Ahogy az előző posztnál írtam, gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy a társadalmi problémák megoldása kinek a feladata. Vajon Krisztusé? Aki majd egyszer, az általa jónak látott időben eljön, és megváltoztatja a körülményeket, és minden gonosz megkapja a büntetését, a jók pedig a jutalmukat? Vagy pedig a mi feladatunk minden tőlünk telhetőt megtenni, hogy a saját képességeink, hatalmunk segítségével a környezetünkben jobbá tegyük mások életét? Ami a legelgondolkodtatóbb, az nem más,mint maga a történelem. Ugyanis Krisztus óta eltelt 2000 év, és olyan mértékű szenvedés, nyomor volt jellemző a világunkra, ami teljesen kizárja az isteni áldást. Tudom, hogy sok keresztény most felhorkan és hitetlenséggel vádol,mondván, hogy mennyi bizonyítéka van Isten jóságának. De azért kiváncsi lennék, hogy a kényelmes fotelból élvezve Isten áldását, ugyanazt érezné-e, ha hátrakötött kézzel kellene végignéznie egy késsel a torkán azt, ahogy a feleségét vagy tizen megerőszakolják,majd fejbelövik, a gyermekének a torkát pedig egy életlen késsel nyiszatolják el, felfogva a vérét egy lavórba. Szóval a kérdés a következő: Tegyünk valamit, vagy várjunk?

Tudom, hogy durva példát mondtam az előbb, de a fotelkeresztények nehezen tudják elképzelni, hogy milyen is az élet ott, ahol nem telik fotelre. Számomra egyre komolyabb fejtörést okoz az, hogy egy keresztény miként léphet fel a társadalmi igazságtalanságok ellen. A Felszabadítás teológiája egy olyan kezdeményezés, ami elsősorban a mélyszegénységben élő emberek érdekében tett, társadalom jobbító törekvéseknek ad teológiai alapot

Most pedig következzen az előző posztban elkezdett tanulmány második része:

5. A legfrissebb összeütközés: a Sobrino-eset

A felszabadítás teológiája körüli viták és nézeteltérések máig sem csitultak el.Legújabban a vatikáni Hittani Kongregáció 2006. november 26-ára keltezett (de csak 2007.március 15-én nyilvánosságra hozott Közleményt (Notificazione) bocsátott ki, melyben az egyik vezető felszabadítás-teológus, a jezsuita Jon Sobrino két könyvét bírálja (Krisztus afelszabadító, 1991; A Jézus Krisztusba vetett hit, 1999).Sobrino persze nehezen vádolható azzal, hogy ne ismerné azt a környezetet, melybőlteológiája táplálkozik, s melynek számára gondolatai segítségével éltető testi-lelki táplálékot kíván nyújtani. Bár a teológus baszk szülőktől származik – 1938-ban Barcelonában született –  már 18 éves korában lépett Jézus Társaságába, elöljárói pedig a rákövetkező évben a közép amerikai El Salvadorba küldték. Az Egyesült Államokban és Németországban végzett magasabb tanulmányai után haladéktalanul visszatért választott új hazájába, El Salvadorba, ahol a jezsuiták által alapított és vezetett „Közép amerikai Egyetemnek” lett tanára. Az országban dúló véres polgárháború – mely a kizsákmányolt és jogaikért küzdő szegények és az őket elnyomó kormány milicistái között folyt – mintegy 70.000 áldozatot követelt, s a halottak nagyrészt a civil lakosság köréből kerültek ki. Ezen véres konfliktus során ölték meg 1980-ban a milicisták misézés közben a szegények mellett kiálló Romero érseket, és gyilkolták le brutális kegyetlenséggel 1989 november 16-án a Közép amerikai Egyetem jezsuita rektorát és hat rendtársát is, megfélemlítésképpen, amiért szót mertek emelni az égbekiáltó társadalmi igazságtalanságok ellen. Maga Sobrino csak azért kerülte el a vértanúságot, mert éppen Thaiföldön vett részt egy tudományos kongresszuson. Társai legyilkolása után bátran visszatért az egyetemre, és az újonnan érkező jezsuitákkal együtt folytatta az igazságosságért küzdő szegényeknek a szellem eszközeivel történő támogatását.

