Nagyon régóta kérdés a keresztények számára, hogy mi legyen a hozzáállásuk a világban uralkodó szőrnyűségekhez, amelyek elsősorban a lakosság jelentős részének elnyomásából erednek. A legtöbb vallás képviselői abban hisznek, hogy a társadalmi igazságtalanságok megváltoztatása nem a mi dolgunk, hanem Krisztusé, aki a maga idejében eltörli a gonoszságot a földről. Erre számtalan bibliaverset lehetne idézni. Itt van például a két kedvencem:

"Nyugodj meg az Úrban és remélj benne! Ne haragudj arra, kinek siker kíséri útját, az emberre, aki gonoszságot művel, hogy elpusztítsa a szegényt és a gyengét.
Hagyd el a haragot és ne méltatlankodj, föl ne gerjedj, nehogy te vétkezzél!
Nézd, a gonoszok eltűnnek, de akik az Úrban bíznak, birtokolják a földet.
Egy kis idő még, s a gonosz nincs többé, keresed helyét, és sehol sem találod.
A szelídek ellenben uralják a földet, és élvezik a béke teljességét." (Zsoltárok 37: 7-11)

 Vagy a másik:

"Ne szolgáltassatok magatoknak igazságot, szeretteim, hanem hagyjatok teret az Isten haragjának, hiszen írva van: „Enyém a bosszú, én majd megfizetek” – mondja az Úr. Sőt, ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni. Ha ezt teszed, izzó parazsat raksz a fejére. Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval." (Róma 12: 19-21)    

Jelen pillanatban ezek a versek, és még sok hasonló alkotja a nézeteim alapját. Ám sokszor gondolkoztam azon, hogy mi lenne az emberek sorsa ma, ha a történelemben nem bukkantak volna fel olyan emberek, mozgalmak, amelyek nyíltan felléptek az elnyomás ellen, és szavakkal, fegyverrel harcolták ki a jobb körülményeket. Néha úgy érzem, hogy korunk elég hálátlanul kezeli azon önfeláldozó emberek erőfeszítéseit, akik a társadalom megjobbítása érdekében az életüket áldozták fel. Nagyon kevés(szinte semmi) szó esik azokról, akiket kivégeztek, megkínoztak, elszakítottak családjuktól, mert azért küzdöttek, hogy a ma emberének jobb legyen. A legtöbb mai ember nincs tisztában azzal, hogy az európai jólét kiknek is köszönhető valójában.

Persze mondhatjuk, hogy Istennek, de akkor felmerül a kérdés, hogy Isten ateista forradalmárokat használt fel a céljai érdekében? És akkor mi van azokkal a keresztényekkel, akik a világ másik részén mélyszegénységben élik az életüket? Nagyon úgy tűnik, hogy nem Istennek köszönhetjük ezt, hanem annak a sok ezer embernek, akik az elmúlt évszázadok során a vérük árán harcolták ki azt, amit ma élvezünk. Szándékosan nem írok neveket, mert nem szeretném, ha a kommentek a nevek fölötti vitatkozásban merülnének ki.

A poszt célja annak felvetése, hogy a keresztény teológiában van-e helye a társadalmi igazságokért, és az elnyomás, kizsákmányolás ellen folyó harcnak.

A következő írás egy Jezsuita szerzetes, Dr. Patsch Ferenc munkája, aki jelenleg a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola filozófiatanára. Róla ITT és ITT olvashatsz. A munkáját két részletben fogom posztolni, mert elég hosszú.

Tehát a Felszabadítás teológia:

1. A jelenség megközelítése

Még ha pontosan számba vesszük is tantételeit, a felszabadítás teológiáját nem lehet pusztán elméleti leírás útján megismertetni. Ezzel meghamisítanánk legbensőbb lényegét. Hiszen olyan mozgalomról van szó, amely az élet közelségét, annak konkrét szerepét hangsúlyozza a teológiai reflexió számára. Megértésére ezért mindenek előtt gyakorlati példák, reális élettörténetek vehetnének bennünket. Bevezetésképpen lássunk egy hosszabb idézetet egy jezsuita misszionárius, Mustó Péter egyik az 1970-es években Dél-Amerikából, német barátainak írt leveléből:

