„A hit a remélt dolgok biztosítékon alapuló várása, a nem látható valóságok nyilvánvaló bizonyítása…Hit által fogjuk fel, hogy a világrendszerek Isten szavára szerveződtek rendbe, úgyhogy amit látunk, az azokból lett, amik nem válnak láthatóvá.”

Hinni, érezni vagy tudni? Mi a hit? Mi alapján hiszünk valamiben? És mi a tudás? Mitől tudunk valamit? Miből erednek az érzéseink? Mi az okuk?

A tudásunkat elég könnyű megmagyarázni. Főleg ha hétköznapi dolgokról van szó. Tudok biciklizni, mert megtanultam. Tudok beszélni, mert megtanultam. Tudok főzni, mert megtanultam. Tudom, hogy Magyarország fővárosa Budapest. Tudom, hogy a Föld a naprendszerben található. Tudom, hogy ha erősen megszorítom valakinek a kezét, akkor fájni fog neki. Tudom, hogy ha bankot rabolok, és elkapnak, akkor börtönbe kerülök. A tudás megmagyarázása nagyon könnyű, és a legtöbb esetben mindenkinek kézenfekvő. Ha esetleg valaki mégis kétségbe vonja a tudásunkat, akkor lehetőségünk van annak bizonyítására, és a másik fél máris elismerően bólogat. Ha valaki kétségbe vonja, hogy tudok valamit, akkor megcsinálom, és a kétségbevonó személynek máris be kell látnia, hogy igazam volt, és valóban tudom azt a dolgot.

Az érzéseinket már nehezebb megmagyarázni, de azt hiszem, hogy a legtöbb esetben bármilyen magyarázatot is adjunk az érzéseinkre, a hallgató el fogja azt fogadni, max hülyének néz. Például itt a szerelem. Hogy ki miért szerelmes valakibe, az teljesen szubjektív. Bármilyen magyarázat adható, hiszen az érzés a személyből jön, és azt senki nem kutatja. Lehet, hogy azért szerelmes, mert a csaj (vagy fickó) eszméletlenül jól néz ki. Vagy azért, mert a személyisége megfogta őt. Általában mindenki tiszteletben tartja a másik érzelmeit, mégha meg is van róla a véleménye. Szeretem a töltött káposztát, mert… Szeretek hegyet mászni, mert… Szeretem a feleségemet, mert… Az érzelmeinkre adott magyarázatot az érdeklődő ember csak tudni szeretné, de nem érteni. Persze rokon lelkek, vagy azonos érdeklődési körű emberek megértik a másik érzéseit.

És a hit? Meg tudjuk magyarázni, hogy mi a hit? Mikor számít hitnek valami, és nem tudásnak, vagy érzelemnek? Hogyha úgy kezdek egy mondatot, hogy „én azt hiszem…”, akkor miről fogok beszélni? Arról, amit tudok? Vagy arról, amit érzek? Vagy valami teljesen másról? Ha valamit tudok, akkor abban hiszek is? Vagy ha valamit tudok, akkor az már nem hit? Az ember azt hinné, hogy ez a kérdés olyan egyszerű. De valójában nem is az. Pál megfogalmazása szerint: „A hit a remélt dolgok biztosítékon alapuló várása, a nem látható valóságok nyilvánvaló bizonyítása” (zsidók 11:1) Tehát a hit bizonyítékokon alapuló reménység, illetve egy olyan képesség, hogy amit nem lát senki, de mégis létezik, azt be lehet bizonyítani. Számomra mindkét megfogalmazás furcsa. Egyrészt azért, mert azt látom, hogy a legtöbb keresztény nem biztosítékokon alapuló reménnyel rendelkezik, másrészt, pedig ha valamit nem látunk, akkor annak a létezését nem lehet minden kétséget kizáróan bizonyítani addig, míg valahogy láthatóvá nem tesszük. Addig ugyanis azt nem bizonyításnak, hanem következtetésnek nevezném.