Sobrino ezekben az években kezdte írni krisztológiai műveit, melyek révén a latin-amerikai felszabadítás teológiájának egyik neves képviselőjeként nemzetközileg is ismertté vált. A Sobrinóhoz intézett Közlemény azt nehezményezi, hogy a keresztény teológiában metodológiailag a világ szegényei nem képezhetik a teológia „helyét”, hiszen ez a „hely” csak az apostoli hit lehet, melyet nemzedékről-nemzedékre adnak tovább az egyházban. A Közlemény szerint – továbbá – Sobrino krisztológiát illető tanítása is mintegy öt pontban kétségekre ad okot: problematikusnak bizonyul Jézus istenségével, Isten Fiának megtestesülésével, Jézus és Isten országának viszonyával, Jézus emberi öntudatával és Jézus halálának üdvhozó értékével kapcsolatban. A hosszú hónapokig elhúzódó alapos egyházi vizsgálat nyomán azonban – mint azt szokás kiemelni – végül semmiféle büntetést nem szabtak ki Sobrinóra, és a teológiai tanítástól sem tiltották el (bár a helyi püspök, San Salvador érseke egyházmegyéjében megtiltotta neki a krisztológia oktatását). Ilyen feszültségekkel és konfliktusokkal terhelt szellemi légkörben bizony nehézséget okoz a felszabadítás teológiájának helyes értékelése!

6. Útban egy kiegyensúlyozottabb nézőpont felé

Hogyan értékeljük mármost a felszabadítás teológiájának a felvonultatott érvek és ellenérvek fényében? Harminc-negyven évvel ezelőtt nagyon sokan kötelezték el magukat ennek a teológiai áramlatnak a hatására, hogy a Lélek hiteles indításait követve a társadalmi igazságosságot keressék, és életüket elnyomott embertársaik felszabadítására szenteljék. Hogyan tekintsünk ma ezekre a jóhiszemű és radikálisan evangéliumi kezdeményezésekre? Érdemes észrevennünk, hogy a felszabadítás teológiájának követői mindenek előtt a II. Vatikáni Zsinat „népekhez” (ad gentes) intézett felszólítását igyekeztek komolyan venni, miszerint „[…] minden egyes nagyobb úgynevezett szocio-kulturális területen szorgalmazni kell a teológiai elemzést, mely az egyetemes Egyház hagyományainak fényénél újra vizsgálja az Istentől kinyilatkoztatott, a Szentírásban följegyzett, s az egyházatyák és a Tanítóhivatal által magyarázott szavakat és tetteket. Így könnyebben felfogható lesz, hogy a népek bölcsességét és bölcseletét fölhasználva milyen utakon keresheti a hit a megértést, s hogy miképpen lehet összeegyeztetni a szokásokat, az életfelfogást és a társadalmi rendszert az isteni kinyilatkoztatásban föltárt erkölcsi követelményekkel.” (AG 22).

Bár a Sobrino ellen megfogalmazott Közlemény joggal hívja fel a figyelmet arra, hogy az egyetemes egyház évszázados hitét minden teológusnak magáévá kell tennie, azonban az is kétségbevonhatatlanul igaz, hogy – miként azt a teológia- és dogmatörténet egymással versengő iskolái bizonyítják – ezen az egy hiten belül még sokféle különböző teológiai megközelítés lehetséges. Bár az emberek társadalmi helyzete nem határozza meg teljesen gondolkodásukat, de kétségkívül befolyásolja azt. Ezért nagyon hasznos, főképpen Latin- Amerikában, az ott uralkodó szocio-kulturális környezet sajátosságait figyelembe véve, a szegényekkel megélt evangéliumi szolidaritás szempontjából újra átgondolni az apostoli hitet.

Olyan hangsúlyok és cselekvési prioritások jelenhetnek így meg, amelyek éppen ma – a földrész sokat emlegetett politikai „ballra tolódásárának” idején (Fernando Lugo Paraguayban, Hugo Chávez Venezuelában, Evo Morales Boliviában) – nagyon is időszerűek. Bár a felszabadítás teológiájával kapcsolatban – mint minden új mozgalom esetén – valójában kiküszöbölhetetlenek a polémiák, az értetlenkedő megjegyzések, sőt a támadó és elutasító vélemények, ugyanakkor kétségtelen tény marad, hogy a felszabadítás teológusainak jónéhány alapvető állítását máris magukévá tették a hivatalos egyház teológusai csakúgy, mint annak vezetői. Feltűnő például, hogy az időközben szakkifejezéssé előlépett szófordulat, „szegények melletti elsődleges kiállás” (preferential option for the poor) II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű (n. 42), és Centesimus annus kezdetű(n. 11) enciklikájában is

