író az egyházát csupán egy eszköznek tekinti, ami segít az embereknek abban, hogy majd ott, a végső ítéletnél a megfelelő oldalon találják magukat. Mi a következtetésem? Az hogy óriási hiba lenne, egyházakat, vagy éppen embereket elítélni, csupán azért, mert azt hisszük, hogy az igazság nálunk van, és csakis mi vagyunk képesek arra, hogy megfelelően lássuk a dolgokat. Miért ne bízzuk inkább Istenre az ítéletet? Vajon ki merné ebben a vallási, hitnézeti zűrzavarban bátran, teljes bizonyossággal állítani, hogy nála van az igazság? És ha valaki tényleg birtokában is lenne ennek, akkor is mi a biztosíték arra, hogy a különböző kultúrájú, gondolkodású, neveltetésű vagy éppen mentális problémákkal küzdő emberek, mind elfogadnák ezt tőle? Vajon hibáztatható lenne valaki azért, mert nem tud mindent megérteni, elfogadni, felfogni? Vajon hányan ragaszkodnak egy valláshoz, hitnézethez csupán érzelmi alapon? És vajon elég –e ezeknek az embereknek a meggyőzéséhez a logika, a tudás, az érvelés? Vajon Isten, ha háromság, akkor megöl valakit azért, mert nem értette meg a háromságot? Vagy ha nem az, akkor elpusztítja azt az embert, aki érzelmileg, vagy meggyőződésből kötődik a háromsághoz? Meglátásom szerint az egymás iránti türelem, elfogadás, a tisztelet a kulcsa annak, hogy előrehaladjunk. És részesei legyünk az isteni akaratnak.