Itt van például isten létezése. Milyen bizonyítékaim vannak arra, hogy van Isten? Hiába írja Pál a Róma 1:20-ban, hogy: „ Mert az ő láthatatlan tulajdonságai világosan látszanak a világ teremtésétől fogva, mivel az alkotott dolgokból érzékelhetők, igen, az ő örök hatalma és istensége” Mert ugyan a teremtett világ, a hívő ember számára valóban segít abban, hogy megismerje benne Isten tulajdonságait, De önmagában nem szolgáltat mindent elsöprő bizonyítékot Isten létezésére. Ugyanis ha szolgáltatna, akkor minden ember számára teljesen világos lenne, hogy van Isten, és az is, hogy milyen ő. Tehát a „kell lennie” még nem jelenti azt, hogy van is. Azért mert kell lennie egy csavarhúzónak valahol a fiókban, még nem jelenti azt, hogy tényleg ott is van. Isten létezésének nincsenek konkrét bizonyítékai. Hiába fáj a hívő embereknek ez, de az igazság az, hogy Isten létezésére legjobb esetben is csak következtetni lehet. A következtetések elfogadása pedig minden esetben szubjektív. Ugyanis bizonyítva az van, ami a bizonyítás után mindenki számára egyértelmű. Tehát csak akkor tudom bebizonyítani, hogy van-e a nappalimban könyvespolc, ha beviszem oda a kételkedőket, és megmutatom nekik. Hiába küldenék fényképet, mert az önmagában semmit sem bizonyít, ugyanis azt a fotót bárhol készíthettem volna. A világegyetem működése sok embert késztetett már annak elismerésére, hogy kell lennie egy intelligens tervezőnek, aki mindezt létrehozta. Ám azt is el kell ismerni, hogy ugyanígy rengeteg emberben fel sem merült isten létezése, hiába van tisztában a világegyetem bonyolult működésével. Mindaz, amivel az ember kapcsolatba kerül, csupán közvetett bizonyíték lehet Isten létesésére, és csupán következtetéseket von le, ami alapján úgy dönt, hogy kell lennie Istennek. De ahogy azt az előbb írtam, az hogy kell lennie, az még nem jelenti azt, hogy van is.

A tudás az kézzel fogható. Tudom, hogy van laptopom, mert itt írok rajta egy posztot. Érzem, hogy a kisfiam a legjobb gyerek a világon, mert az én fiam. De miben hiszek? Ha a hitem tudáson alapul, akkor az még hit? Vagy az már tudás? Ha már bizonyítékaim vannak valamire, ami nem látható ugyan, de létezik, akkor az még hit? Pál ezt mondta: „mert hit által járunk, nem látás által”.(2kor 5:7). Azaz a hit olyan dolog, amit nem feltétlenül tudunk bizonyítani. Mert ha már bizonyítani tudjuk, akkor az már nem hit, hanem látás. Ez ugyan némileg mintha ellentmondana a Zsidók 11:1-nek, de hát annyi baj legyen.

Szóval én azt látom, hogy bizonyos dolgokat nem tudnunk, hanem hinnünk kell. A Biblia sem feltétlenül a tudásra hívja fel a figyelmet, hanem a hitre: „Hit nélkül pedig lehetetlen Isten kedvére lenni, mert aki elébe járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és hogy megjutalmazója lesz azoknak, akik komoly igyekezettel keresik őt.” Tehát hitre van szükségünk, de a hit az nem látás. Mert ha már látunk valamit, akkor azt tudjuk, és nem hisszük.

Akárhonnan nézem a hit az egy teljesen szubjektív dolog. Az „én azt hiszem…” az „én úgy érzem…” és a „nekem az a véleményem…” kifejezések teljesen szinonimái egymásnak. Ami azt jelenti, hogy amiben hiszek, azt nem tudom, hanem csak úgy érzem, sejtem, gondolom. Az hogy én hiszek Isten létezésében, az nem külső forrásokból táplálkozik, hanem belülről. Valahol van bennem egy kapcsoló, ami kitudja minek a hatására a „hiszek” állásban van. Hogy mitől van ott, azt nem tudom, de mivel abban az állásban van, ezért minden dolgot Isten létezésének tudatában látok. Nem tudom, hogy miért vagyok hívő, és azt sem tudom, hogy hogyan lettem az. Én mióta az eszemet tudom, hiszek Istenben, és számomra teljesen természetes ez. Ám egyértelműen látom, hogy ez a hit csak az enyém. Semmilyen istentapasztalásom nincs, Semmilyen logikai úton nem tudom bizonyítani, hogy van Isten. De nekem sem tudják mások bebizonyítani, hogy nincs. „Nem mindenkié a hit” mondta Pál. Úgy néz ki, hogy az enyém igen.

Ám a hitet sok szempontból lehet még nézni. Nézzünk egy egyszerű példát. Jézus Krisztus a megváltó. Ha két keresztény vallású ember beszélget, akkor könnyen tudják bizonyítani, hogy ez a megállapítás igaz, ugyanis csak felcsapják a Bibliájukat, és onnan egyértelműen ki lehet olvasni sok helyen, hogy Jézus Krisztus a megváltó. Igen ám, de ez tudás vagy hit? Ha két keresztény beszélget, akkor a Biblia, mint Istentől származó kinyilatkoztatás egyértelműen bizonyítja ezt a tényt. Tehát ebben az esetben ezt lehetne tudásnak nevezni. Ám ha egy keresztény egy buddhistával, vagy egy ateistával beszélne arról, hogy Jézus Krisztus a megváltó, akkor hiába alapozná a kijelentését egy vallásos könyv szavaira, akkor sem lenne több egy megalapozatlan kijelentésnél, amiben a keresztény mégis hisz, de a beszélgető partnerét nem győzte meg semmiről.

