A poszt megírására az egyik kedvenc blogom új sorozata ösztönzött. A Szemlélek blog sok olyan számomra szimpatikus írást tartalmaz, ami miatt az elsők között lettem olvasója, követője. Nemrég indult egy sorozat, amely olyan híressé vált embereket mutat be, akiket majdnem megöltek, mielőtt megszülettek volna. A sorozat nem titkolja írói abortusz ellenességét, és ezeket a példákat azért mutatják be, hogy bizonyítsák az orvosok tévedése értékessé vált emberek életébe kerülhet. természetesen ezt nem lehet cáfolni.

Ám mérsékelni igen. Az elmúlt ötven-hatvan évben emberek milliárdjai születtek meg. Ez természetesen  magában hordozza az orvosi terhesvizsgálatok tévedéseinek nagy számát is. És a nagy számok törvénye alapján bizony valóban megtörténhet, hogy olyan gyermekek születnek meg, akik az orvos abortuszra buzdító tanácsa ellenére egészségesen, teljes életet élve híressé válva lesznek részévé a társadalomnak.

Ezzel nincs is gondom. Én magam sem vagyok híve az abortusznak. Az egyik kedvenc számom kamaszkorom óta Deák Bill Gyula: Kérlek anyám című száma. A szám elég keményen szól az abortusz ellen. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy senkit nem buzdíthatok arra, hogy egy estleges  betegség esetén ne abortáljon. Ugyanis a szülők döntésének következményével nem nekem, a tanácsadónak kell együtt élnem, hanem a szülőknek.

Nemrég pont egy abortuszról szóló vallásos összejövetelen vettem részt, ahol mélységesen felháborodtam egy egyházi vezető könyörtelen, rideg, és elítélő álláspontja miatt. Ez szülte ezt a posztomat:  >> ITT<< Az előadó pozitívnak szánt történetekkel próbálta alátámasztani a nézőpontját. Teljesen figyelmenkívűl hagyva azt, hogy negatív példák is léteznek. Nem kívánok abba belemenni, hogy mennyire lehet megbízni egy nőgyógyász magzatra vonatkozó állításaiban. nem értek hozzá. Ám tudom milyen az, amikor egy születésétől fogva súlyos betegségben szenvedő gyermekkel foglalkoznak a szülei. Egyrészt a családomban is volt ilyen, másrészt az ismerőseim között is. Nem kívánom senkinek azt az érzést, amikor az idős anyuka őszintén beszél az évtizedek óta ápolt, pelenkázott, fürdetett, etetett gyermekéről. Azok a történetek, amelyek megpróbálnak pozitiv példát állítani az abortuszon gondolkodó szülők elé, nem mutatják be, hogy miként fognak mások számára teljesen természetes dolgokról lemaradni. Nem mutatják be azokat az anyákat, akiket a beteg gyermekük okozta problémák miatt elhagy a férje.

Nem mutatják be azt, hogy mekkora erőfeszités napról napra, évről évre, és évtizedről évtizedre olyan dolgokkal foglalkozni, mint a felnőtt gyermekük vécéztetése, fürdetése.Nem mutatják be azt, amikor ezek az anyák súlyos depresszióval küszködnek helyzetük miatt. Nem mutatják be a haldokló anyuka szőrnyű érzését, aki tudja, hogy halála után az évtizedekig gondozott gyermekre egy intézet vár, ahová bedugják, mert nem lesz aki gondozza majd. Nem mutatják be azt sem, hogy míg a barátok, barátnők az unokákat pelenkázzák, ők még mindig a gyermeküket.

Szóval lehet, hogy vannak Bocellik, II.János Pál pápák, Celine Dionok, de nem tagadhatjuk, hogy vannak egész életükben teljes gondozásra szoruló fogyatékos emberek is. És  az abortusz mellett, vagy ellen, hozott döntés következményeivel sosem a befolyásolónak kell együtt élnie. Ő talánsoha nem is fog találkozni a következménnyel. És így bizony nagyon könnyű osztogatni a bölcsességet. Mert lehet, hogy a magzatot nem ölték meg, de ettől függetlenül értelmes életek érhetnek véget.