„La Pazt csak a 4100 méter magasan fekvő fennsíkról lehet megközelíteni. Itt van a repülőtér, itt futnak össze az országutak. Ezen a hideg, száraz, kopár, terméketlen fennsíkon laknak a legszegényebbek, az aymara indiánok, akik a falvakból érkezve itt keresnek életlehetőséget. Nincsen vizük, sem áramuk. Most, nyáron én is egész nap reszketek a hidegtől, pedig melegen vagyok öltözve. A fennsíkról a városba lefelé csak egyetlen szerpentinen mehetsz. Minél lejjebb érsz, annál kedvezőbb az éghajlat, több a csapadék, dúsabb a növényzet. Egyre jobb módú házak, előkelőbb épületek, fürdőmedencés villák tanúskodnak az ott élők gazdagságáról. A város fentről ötszáz métert lejt meredeken lefelé, és 3600 méteren az őserdőbe torkollik. Lent, a városban kétszáz pap dolgozik. Idefent több mint százezer hívőről öt pap gondoskodik. Közülük az első, aki önszántából jött ide, az olasz származású szaléziánus, Pascal Cerchi. Fiatalon a szegények misszionáriusa szeretett volna lenni. Dél-Amerikába, Bolíviába került. Majd a rendtartomány gazdasági vezetője lett. Több iskolát és egy papi szemináriumot épített. Negyvenöt éves korában döbbent rá, hogy eddig csak gazdagoknak szolgált. Hiszen intézményeik neveltjei szegényekkel nem foglalkoztak. Lelkiismeretvizsgálatot tartott. Ezt nyílt levélben megosztotta rendtársaival. Levelét vádaskodásnak vették, megharagudtak rá, majdnem kiközösítették. Felköltözött a fennsíkra az indiánokhoz, ahol addig még egy pap sem élt. Kilenc évig teljesen egyedül dolgozott közöttük. Ott szerzetesi élete is egészen más lett, mint amikor még lenn lakott a városban. Életmódja a mai napig zavarja szerzetestársai többségét. Az sem tetszik nekik, hogy odafönn együtt eszik idegenekkel. Megütközést kelt számukra egy felírás a falon alapítójuktól, Don Boscotól: "A Szentlélek küld, hogy szegény fiataloknak hirdessem az evangéliumot". A „szegény” szót Pascal atya fűzte hozzá. Ezzel csak azt juttatta kifejezésre, hogy Don Bosco maga is szegény fiatalokkal foglalkozott. Ez a jelző zavarja rendtársait. Támadásnak érzik, mert jómódú gyerekeket tanítanak. Hangoztatják, hogy az evangéliumot mindenkinek hirdetni kell. Pascal atya viszont kitart az indiánok között.”

A teológia – élet. Legalábbis annak kell lennie, ha hű marad önmagához, ha nem árulja el legbennsőbb hivatását. A felszabadítási teológia mozgalmának indulásánál is az a tény játszotta a kulcsszerepet, hogy néhány, az evangéliumnak radikálisan elkötelezett ember komolyan kezdte venni azokat a gyakorlati következményeket, amelyek Jézus tanításának „elméletéből” fakadnak. A felszabadítási teológia ezért hitből fakadó vallásos gyakorlat. Arról az alapvető felismerésről van szó, hogy nem lehet egymástól élesen megkülönböztetni – még kevésbé egymástól különválasztani – az evangélium „elméletét” és annak tényleges, gyakorlati megvalósítását. A kettő széttéphetetlenül egybeforr: teológia és élet, az evangélium hite és annak konkrét tettekre váltása kibogozhatatlanul összefonódik – aminként emberi életünk kusza szálai is olykor. Lehetetlen nem észrevenni: ugyanazon Föld lakói, egyazon „globális falu” (global village) lakosai lettünk, „faluközösségben” élünk immár a legszegényebbek. Ebből pedig az következik, hogy a szegényekkel szemben ma már senki sem helyezkedhet a kívülálló, a szenvtelen külső megfigyelő pozíciójába. Aki így próbálna keresztényként élni, hasonlóvá válna ahhoz, aki a futballmeccsen a pálya széléről szemléli az eseményeket, ahelyett, hogy hagyná magát ténylegesen bevonni a játékba.