Viszont van egy érdekes dolog a hittel kapcsolatban. Ha a hitről van szó, akkor mindenki szeretné tudni, érteni a hit miértjeit. Ahogy korábban írtam, az érzelmeknél nem akarja senki sem érteni, hogy miért érzünk úgy ahogy, egyszerűen megelégszik a magyarázattal. Ám a hitnél nem így van. A hitnél mindenki elvárja, hogy bizonyíts. Magyarázd meg a hited miértjeit! Bizonyítsd be, hogy van Isten, bizonyítsd be, hogy a Biblia Isten Szava, bizonyítsd be, hogy amiben hiszel, az benne van a bibliában, bizonyítsd be, hogy igaz hitű vagy, bizonyítsd be, hogy újjászülettél stb. Tehát az a fura helyzet áll elő, hogy azt, ami szubjektív, úgy kell bizonyítani, mintha objektív lenne. És ez szerintem teljesen lehetetlen. Ám mégis évezredek óta vitatkoznak, marják, falják egymást az emberek, hogy bebizonyítsák, hogy nekik van igazuk. Míg egymás érzelmeit úgy, ahogy tiszteletben tudják tartani az emberek, a hitüket már nem. Azt támadják, szétszedik, elemzik, bizonygatják, harcolnak érte.(Galata 5:15)

A vallásos emberek úgy érzik, hogy amiben hisznek, amihez valamilyen belső indíttatásból jutottak hozzá, azt kötelezővé kell tenni mások számára is. Ezért jellemzi a kereszténységet a rengeteg vita. Akár egymással, akár a más nézőpontot vallókkal. Képtelenek vagyunk egymás hitét tiszteletben tartani. Nem tudjuk elfogadni, hogy valaki más következtetésre jusson a hit dolgában, mint mi, mert az olyan, mintha az egónkat érné támadás. Ha valakinek a hitét, hitnézeteit támadják, vagy vonják kétségbe, az olyan, mintha a teljes megsemmisítésére tennének kísérletet. Pedig ha mindenki hagyná, hogy a hite, ami valójában belülről fakad, a sajátja maradjon, és nem erőltetné másokra, illetve nem kötné azt az egójához, akkor valószínűleg nagyobb béke lenne a keresztények között.

A Wikipédia ezt írja a hitről:

A hit egyik, ismeretelméleti értelmében kijelentések, elméletek olyan elfogadását (vagy tagadását) jelenti, melyek közvetlen és azonnali igazolása semmilyen módon – sem érzékileg, ill. tágabb értelemben tapasztalatilag, sem logikailag – nem lehetséges ^[1]. Az elfogadás tehát a teljes „racionális” bizonyítás hiányában, esetleg – de nem feltétlenül – annak ellenére történik.

A hitnek ezen értelmezése a filozófia és a pszichológia számára is problémát, vizsgálati területet jelent. A hit egy másik – a fentitől nem független, de azzal nem is teljesen egybeeső – értelmezésben vallásos hitet jelöl.

A hit egyáltalán nem valamiféle megátalkodott ragaszkodás egyértelműen hamis dolgokhoz: a legtöbb ember megalapozottnak érzi sok hitét, meggyőződését, olyan esetekben is, amikor a szigorú bizonyítás valójában nem történik meg, és eme érzése nemhogy ütközne a társadalmi szokásokkal és elvárásokkal, hanem sokszor éppenséggel találkozik velük. Például egy szimpatikus embertől barátságos fellépést várhatunk a jövőben is, vagy nap mint nap használjuk a liftet, pedig semmi egzakt garancia nincs rá, hogy a felvonófülke nem fog éppen akkor leszakadni; valójában a hit jelensége széles spektrumon mozog a józan ész és a teljes (ön)becsapás mint két véglet között ^[2]. Ráadásul a közvetlen és azonnali igazolás hiánya nem zárja ki, hogy az, aki hisz, ne rendelkeznék valami részleges, heurisztikus jellegű igazolással, vagy elvárásokkal a szigorú igazolás jövőbeni megtörténtére vonatkozólag. Mindezt azért szükséges kijelenteni, mivel léteznek vagy léteztek olyan gondolati irányzatok – filozófiai tanok, vélekedések – melyek akár a vallásos, akár a tágabb értelemben vett hitet leértékelték, azt károsnak vagy legalábbis fölöslegesnek gondolva. Különösen élen járt ebben a marxista filozófia a tizenkilencedik és huszadik századi Európában. Egyes marxisták élesen szembeállították a hit bármiféle értelmezését az igazsággal, az ésszerűvel, és a tudással ^[3]; más képviselőik viszont rámutattak a hit(ek) alapvető szerepére nemcsak a mindennapi életben, hanem a tudományban is, és példákkal igazolták, hogy a hit megvalósulása is hordozhat (még ha nem is minden esetben hordoz) – magában racionális elemeket ^[4][5].