A történelem érdekes. A történelem, előadói stílustól, módtól függően szinte mindenkit leköt. Mindenkinek van valami, ami közel áll hozzá. Valami hobbi, munka vagy valami szenvedély, aminek a megismeréséhez hozzátartozik a dolog történelmének megismerése. Lehet, hogy valakit untat a világtörténelem, de ha a szenvedélye a motorozás, vagy a horgászat, akkor boldogan merül bele a szenvedélye történelmének megismerésébe, vagy akár relikviák gyűjtésébe. Én szeretem a történelmet. Szeretek múzeumokba járni, érdekel hogyan éltek régen az emberek.

     Az én szenvedélyem a teológia. Mivel nem vagyok vallásos, ezért nem kötnek a vallások dogmái, így viszonylag szabadon gondolkodhatom vallásos és hitkérdésekről. Az elmúlt egy évben igen sok időt töltöttem azzal, hogy megismerjem magának a Bibliának a történelmét. Nem a könyvben olvasható zsidó történelemre voltam kíváncsi, hanem magának a könyvnek a történelmére. Több könyvet elolvastam, illetve rengeteget kutattam az interneten. Ha nem is elbűvölt a Biblia létrejöttének történelme, de azt mondhatom, hogy komoly változásokat okozott a gondolkodásomban. Segített felismernem a szentnek hitt szövegek helyét a saját életemben. Megdöbbentő volt szembesülni azzal, hogy olyan vallásos emberek, akik hiba nélkül fel tudják sorolni a Biblia könyveit, illetve fejből tudják, mit hol kell benne keresni, nincsenek tisztában azzal, hogy a Biblia hogyan került az emberiség kezébe. Sok fundamentalista keresztény valahogy úgy képzeli, hogy a Biblia első példánya személyesen Istentől származik, aki angyali kísérettel, harsonaszó mellett felhőkön eresztette le az égből, csodálatos bőrkötésben, arannyal díszítve, Isten ujja által megírva, mint Mózes kőtábláin a tízparancsolat.  A Biblia történelme, vagy története ennél sokkal hétköznapibb. Az Ó- és Újszövetség kanonizálásának története sokkal ember közelibbé teszi ezt a könyvet, és megfosztja attól a misztikumtól, ami körülveszi.

Viszont az emberek igénylik a meséket, igénylik a valótlan történeteket, és ami a legérdekesebb, igénylik ezeknek valóssággá történő átminősítését. Mintha ez szebbé, értelmesebbé tenné az életüket. És ha valaki megpróbálja bemutatni a valóságot, akkor azt úgy tekintik, mint kitalált történetet, és nem hajlandók azt elfogadni. Az emberek, a nem szeretett valóság elől bizonyíthatatlan, kitalált történetekbe menekülnek. Kialakítják a saját komfortzónájukat, és onnan nem hajlandóak kilépni. Ha valaki mégis szembesíti őket a valósággal, akkor kinevetik, és a valós történetet mesévé minősítik, csakhogy ne kelljen vele szembenézni. A keresztény ember nagyon ritkán mer szembenézni a vallása és hite ellen szóló érvekkel. Inkább homokba dugja a fejét, hiszi azt ami neki kényelmes. Ha pedig valaki előássa például a Biblia kanonizálásának történetét, azt eretneknek, hitetlennek bélyegzik, mert jobb a másikat rossznak bélyegezni, mint saját magunk hitét felülvizsgálni.

 Ennek az emberi tulajdonságnak köszönhetik a sikereiket a sorozatok, melyek a nézőt kiragadják a gyűlölt valóságból, és olyan világba repítik, amire mindig vágyott. Együtt élnek a főszereplőkkel, átélik a szerelmüket, fájdalmaikat. Georg Lichtenberg már a XVlll. században megfogalmazta ezt: „Divat volt nemrégiben, és talán még ma is az, hogy egy regény címéhez hozzáfűzték >>igaz történet<<. Ez csupán apró, oktalan csalás, de hogy némely újabb történelemkönyvről elhagyják a  >>regény<< feliratot, az már nincs minden vétség nélkül.” Az emberi igények felcserélik a fogalmak jelentéstartalmát. A hamisat igaznak akarják látni, és ezért, boldogan tömik a fejüket olyan „igazságokkal” melyek valójában kitalált regények. Ésaiásnál ezt olvassuk: "Jaj azoknak, akik a rosszat jónak mondják, és a jót rossznak. Akik a sötétséget világosságnak teszik meg, s a világosságot sötétségnek, ami keserű, azt édesnek, az édeset meg keserűnek. Jaj azoknak, akik bölcsek a tulajdon szemükben, és okosaknak hiszik saját magukat." (Ésaiás 5:20,21)    Természetesen ez az ésaiási idézet teljesen használhatatlan, ugyanis a jó és a rossz nagyon relatív. És ezért a két egymásnak ellentmondó tábor kölcsönösen egymás fejéhez vághatja a benne megfogalmazott vádat.