A kibicnek – kényelmes-felelőtlen drukker-helyzetében – semmi sem drága, mondják. Ám milyen mássá válik a dolog, ha valaki maga is felhúzza a sportcipőt! A múlt század közepétől egyre több pap és teológus kezdte érzékelni, hogy a latin amerikai népek helyzetének legjellemzőbb tulajdonsága az a „mély szegénység” – nevezzük nevén: az a szélsőséges nyomor –, amelyben a lakosság nagy része tengődik. Bel- és külföldi politikai és gazdasági erők nyomják el és zsákmányolják ki a szegényeket. Ezek alól kell őket felszabadítani annak érdekében, hogy valóban emberhez méltó életet élhessenek. Számos elkötelezett pap és laikus keresztény vállalkozott arra, hogy életük egy részét a szegények között töltsék, és a velük vállalt szolidaritás alapján igyekezzenek újra átgondolni Jézus evangéliumát. Azt is hangoztatták, hogy a teológusoknak nem csak az a feladata, hogy magyarázzák az isteni kinyilatkoztatást, hanem az is, hogy ennek alapján igyekezzenek a társadalomban előmozdítni Jézus tanításának megvalósítását, és így – ha ez evangéliumi módszerekkel lehetséges – fáradozzanak egy igazságosabb világ építésén. A szegények felszabadítása már nem várathatott sokáig magára!

 2.A szegények felszabadítása, mint teológia? 

A hittel élt teológia – Isten reflektált tapasztalata – szenvedélyes elkötelezettség. Hogy ki s mi mellett? Akadémiai berkeken belül hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, ám Jézus megváltó tanításának kétségkívül a szegények a főszereplői. Az evangélium az árvák, az özvegyek, a bűnösök, a megbélyegzettek elsőbbségét hangsúlyozza. Isten mellettük döntött. Ők azok, akiknek nagyon is súlyos mondanivalójuk van arról, hogy mi a megváltás. Aki rájuk figyel, annak – tapasztalat szerint – megváltozik az Istenről alkotott képe. Talán az ókeresztény idők óta elsőként Latin-Amerikában történt, hogy a szegények betörtek a teológiába: a teológia művelésének elsődleges közegévé, mintegy kitüntetett „helyévé”, locus teologicus-szá váltak. Ha igaz, hogy Jézus maga is szegény volt, és evangéliumát szegényeknek hirdette, akkor érdemes fontolóra vennünk, hogy üzenetének valódi jelentését csak az ő szemszögükből lehet megérteni. Azt, amit Jézus prédikált, ők értették igazán. Márpedig, ha az evangélium eredetileg nekik szólt, akkor valószínűsíthető, hogy ma is elsősorban ők tudják felfogni és értelmezni. Aki gazdag, sokkal nehezebben értheti meg – s talán nem is érti meg igazán, esetleg csak félreértheti. Ha így áll a dolog, akkor a keresztény teológia művelése csak a szegények perspektívájából lehetséges. Ha elszakad ettől a közegtől, meddő intellektuális játszadozássá válhat, melynek többé nincsen valódi egzisztenciális jelentősége. Az a teológus pedig, aki nem azonosul teljesen a szegényekkel, talán nem is lehet igazán keresztény.

Azonosulni pedig annyit jelent, mint osztozni a szegények sorsában, belehelyezkedni életkörülményeikbe. Egyik rendtársamtól tudom, hogy a kolumbiai Bogotában, a szegény városnegyedekben több jezsuita kisközösség működik. Van köztük olyan is, amelyben a szerzetesek magasan képzett, tudományos fokozattal rendelkező, intellektuálisan rendkívül felkészült emberek. A nyomor okait kutatják. Szociális intézetet tartanak fenn, amelyben tanfolyamokat szerveznek azoknak, akik hátrányos helyzetűekkel foglalkoznak. Emellett segítik a kisközösségek kialakulását és felvirágzását, máskor elemzéseket tesznek közzé tudományos folyóiratokban, és igyekeznek a kormányzat számára is elfogadható javaslatokat kidolgozni az életkörülmények javítására. Ugyanakkor maguk is a szegények között élnek, és amennyire idejük engedi, lakóhelyükön lelkipásztorkodnak.

