Ez a poszt elsősorban azoknak készült, akik a itt a környékemen élnek, és ismernek engem, illetve a gyülekezetemet. Néhány héttel ezelőtt írtam egy posztot ’Az én Diotrefeszem’ címmel. A benne szereplő házaspárnak hónapokon keresztül el kellett tűrnie, hogy az elnöklő felvigyázó semmibe veszi őket. Nem adott nekik kiadványt, nem beszélgetett, és nem is köszönt nekik. Bár a vének a posztom után megpróbálták megoldani a helyzetet, ez csupán annyiban merült ki, hogy mivel a vén továbbra sem volt hajlandó változtatni a hozzáállásán, ezért át tették őket egy másik csoportba, és erről egy száraz hangvételű telefonhívásban értesítették őket. Semmilyen más keresztényi, szentírási megoldás nem jött elő. Persze ez már akkor nem sokat segített volna, de hát egy jó pásztor arról ismerhető fel, hogy megpróbálja megmenteni a bárányokat. Ők ezt nem tették. Csupán messziről nézték a vergődésüket, mint ahogy az enyémet is négy évvel ezelőtt.

Hogy miért is írok erről? A házaspár a héten feladta az elkülönülő levelét, hogy értesítsenek mindenkit arról, hogy nem kívánnak többé ehhez az egyházhoz tartozni. De mivel én mindig szoros kapcsolatban voltam velük, mióta ismerem őket, ezért felmerülhet, hogy az én hitehagyott tevékenységem eredményezte ezt a lépésüket. Ezért azok számára, akik innen a környékről olvasnak, elmondom, hogy kiközösítésem óta semmilyen kapcsolatot nem ápoltam belük. Nem beszélgettünk, nem is találkoztunk, és semmilyen más módon nem keresték a kapcsolatot velem. Azt nem mondom, hogy én nem próbálkoztam, mivel a Trifi szüleiről van szó, de ezeket a próbálkozásaimat rendre visszautasították. Nem voltak hajlandóak hitehagyott irodalmat olvasni, és nem olvasták a blogomat sem, pedig tudták, hogy van. Sőt! Mikor már meg volt írva az elkülönülő levelük, felmerült, hogy úgyis most már minden mindegy alapon meghívnának ebédelni egy hete vasárnap. (most szombat van). Ám mégsem tették, mert azt szerették volna, hogy amíg ehhez a szervezethez tartoznak, addig a szervezet szabályai szerint semmilyen fogás ne legyen található rajtuk. Az elkülönülésük ezért semmilyen szinten nem írható az én számlámra. Ezzel az elkülönüléssel a véneknek kell elszámolni, akik szándékosan azt éreztették velük, hogy nem kívánatosak a gyülekezetben, vagy ha valamelyik nem is, semmit nem tettek annak érdekében, hogy ezen a helyzeten változtassanak, hanem gyáván hagyták, hogy az elnöklő az elmúlt években úgy garázdálkodjon, ahogy akar, tönkretéve embereket.

Amikor engem kiközösítettek, utána néhány hónapon belül hat hírnökkel, és a gyerekekkel együtt kilenc fővel csökkent a gyülekezet létszáma. Ebből néhányan korábban elmondták, hogy a saját érdekükben menekülniük kell a gyülekezetből, és a többiek botrányos módon hagyták el.

Vajon most mi lesz? A házaspár a gyülekezetben nagyon jó hírnévnek örvendett. Mindenki szerette őket. A férj évekig véntársam volt. Vajon hogyan viselte a gyülekezet, amikor a tegnapi összejövetelen bejelentették, hogy ők már nem Jehova Tanúi? Hogyan viselik a leváltásom óta folyamatos botrányokat, keresztényietlen elnyomást? Mi fog történni az elkövetkező hetekben? Min fog a testvérek esze járni? És mire számítsunk a három hét múlva esedékes Köf látogatása alkalmával? Vajon rendet tesz, mint ahogy ígérte? Vagy már késő? Mindenesetre én szívesen segítek mindenkinek, aki nem tudja érzelmileg feldolgozni azt, amit tapasztal. Én mind a mai napig felelősséget érzek ezért a gyülekezetért. Én nem azért szolgáltam értük 15 éven keresztül, hogy örömmel végignézzem a kínlódásukat. Én szeretem őket, ahogy mindig is szerettem.

Néhány hónapja azt hittem, hogy ha majd ilyesmi fog történni a gyülekezetben, akkor annak örülni fogok. Nem így történt. Vérzik a szívem, látva, hogy hozzá nem értő pásztorok, tönkreteszik a munkámat. Azt amiért olyan sokat dolgoztam, és amiből kiüldöztek. Amikor leváltottak, akkor már tudtam, hogy ennek nagyon rossz vége lesz. Tudtam, hogy ott akkor azzal nem fog befejeződni az ügy. Az elmúlt négy év szenvedése, a leváltásommal kezdődött. Ott került olyan embertelen és gyáva vezetés kezébe a gyülekezet, ami automatikusan hozta magával az elmúlt évek eseményeit. És ebben nem engem lehet felelősségre vonni. Hanem azokat az arra alkalmatlan személyeket, akik a szent szellem kinevezése mögé bújva hatalmaskodnak a nyájon.

Az Őrtorony 1995. október 15-ei számában az „Óvakodj az önelégültségtől” című cikk ezt mondja: „Ha egy keresztény fölényes szellemet nyilvánít ki Istentől kapott képességei, kiváltságai vagy hatalma miatt, valójában ellopja Istentől a dicsőséget és az érdemet, amely egyedül Őt illeti. A Biblia világosan figyelmezteti a keresztényeket, hogy ’ne gondolják magukat többnek, mint amennyinek gondolniuk kell’. Erre ösztönöz minket:„Egymás iránt ugyanazon indulattal legyetek; ne kevélykedjetek, hanem az alázatosakhoz szabjátok magatokat. Ne legyetek bölcsek timagatokban” (Róma 12:3,16).”