Ilyen előzményekkel eljutottunk oda, hogy ma az ember nem lehet biztos abban, hogy amit tényként hall, vagy tanul az valóban úgy történt meg, ahogy mesélték, vagy tanították neki. Egy történetet a szemtanú sem tud anélkül továbbadni, hogy abban ne lennének benne a saját érzései, benyomásai, vagy érdekei Mindenkit befolyásolnak az érzései, a kultúrája, nézetei. Ugyanazt az eseményt két különböző jellem, ellentétes végkövetkeztetésekkel tudja elmesélni ugyanannak az embernek, aki aztán a saját jelleme alapján dönt arról, hogy melyik változatot fogadja el. A történelemhamisítás ma már az egyik legfontosabb fegyver a politika kezében. Ezzel tudják befolyásolni a közvéleményt. Orwell óta tudjuk, hogy nem is eredménytelenül. De egy történelmi esemény utólagos másként magyarázásának én is szenvedő alanya vagyok, hiszen az 1956-os magyarországi eseményeket nekem még ellenforradalomként tanították, majd hirtelen szembesülnöm kellett egy történelemváltozással, melyben pont az ellenkezőjét írták le, mint amit az iskolában tanultam. Az 1956-os és az azt megelőző 6-7 év eseményeinek főszereplői és azok szerepe a kialakult helyzetben, mind a mai napig kérdéses előttem, az egymásnak ellentmondó, illetve a főszereplőket teljesen más szempontból bemutató beszámolók miatt.

     Tehát a tapasztalatom az, hogy egy történelmet nem lehet pontosan úgy elmesélni, megismerni, ahogy az megtörtént. Az ember a történelem továbbadása során nem tud semlegessé válni. Az állásfoglalása pedig valamilyen módon beleépül a történelembe. Bizonyos esetekben az emberek igénylik, is, hogy a történelem valótlan megközelítésével tartsák távol a valóságtól, vagy épp ő maga menekül a valótlan történelem mögé, hogy ne kelljen szembenéznie a valósággal. A hatalmak - mind a világi, mind az egyházi - pedig előszeretettel írják át utólag a történelmet, a maguk szájíze szerint formálva azt. Jó példa erre az idei március 15-i események. A teljesen ellentétes nézeteket valló politikai pártok a saját megemlékezésükön képesek voltak visszavezetni a nézeteiket a 167 évvel ezelőtti eseményekhez. De közben senki nem beszélt arról, hogy az esemény főszereplőinek 1848-ban milyen nézetei voltak. Pedig igény van a történelmi valóságra. De hogy ezt ki lehet-e elégíteni úgy, hogy közben a történelem elbeszélője, vagy egy regényíró, aki a történelemhez nyúl vissza megőrzi pártatlanságát, azt nem tudom.

    Azzal, hogy a keresztények valótlan, könnyen cáfolható alapokra helyezik a hitüket, súlyos hibát követnek el. Szűklátókörüségük, a valótlan mesékhez való keményfejű ragaszkodásuk, a vélt igazságukba vetett rendíthetetlen hitük több kárt okoz a kereszténységnek, mint azt gondolnák. Nevetségessé teszik azt a hitvallást, ami amúgy a legtöbb embernek szimpatikus lenne. Soha nem a Bibliából megismerhető hit volt visszataszító a felvilágosult ember számára, hanem azok az emberek, akik bigott, fanatikus módon szeretetlenül képviselték azt.

Az egyetlen megoldásnak azt a lehetetlent látom, hogy mindenki ismerkedjen meg a másként gondolkodó ember érveivel, érzelmeivel. És a Bibliát ne csak szövegében ismerje meg, hanem történelmében is. A súlypontok megfelelő beállítása csakis ebben az esetben lehetséges. A kettő együtt segít felismerni, hogy a jelenben mi a helyes. A dogmatika rögtön sokadrangúvá válik, ha rájövünk, hogy az, amire alapozva van, nem is olyan amilyennek hittük. A történelem hamisítás és a dogmatika ugyanazt a célt szolgálja. Igyekszik elterelni a figyelmet a fontosabb dolgokról. Gyűlöletet szít szeretet helyett, veszekedést, civakodást, béke helyett. De a történelem pontos megismerése nem helyettesítheti Jézus szavainak gyakorlati alkalmazását a jelenben. Arról nem is beszélve, hogy a történelmet pontosan megismerni lehetetlen. Marad a jelen