Mert kik is a szegények? Erre a kérdésre szociológiai szempontból legkönnyebben úgy tudunk válaszolni, ha a társadalom egészét vizsgáljuk. A szegénység viszonyfogalom. Csak a gazdagsággal szembeállítva érthetjük meg. A gazdaságpolitikai elemzések arra mutatnak rá, hogy a gazdag csak azon az áron válhat gazdaggá, hogy valaki más szegénnyé lesz. A szegények nem a gazdagoktól függetlenül jutottak erre a sorsra. Érdemes ezért alaposan szemügyre venni azokat a politikai és gazdasági mechanizmusokat, amelyek nyomán az egyik ember könnyedén meggazdagszik, míg a másik nyomorba süllyed. Amikor a hetvenes években multinacionális nagyvállalatok özönlötték el Argentínát, egyetlen év alatt kétezer kisvállalkozó ment tönkre. Ugyanekkor – Európából nézve ez szinte elképzelhetetlen! – néhány év leforgása alatt több tízezer embert öltek meg fegyveres milicisták a nemzetbiztonságra hivatkozva. S mit szólt ehhez az egyház? Hogyan foglalt állást: ellene, vagy mellette? Hiszen ilyen esetben nem létezik semlegesség! Elgondolkoztató, hogy ha az egyház a szegények mellett foglal állást, akkor politizálással vádolják, ha azonban a gazdagok jogait védi, akkor azt természetesnek veszik. Kétségtelen, hogy az evangélium nem tartalmaz konkrét válaszokat a világgazdaság aktuális kérdéseire vagy a globalizáció és a szembenálló politikai irányzatok problémáira. Azonban nem adhatjuk alább: Jézus tanítványaiként, nagykorú keresztényként nekünk magunknak kell megadnunk a konkrét helyzetre vonatkozó válaszokat. Új típusú, politikailag érzékeny teológiára van szükség.

3. Járatlan utak a teológiában – ambivalens egyházi reakciók 

Hál’ Istennek, mára mind több egyházi vezető is észreveszi, hogy a XXI. században a vallások és egyházak hitelessége nemcsak tevékenységeik lelki aspektusaitól, értékrendjük elvi vonzóerejétől függ, hanem attól is, milyen gyakorlati szerepet képesek játszani az emberi szenvedés, nélkülözés és nyomor mérséklésében. Társadalompolitikai támogatottságuk ma nagyrészt ezen áll vagy bukik. A globális változások súlyos társadalmi következményekkel járnak, melynek elsődleges kárvallottjai éppen a legsebezhetőbb, legkiszolgáltatottabb, legszegényebb rétegek. A zsidó és keresztény kinyilatkoztatás követői persze jól tudják: éppen ők, Isten szegényei (anawim) azok, akik – hitünk ősegyházi eredetű legszebb hagyományai szerint – az egyház valódi „kincseinek”, voltaképpeni „gazdagságának” számítanak.

Ennek az evangéliumi igazságnak az újrafelfedezéséig azonban hosszú út vezetett. Az egyházi vezetők a dél-amerikai térségben is hosszú ideig az elnyomó diktatórikus rendszereket támogatták, mígnem a latin-amerikai püspökök Medellínben rendezett konferenciája, 1968-ban egységesen és prófétai módon reagált a szegénység kihívására. Megfogalmazott záródokumentumukban a püspökök felhívták a figyelmet arra, hogy „az igazságtalan helyzetet intézményesített erőszaknak lehet tekinteni”, s bátran kijelentették, hogy ez a helyzet a politikai és társadalmi struktúrákban „mélyrehetó változásokat eredményező merész újításokat” követel. Ezeknek a felismeréseknek egy ma is élő (nyolcvan esztendős) perui egyházmegyés pap, Gustavo Gutiérrez vált szócsövévé, aki 1971-ben tette közzé Teología de la liberación (A felszabadítás teológiája) című könyvével. Innen kapja nevét az új teológiai irányzat, mely megalkuvás nélküli harcot hirdetett a kizsákmányolás ellen.

A felszabadítási teológia – melynek nem várt sikere az általa felvetett kérdések kétségtelen időszerűségét igazolja – a problémák gyökerét próbálja felderíteni, és tüneti kezelés helyett azok orvoslására vállalkozik. Az irányzat követői és terjesztői szerint a keresztényi elkötelezettségnek magában kell foglalnia olyan nézeteket és akciókat, amelyek átalakítják az osztály- és etnikai struktúrákat valamint a nők helyzetével kapcsolatos elméleteket és gyakorlatot. Ezek ugyanis állandósítják az elnyomást, az erőszakot, a szegénységet és az egyenlőtlenségeket, ezzel pedig akadályozzák Isten országának megvalósulását. Az említett medellíni (1968), majd az azt követő pueblai (1971) püspöki konferenciák záródokumentumai nyomán immár hivatalosan is elfogadottnak tekinthető az a felszabadítási teológia, amely sürgeti és kezdeményezi a teológia egészének újraírását azok érdekeinek szem előtt tartásával, akik a történelem alávetettjei. A mozgalom célja a gyengék erősítése és az elnyomottak felszabadítása. E gondolat jelentős – s részben viharos – hatástörténetre tett szert a közelmúltbeli és a kortárs katolikus tanfejlődés folyamatában.

