Promiszkuitás, lopás, házasságtörés, gyilkosság, tiszteletlenség, alkoholizmus, kapzsiság, önzés. Olyan bűnök ezek, amelyekről Pál azt mondta, gyakorlói "nem fogják örökölni Isten országát." (1Kor 6: 9,10) A kereszténység ezért mindig is elítélte ezeket a bűnöket, illetve ezek gyakorlóit. Ám akármilyen eszközökkel is küzdött ellenük, ezek a tettek végig kísérték az egyházak és a keresztény társadalmak történelmét. Egyházi vezetőktől az egyszerű hívekig találunk tömegeket, akik ezen bűnökben felelősségre vonhatóak. Bármit is  próbáltak meg ellenük, az sikertelen volt.

                                    Miközben a zsidók már köveznének, Jézus a porba írogat

Arra is találunk elég sok példát egyének személyes életében, hogy miközben ádáz harcot folytatott önmagával, amikor kísértést érzett az egyik bűnre, ezt a csatát csak a másik bűn elkövetése árán tudta megnyerni, elveszítve ezzel magát a háborút. Például a rossz házasságból kilépni nem merő keresztény alkohollal, tompítja fájdalmát. A nemi vágyait komoly szenvedéssel visszafojtó pedig, keserű ítélkezővé válik.

Az egyének által elkövetett bűnök, mint a lopás, az abortusz, a meg nem engedett szex az egyházak vezetői, tagjai részéről csakis önmagukban vannak megítélve. Sok esetben pedig más, korábban elkövetett bűnök következményeiként vannak beállítva. Például egy fiatal lány bűnnek tekintett abortusza, a korábban elkövetett bűnnek tekintett házasságon kívüli szex következménye, ami viszont a kordában nem tartott nemi vágyból eredt. Amikor egyes bűnöket kell megítélni, akkor az ezzel megbízott személy, (vagy éppen minden szemlélő) csak magát az elkövetett bűnt, illetve a bűnös megbánását tudja figyelembe venni. Ám a megbánás megítélése valójában csaknem lehetetlen. Sok esetben még magának a bűnösnek is. (lásd egy korábban írt posztomat a házasságtörő asszonyról >> ITT<<)

Amikor egy keresztény közösség, az egyik tagjának súlyos bűnével szembesül képtelen azt a bűnt összefüggéseiben látni. Csak maga az aktus észlelhető. De azok a körülmények amelyek a bűnhöz vezettek, a legtöbb szemlélő számára láthatatlanok, megismerhetetlenek. Sok esetben még a bűnt elkövető sincs tisztában azokkal a mozgató erőkkel, amelyek a tettéhez vezettek. Ilyen esetekben a bűneset kezelése a bűnt elkövető valamilyen szankcionálásával kezelhető. (kiközösítés, nyilvános megszégyenítés) Ám az ilyen módszerek nem szüntetik meg azt az okot, ami a bűnhöz vezetett. A bűn okaként tévesen a bűnt elkövetőt jelölik meg, ezzel nyitva hagyva a lehetőséget a bűn valódi okának, hogy tovább dolgozzon, és új áldozatokat szedjen.

Ugyanis a bűn okai nem az emberben keresendőek, hanem az adott társadalomban, melyben az egyén él. Ha egy családapa lopáshoz, rabláshoz folyamodik, hogy a gyermekeinek enni tudjon adni, akkor elítélhetjük a családapát, mint tolvajt, rablót, de ezzel nem szüntettük meg azt a társadalmi problémát (kizsákmányolás) ami a bűnhöz vezetett. (lásd: Jean Valjean) Ugyanez vonatkozhat az alkoholizmusra, abortuszra és gyakorlatilag az összes keresztények által bűnnek tekintett tettre, tevékenységre. Egyik sem csupán egy tevékenység, amely önmagában áll. Mindegyik visszavezethető az egyénen kívül álló okokra, és valójában a társadalom felelősségét bizonyítja.

Ám ez felveti az egyéni felelősség és felelősségre vonás értelmetlenségét. A kereszténység egyénekre szorítkozó felelősségre vonása valójában semmilyen eredménnyel nem járt. Bár vannak pozitív esetek, melyeket gyakran lobogtatnak, a negatív következmények jóval nagyobbak. De ezekről nem illik beszélni. 

A kereszténység egyházai, vezetői mindig is óvakodtak attól, hogy a társadalmat kiáltsák ki felelősnek az emberek életét megkeserítő bűnökért. Sőt, valójában általában részét alkották ennek a társadalomnak, növelve az egyének életében megjelenő problémák, bűnök számát, súlyát.

A kereszténység feladatát nem az egyéni bűnök szankcionálásában látom, hanem az egész társadalmat átható, strukturális bűn kezelésében, ami az egyéntől független