Mi is az elitizmus? A társadalomnak (politikai, egyházi) egy olyan jellemző tulajdonsága, amely a kiválasztottakra, az elit vezető szerepére helyezi a hangsúlyt. Mivel ez a blog keresztény blog (még akkor is, ha vannak, akik engem nem tartanak annak  :P), ezért én elsősorban a keresztény elitizmusról szeretnék írni.

Másfél évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy az elitizmus csupán az olyan egyházak jellemzője, amelyek csakis a saját tagságukat tekintik üdvösségre méltónak. Ezen egyházak vezetői, teológusai, éppen ezért az igaz vallás földi vezetői, akiknek a szava csaknem Istenével egyenlő (bizonyos esetekben még azt is felülírhatja).  Aztán rá kellett jönnöm, hogy az elitizmus nem bizonyos vallások sajátossága, hanem embereké.  Bár a vallás erősítheti ezt az érzést a tagjaiban, azt hiszem, ehhez kell egyfajta jellem is, amely könnyen ráharap a kiválasztottság ízére, és boldogan tetszeleg az Isteni kiválasztottság mézédes(nek tűnő) állapotában.  Az elmúlt másfél évben rengeteg időt töltöttem különböző internetes fórumokon, blogokon. Összehoztam több ezer hozzászólást, ami rengeteg időmet vette el, de azt hiszem megérte az erőfeszítést az eredménye.

Az elitizmus olyan gondolkodásmód, amire mindenki vágyik. Mindenki szeretne kiválasztott lenni. Szeretne a saját szervezetének meghatározó, neves tagja lenni.  Mindenki szeretné minél hamarabb élvezni az Istentől jövő hatalmas áldásokat, amely ma elsősorban az üdvbizonyosság által válik érezhetővé. Most nem ez ellen a protestáns nézet ellen szeretnék érvelni, hiszen én magam is hiszek abban, hogy az Atya, mint minden emberi apa is, biztosítja gyermekeit a szeretetéről. Egyszerűen csak az üdvbizonyosság hatásairól, és az elitizmussal való kapcsolatáról szeretnék írni.

Az üdvbizonyosságnak ugyanis kettős hatása van a hívő emberben. Egyrészt az illető magabiztossá válik. (tehát saját véleményét, gondolkodását Istenével teszi egyenlővé) Még akkor is, ha ezt az alázatra hivatkozva nem ismeri be, mondván, hogy nem magában bízik, hanem az Istenben. Még ha a hit általi megigazulásban is hisz, az üdvbizonyossága azt az érzést kelti benne, hogy a tettei jók, a gondolkodásmódja krisztusi, és ezért ezekben nem lehet hiba, mert ha lenne benne, akkor nem lenne üdvbizonyossága. Emiatt az üdvbizonyossággal rendelkező ember azt hiheti, hogy csakis olyanok részesülnek ebben a kegyelemben, mint ő. És el is érkeztünk az üdvbizonyosság másik hatásához: Az illető csak a saját üdvéről van megbizonyosodva, de a másikéról nem. Sőt, néha - persze azt be nem ismerve, vagy épp nyíltan kimondva – akár kétségbe is vonhatja a másik üdvét, mivel önmagából indul ki. Tehát az üdvbizonyosság simán elvezethet az elitizmushoz is. A keresztény ember, főleg, ha valamilyen vezető pozícióban van, hajlamos lehet „szellemi érettségénél” fogva megítélni másokat, mintegy alacsonyabb kasztba rangsorolva őket a saját, szentírásinak hitt szempontjai alapján. A szempontjait íráson alapulónak tekinti, mivel elhívása van az Úrtól, és ez az elhívás, a karizmákkal párosulva megerősíti őt nézetében. Na ez már elitizmus.

Az elitizmus többféleképp látszódik meg egy keresztény jellemében. Az egyik, amikor a saját egyházának tanításait a többi egyházé fölé emeli, és úgy tekinti a másképp gondolkodó keresztényeket, mint akik MÉG(!!!) nem jutottak el az isteni bölcsességnek arra a magas szintjére, amelyen ő van. Egy másik, amikor úgy érzi, hogy csak egy vezető réteg jogosult arra, hogy önálló véleményt formáljon teológiai kérdésekben. Mindenki más elégedjen meg a vezetett bárány szerepével. Érdekes olvasni, hogy ha megfelelő háttérrel rendelkezik valaki, de mondjuk egy teljesen ellentétes nézetet képvisel, mint pl. a teista evolúció, vagy más meghökkentő, ám vallásos nézet, akkor a háttere miatt nem fogják letévtanítózni. De ha ugyanezt egy másik ember mondja, akkor kirekesztik akár a kereszténységből is. Az első esetben letudják útkeresésnek, a másikban pedig büszkeségnek. A lényeg, hogy az elitizmus létrehoz egy teológus arisztokráciát, melyben a rang és a név nagyon fontos.

Ezeken a fórumokon teológusok neveit többször lehet olvasni, mint Krisztusét. A könyveikre, gondolataikra többször hivatkoznak, mint a Bibliára. Közben pedig az egészet belecsomagolják a  Sola Scripturába.

De az elitizmusnak van egy másik formája is. Ez az elitizmusnak az a formája, amit én is képviselek. Sajnos. Úgy látszik, hogy én sem vagyok mentes ettől. Közel két évtizedig szenvedtem az elitizmusnak abban a típusában, amely szerint az Isten egyetlen igaz népének tagjaként különbnek hittem magam más vallásos embereknél. Most pedig egészen más szempontból érzem magam különbnek. Mint tanulatlan, amatőr teológus meg és elítélem azokat, akik a profizmusukkal, diplomáikkal olyan szinten magyarázzák a teológiát, ami az egyszerű ember számára érthetetlen. Úgy érzem, hogy Krisztus nem ilyen volt, és ezért mintha eltávolodni látnám őket attól a lelkülettől, ami Krisztusban megvolt. És mivel én az egyszeri ember nyelvén, az egyszeri ember problémáiról szoktam írni, úgy gondolom, hogy ezzel közelebb vagyok az evangéliumhoz, mivel az is egyszerű nyelven lett leírva az egyszerű embereknek, az ő problémáikról. És már bele is estem az elitizmus egyik csapdájába. Persze már itt is van az ujjam végén a megfelelő magyarázat arra, hogy mégis miért jobb az én helyzetem, mint a másiké, de ezen már én is nevetek miközben ezt írom. Elképesztő az ember. :DDDD. Magának mindig talál valami teljesen helytálló magyarázatot, de a másikét simán kétségbe vonja.

Már hetek óta gondolkodtam ezen a poszton, és hihetetlen, hogy miközben elítélem az elitizmust, mennyire jellemző rám.  De nemcsak rám. Szerintem ez a gondolkodásmód kiküszöbölhetetlen. Nem legyőzni kell, hanem kezelni. És elsősorban a másokkal való viszonyunkban. Soha ne merjük kétségbe vonni a másik kereszténységét, csupán azért, mert más a hozzáállása, vagy a gondolkodásmódja. És bár lehet, hogy nem tudjuk elkerülni, hogy különbnek tekintsük magunkat a másiknál, soha ne felejtsük el, hogy a másik, bizonyos területeken különb, mint mi. (Filippi 2:3)