4. Felszabadítók és teológusok – pró és kontra (egy kis kortárs tanfejlődéstörténet)

 Mindent összevéve elmondható, hogy az új teológiai irányzattal kapcsolatban – az egyház egészét tekintve – túlnyomórészt elfogadó és pozitív visszahangok születtek. II. János Pál pápa 1991-ben közzétett Centesimus Annus kezdetű enciklikájában kifejti, hogy a világ intézményesen és szerkezetileg is tragikus méretű válsággal néz szembe. Megoldásként azt ajánlja, hogy az erősebb nemzetek ajánljanak lehetőségeket a gyengébbeknek, hogy elfoglalhassák helyüket a nemzetközi életben. Ez persze változásokat követel az életstílusunkban, a termelés és a fogyasztás modelljében, valamint azokban a hatalmi struktúrákban is, amelyek az egyes országokat kormányozzák. Ugyanebben a szellemben fogant a jezsuiták 34. Általános Rendgyűlésének 1995-ben közzétett dokumentuma is, melyben ezt olvassuk:

„A világgazdaság és a társadalom globalizálódása a technika, a kommunikáció és az üzleti élet hatására gyorsan fejlődik. Ez a jelenség hozhat kedvező eredményeket, azonban tömeges igazságtalanságot is abban az esetben, ha a piaci erők nem törődnek a társadalmi következményekkel, különösen a szegényekkel, ha a kultúrák homogenizáló modernizációja úgy megy végbe, hogy elpusztítja a hagyományos kultúrákat és értékeket, ha nőnek az egyenlőtlenségek a gazdagok és a szegények között nemzetközi méretekben, s az országokon belül valamint a hatalmon lévők és a kirekesztettek között. Ezt az igazságosság szellemében meg kell akadályoznunk oly módon, hogy egy az őszinte szolidaritásra épülő világrenden munkálkodunk, amelyben mindenkinek megfelelő helye van.” (General Congregation 34. n. 56)

Lényegében hasonló gondolatok fogalmazódtak meg 2001-ben a Rómában a Pápai Társadalomtudományi Akadémián rendezett nagy jelentőségű tudományos világkonferencia egyes előadásaiban és vitáiban is. A konferencia központi témája a globalizáció és a folyamat társadalmi következményeinek kezelése volt (The Pontifical Academy of Social Sciences: International Conference on Globalization: Ethical and Institutional concerns, 25-28 April2001).

 A pozitív eredmények ellenére persze emlékeztetnünk kell arra is, milyen nehezen nyert teret a felszabadítás teológiája egyes teológiai körök és érdekcsoportok tudatában, s máig mennyien szemlélik gyanúval vagy egyenesen ellenzik azt. Az egyházi vezetőség részéről szokatlanul gyors, és tartózkodó reakció történt: a Hittani Kongregáció már 1968-ban és 1971-ben kiadott két közleményt a felszabadítás teológiájával kapcsolatban, amelyekben felhívta a figyelmet a mozgalomban mutatkozó hiányosságokra. Hittani Kongregáció következő, még részletesebb instrukciója 1984. augusztus 6-án látott napvilágot, melyben a római kongregáció véleményt kinyilvánított magával a jelenséggel szemben. Ebben a dokumentum szerzői megállapítják, hogy az ember felszabadítása önmagában véve evangéliumi gondolat, ezért a fogalmat a teológiában helyesen kell alkalmazni. Az igazságosság és a szeretet kötelezi az egyházat, hogy küzdjön a szegények és az elnyomottak jogaiért, de ugyanezen egyház arra is törekszik, hogy a küzdelem módja és eszközei is megfeleljenek az evangélium szellemének. A dokumentum tehát egyrészt bírálja az egyes teológusok túlzásait, másrészt azonban azt várja a papoktól, a szezetesektől és a világi hívőktől, hogy bátran, kitartóan, egyértelműen, okosan, buzgón, odaaadó lélekkel és teljes áldozatkészséggel harcoljanak a szociális igazságért. A mindenkori teológusoknak kapcsolatban kell maradniuk az egyházi vezetőséggel, és a felszabadításról szóló tanításukat összhangban kell hozniuk az egyetemes egyház evangélizáló küldetésével. Az erőszakos osztályharcot bizony nehéz volna szentírási adatokkal igazolni.

