Maradt még bennem bőven gondolat a Biblia kanonizálásával kapcsolatban. A most leírt gondolataim csupán merész kérdésfeltevések, mint bizonyított tények. Hetek óta próbálom megfejteni magamnak a kanonizálás körülményeit, de nem jutok egyről a kettőre se, nem hogy az ötről a hatra. Az eddigi kanonizálásról szóló posztjaimban arról írtam, hogy a kanonizáció mégsem volt olyan zökkenőmentes, mint ahogyan azt én gondoltam. Én is úgy voltam vele, mint minden átlagos keresztény, hogy a Biblia van és kész. Bár néha egy gyenge gondolatként megfordult a fejemben némi kérdés, de valójában sosem jutottam el addig, hogy megvizsgáljam, miként került a Biblia a kezembe.

Ma már sem az ószövetség, sem az újszövetség esetében nem látom feketén fehéren a kanonizálást. Sőt! Egyre jobban azon a véleményen vagyok, hogy a kanonizálás ugyanolyan szubjektív véleményektől függött, mint bármilyen teológiai látásmód. Nézzük például az ószövetséget. Korábbi posztjaimban írtam arról, hogy az ószövetség összegyűjtése, csokorba rendezése már i.e.300 előtt meg kellett, hogy történjen, mivel a Septuaginta ekkor készült. Ám a Septuaginta fordítás könyveit jelenleg egyedül a Római Katolikus egyház fogadja el. Sem a zsidók, sem a protestáns keresztények nem fogadják el azokat az apokrifeknek nevezett könyveket, amelyek benne vannak ennek a fordításnak az eredetijében. Hiába használták ezt a fordítást az első évszázadokban a keresztények, a reformáció után a protestáns egyházak elvetették az apokrifeket. Helyette azt a kánont fogadták el, amit a szétszóratásban élő zsidó vallási vezetők készítettek el (egyesek szerint az első század végén a jamniai zsinaton>>cáfolat ITT<<, mások szerint a X. század környékén). Tehát a protestáns bibliák egy rekanonizált ószövetséget tartalmaznak, amely mindenféleképpen jóval Krisztus után készült el.

De pontosan ki és miért kanonizálta az ószövetséget, akár időszámításunk előtt, akár az után? Bár több elmélet is van, sőt neveket is megemlítenek a különböző elképzelések pártolói, egy biztos: Egyetlen bibliaíró sem utal arra, hogy az ószövetséget kanonizálni kellene. Nincsen egyetlen ihletettnek elismert mondat egyik könyvben sem, amely kerek perec kijelentené, hogy Isten mely könyveket szeretné egybe fűzni, hogy az Ő neve alatt fusson, mint ihletett Szent Iratok. Soha senki nem rendelkezett isteni megbízatással, hogy kiválassza a megfelelő iratokat. Pedig valljuk be, sem a Mindenható Istennek, sem a Biblia valamelyik írójának sem került volna öt percnél több időbe leíratni ezt a létfontosságú listát. Ezzel megelőzhető lett volna több évszázados vita.

Ugyanez a helyzet az újszövetséggel is. Az újszövetség utolsó levele megírása és a kanonizálás között kereken 300 év telt el. Ez időszak alatt a mai újszövetségünkön kívül sok más keresztény író könyvét, levelét használták a gyülekezetekben, illetve sokat pedig nem is használtak, függetlenül attól, hogy később kanonizálták azt. Sok újszövetségi irat írójának személye kétséges, és csupán azért kötik egy apostolhoz, hogy megfeleljen a kanonizálás kritériumainak. De itt sem történt meg az, hogy az Isten ihletés alatt meghatározta volna az általa kanonizálásra méltó könyvek listáját.

Ehelyett mi történt? Mind az ó és újszövetség esetében, isteni felhatalmazás híján, önmagukat arra alkalmasnak és méltónak tekintő emberek csoportja ültek le, és határozták meg, hogy ezentúl mely könyvek alapján kell az egyház dogmáit kialakítani. Mivel egy esetben sem történt isteni meghatalmazás, vagy elismerés a kánonra, ezért mind a mai napig viták folynak arról, hogy mely könyvek érdemlik, vagy nem érdemlik meg a helyet a Bibliában. Mára pedig minden esélyünk elveszett arra, hogy 2-3000 év távlatából döntsünk ebben a kérdésben. Sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet az állításokat. Mindenre van érv és ellenérv.

Egy biztos számomra (!). Úgy tűnik nekem, hogy a kanonizáció folyamatában óriási szerepet kapott a szubjektum. Ha száz évvel korábban határozták volna meg az újszövetség könyveit, akkor ma teljesen más írásokat olvasnánk a Bibliánkban. Persze lehet azt mondani, hogy Isten felügyelte a Szentírás megalkotását, de akkor ez további kérdéseket vetne fel egyházaktól függően. Hiszen rengeteg egyház van ma, amely a IV. századi kereszténységet már nem tekinti legitimnek. Ám kétségtelen, hogy ők alkották meg az újszövetséget. Márpedig, ha Isten megáldotta a sokak által kárhoztatott Athanáziusz és kortársai tevékenységét az újszövetséget illetően, akkor minden másban is el kell őket fogadni.

Bármikor is törekedtek a vallásos vezetők az iratok kanonizálására, a cél mindig az volt, hogy kiszűrjék a vallásba be törekvő más nézeteket. Az első század végétől a gnosztikusok, manicheusok lettek részei a kereszténységnek, és alkották meg a nézeteikre jellemző iratokat. A keresztények komoly harcokat folytattak ellenük, és a kanonizáció pont azt a célt érte el, amire szánták: a hivatalos iratok határt szabtak a vallásos elképzeléseknek, és korlátok közé lehetett szorítani a dogmákat. Ám ha körülnézünk egy könyvesbolt vallásos kiadványokat tartalmazó polcain, vagy összehasonlítjuk a különböző vallások által fenntartott könyvesboltok árukészletét, akkor azt láthatjuk, hogy manapság hiába rendelkezünk egy lezárt kánonnal, vallások ezrei tudnak a Szentírásra hivatkozva újabb és újabb elképzeléseket belevinni a kereszténységbe. Egymásnak ellentmondó prédikátorok fenyegetik egymást eretnekséggel, kiáltják ki egymást hamis tanítónak, ugyanazon Biblia lapjai segítségével.

Tehát hiába próbálták meg a kánon megalkotásával egységessé tenni a kereszténységet, ma ez a kánon erre képtelen. Bár a Biblia lapjaihoz senki nem mer hozzátenni, azt elérték, hogy neves teológusok szavai gyakran nagyobb súllyal esnek latba, mint Pál, Péter, vagy éppen Jézus szavai.

A következtetésem tehát ez:

- Nincs rá bizonyíték, hogy Isten valaha is kanonizálni szerette volna az addig meglévő iratokat

- Nincs rá bizonyíték, hogy a kanonizálást végző zsinatok isteni megbízatással rendelkeztek volna

- Nem a kanonizálástól, hanem az erőszaktól lett egységesebb a kereszténység, de akkor is csak ideig-óráig