Úgyszintén a felszabadítás teológiájából származik a „bűn struktúrái” kifejezés, amely teológiai szempontból a mozgalom talán legeredetibb hozadéka. Ezzel a teológusok társadalmat és a kultúrát átjáró, sőt intézményekben is rögzülni képes igazságtalanságot állítják pellengérre. Annak felismerése ez, hogy a bűn nem csupán egyéni formában létezik, hanem intézményesülve akadályozhatja az Isten szíve szerinte emberi kapcsolatok kialakulását, és elősegítheti a kizsákmányolás sokféle formáját (kábítószer- és emberkereskedelem, prostitúció, a harmadik világ eladósodása stb.). A „bűn struktúrái” olyan kifejezés, mely – hosszas vatikáni ellenállást és elutasítást követően – fokozatosan teljesen elfogadottá lett a mai teológiai nyelvhasználatban, olyannyira hogy olyan magas szintű egyházi megnyilvánulásokban is helyet kapott, mint II. János Pál pápa Sollicitudo rei socialis (1987) kezdetű enciklikája (n. 36) vagy a Katolikus Egyház 1992-ben francia nyelven közzétett Katekizmusa. A Katekizmus alábbi meghatározását eszerint kétségkívül a felszabadítás teológiájának köszönhetjük:

„A bűn […] az embereket cinkostársakká teszi: uralomra segíti közöttük a bűnös vágyakozást, az erőszakot és az igazságtalanságot. A bűnök olyan társadalmi helyzeteket és intézményeket hoznak létre, amelyek ellentétesek az isteni jósággal. A ’bűn struktúrái’ a személyes bűnök kifejeződései és hatásai. Áldozataikat afelé terelik, hogy a maguk során ők is bűnelkövetőkké váljanak.” (KEK 1869)

7. Végső megfontolások

A felszabadítás teológiájának fenti ismertetését konkrét élettörténetek bemutatásával kezdtük. Tettük ezt abban a meggyőződésben, hogy a mozgalom nem jellemezhetőpusztán elméleti megfontolások segítségével. A fentiekben azután kísérletet tettünk a mozgalom elveinek kiegyensúlyozottságra törekvőbemutatására is. Itt az ideje, hogy visszakanyarodjunk az élet konkrétumaihoz. Ismét a jezsuita Mustó Péter egy 1978 március 20-án kelt leveléből idézünk:

„Különös áldás volt ez. Fenn a hidegben egészen szegény indiánok élnek. Néhány szülő iskolát épített. Tető még sehol, se alap, se vakolat, csak négy fal, ahol a gyerekeik majd tanulhatnak. Tisztelettel fogadtak, csendben. Körbeálltuk az iskolát, amit én befejezetlen kunyhónak neveznék. Pár szót szóltam a hallgatag emberekhez. Úgy éreztem, hogy nem nekem kell itt ténykednem, hanem a szülőknek, akik kétkezi munkával készítettek helyet, hogy kicsinyeik növekedhessenek, Bolívia egyszerű indián népe fejlődhessen. Áldják meg ők az iskolájukat! Kérjék ők is Isten áldását gyerekeik és hazájuk jövőjére! A szenteltvizet, amit magammal vittem, odanyújtottam nekik, és felszólítottam őket, hogy mondjanak áldást. Ezek a munkához szokott férfiak vonakodás nélkül, azonnal elfogadták az ajánlatomat, és szenteltvízzel a kezükben egyenként imádkozni kezdtek. Meglepett, hogy a szenteltvizet nem az iskola falára hintették, hanem a földre. Lefelé néztek, nem a falakra. Közben halk hangon motyogtak valamit magukban. Nem értettem mindent, de Bolíviát említették. Csak lassan fogtam fel, hogy a növekedést nem a háztól várják, azt ők építik. Gyerekeik fejlődése, és minden, ami növekszik, a földből táplálkozik. Az anyaföldben a Teremtő működik. Pacha Mamának nevezik, Szent Anyaföldnek.”

Isten áldja a felszabadulás teológiájának szegények mellett radikálisan elkötelezett, egyházukhoz és a Lélekhez hűséges követőit!

A felszabadítás teológusaira váró kihívás korunkban – és ezután is –, hogy egyszerre maradjanak hűségesek egyházuk, valamint az őket, s velük minden keresztényt a szegények megsegítésére sürgető Lélek indításaihoz.