A második instrukció, amelyet már az első megígért, 1986. március 22-én jelent meg. Módszerét tekintve ez a szöveg leginkább Az egyház a mai világban című zsinati határozatra hasonlít, amennyiben magát az embert veszi alapul, mint a kinyilatkoztatás címzettjét, Isten képmását és természetfölötti célra hivatott személyt. Ennek az embernek igazi joga és igénye a szabadság, mely nélkül a személyes kibontakozás lehetetlen. Tény, hogy a szabadság megvalósításának csakugyan vannak gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális feltételei is.

Az egyháznak azonban – a dokumentum szerzői szerint – mindenek előtt az evangélium szavait kell mérvadónak tekintenie: „az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,32). Márpedig az igazi emberi szabadsághoz az alapot Jézus Krisztus hozta azzal, hogy felszabadított a bűn és a halál szolgasága alól, megvilágította számunkra az élet értelmét és célját. Összességében elmondható, hogy ezek dokumentumok nem hoztak békét és igazi megértést a felszabadítás-teológusok és a Tanítóhivatal teológusainak vitájában. Sőt, a viták gyakorta tovább élesedtek. Az elméleti számvetés folyományaként 1985-ben a Hittani Kongregáció eltiltotta a teológiaoktatástól az egykori ferences teológus Leonardo Boff-ot.

Egy évvel később, 1986 május 11-én a Jornal de Brazil vasárnapi számában (Caderno Especial, 5. lap.) a Boff fivérek, Leonardo és Clodovis, „Nyílt levélben” válaszoltak Josef Ratzinger bíborosnak, a Hittani Kongregáció akkori prefektusának tanításukat illető észrevételeire. Ebben részben elismerik, hogy – úgymond – „[n]agyfokú naivitás volna elvárni Rómától, hogy olyan avantgard elmélettel lépjen föl, mely […] új utat nyit meg. Ez nem a római Tanítóhivatal feladata, mely azonban megtette, amit tennie kellett: magára vállalta a lelki megkülönböztetést és irányítást”. A megtámadott fivérek másrészt azonban magabiztosan kijelentik: „[v]annak helyzetek, melyekben a keresztény lelkiismeret a társadalmi-gazdasági elnyomó rendszert leleplezni kényszerül, és nem látván más kiutat, végső lehetőségként a jogtalan hatalom megdöntésére fegyvert is fog.” Ezen a ponton válik érthetővé a felszabadítás teológia kritikusainak aggodalma: e marxista ihletettségű politikai felszabadítás-fogalom által legitimált és sugallt gyakorlat nyomán vajon nem válik-e nagy mértékben önkényessé a keresztény etika számos sarkalatos pontjának értelmezése; vajon védhető marad-e a „Ne ölj!” parancsa; nem csorbul-e az evangéliumi erőszakmentesség követelménye? Josef Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa, nem véletlenül észrevételezi egy az Osservatore Romano 1996. november 22-ei számában A hit és a teológia mai helyzetéről írt cikkében, hogy „éppen ott, ahol a marxista felszabadítási ideológiát a legkövetkezetesebben megvalósították, ott tiporták legradikálisabban sárba a szabadságot

[…]. Ha a politika megváltás akar lenni, túl sokat ígér.” A marxizmus úgy vélte, ismeri a világtörténelem működési elvét, s ezáltal meg tudja mutatni, hogyan kell a történelmet végérvényesen helyes útra terelni. Látszólag szigorúan tudományos módszerei azonban – s mi Közép-Kelet Európa népei tanúi vagyunk ennek – nem vezettek célra; a vallások beváltatlan ígéreteinek megvalósítása politikai praxis révén bizony csak ígéret maradt, melyet rettentő kijózanodás követett. Ratzinger kifinomult érvelése, amellyel a dél-amerikai helyzetet elemzi, azonban nem talált általános elfogadásra. Európai perspektívából bizony nehéz – ha ugyan nem lehetetlen – igazságot szolgáltatni latin-amerika elnyomottjainak. A vita – ahelyett hogy csillapodott vagy nyugvópontra jutott volna – a legutóbbi időkben újult erővel lángolt fel.