A Biblia nem elég. A Biblia senkinek sem elég. Az egy más kérdés, hogy van, aki ezt beismeri, és van, aki nem. Például a római katolikus egyház nyíltan vallja, hogy bár a Biblia Isten Szava, ám mégis kell hozzá valami, ami segít eligazodni néhány nagyon fontos kérdésben. Ezért a képzeletbeli fontossági sorrend polcán a szent hagyományokat egy sorba helyezi a Bibliával, és élesen kritizálja azokat, akik ezt nem tartják helyesnek. És joggal. Mert miközben az római katolikus egyházat kritizálják a hagyományok miatti túlzottnak tűnő tiszteletért, mára az őt kritizáló egyházak – például a református - szinte már fuldokolnak a saját hagyományaikban, amelyekhez oly mértékben ragaszkodnak (azt el nem ismerve), hogy egyre többen rebesgetik a református egyház végét.
De nem csak a református egyházról van szó. A protestáns vallásgyakorlat a saját erősségének túlhangsúlyozása miatt omlik atomjaira, forgácsolódik szét ezernyi apró darabra, megalkotva ezzel az egyházak sokszínűségét, amelyek egyik véglettől a másikig képviselnek ezerféle teológiai nézetet. Ez még önmagában nem lenne baj, de ahelyett, hogy ezek a kisegyházak békésen megélnének egymás mellett, a legtöbb esetben kizárják a többi egyházat és azok tagjait az üdvösségből, mert meg vannak győződve a saját helyes látásmódjukról, ami automatikusan azt jelenti, hogy a másiké nem lehet helyes, és ezért elitélendő.
A Biblia nem elég. Még akkor sem, ha az életünket is feláldoznánk a Sola Scripturáért. A római katolicizmus ezt már régóta vallja. A protestantizmus pedig régóta támadja ezt a nézetet. A katolikus egyház elismeri és vallja az egyházatyák írásainak fontosságát. A katolikus dogmatika tartalmazza azon ókori, középkori teológusok, keresztény filozófusok nézeteit, akik valamilyen új oldalról közelítették meg a kereszténységet és Istent. A protestáns egyházak ezt sok esetben mélyen elvetik, ám észre sem veszik, hogy rengeteg protestáns teológus írásait ugyanolyan szentnek tekintik, mint a katolikus az sajátjait. Tehát akaratlanul elismerik, hogy a Biblia nem elég. Ma sok protestáns hívő ugyanúgy üdvkérdésnek tekinti néhány protestáns gondolkodó nézőpontjának az elfogadását, mint a katolikus egyház a saját egyházatyáinak.
Azokról is szót kell ejtenem, akik nemcsak beszélnek a Sola Scripturáról, hanem valóban alkalmazzák is. Bár kevesen, de vannak ilyenek. Ám ezekre a gyülekezetekre, hívekre, sok esetben a szándékos vakság jellemző. Nem hajlandóak semmit elfogadni. Mélyen elvetik a filozófiát, a dogmatikát, és élesen kritizálják a tudomány felvetéseit. Ezek az emberek olyanok, mint a lovak, akik csakis akkor tudják elérni a céljukat, ha előre néznek, és ezért egy szemellenzőt használnak, hogy nehogy bármi is elterelje a figyelmüket a végső célról, a Szentírásról. Nem hajlandóak semmilyen kompromisszumra, nem hajlandóak szembe nézni olyan kérdésekkel, amelyekre a Biblia nem tér ki. Ha valaki mégis feltesz egy kérdést, ami zavarja, azt már a hit gyengeségének tekintik, mivel nem hiszi, hogy Isten minden problémát megold anélkül, hogy tudnunk kéne a választ a kérdéseinkre. Fel sem merül bennük a gondolkodás, a válaszkeresés lehetősége. Ha valaki mégis megteszi, azt hitehagyásnak tekintik.
Ezzel az egésszel semmi bajom nem lenne, ha nézetkülönbségekből nem csinálnának üdvkérdést. Ha a hívők nem egymás értelmi képességeit, illetve Isten előtti helyeselt állapotát vonnák kétségbe azért, mert más egyház érveinek rendelték alá a gondolkodásukat. Ha vallásgyakorlás nem egymás torkának eséséből, szidásából, lenézéséből, ítélgetéséből állna.
Jelen pillanatban úgy látom, hogy a kereszténység szétszakadt néhány főbb csoportra. Nem az a szándékom, hogy ezeket azonosítsam, és egymással összehasonlítsam. teljesen meddő vállalkozás, és nem is igazán vagyok rá képesített. Inkább arra szeretnék kitérni, hogy mi lehet az oka ennek a kibékíthetetlennek tűnő ellentétnek az egyházak, és a hívek között.
A kereszténység nem csupán különböző felekezetekre bomlott szét. A gond ennél sokkal mélyebben van. Nem csupán az a baj, hogy Luther nem jött ki a pápával, vagy Kálvin Szervéttel. Ezek a nézetkülönbségek nem személyes konfliktusok hatására alakultak ki. Bár néhány egyházszakadásban a személyes konfliktus is szerepet játszik, ilyenkor a két új csoport nem helyezkedik új teológiai alapokra, hanem külön folytatják azt, amit együtt elkezdtek. Az alapvető probléma szerintem az, hogy a főbb keresztény irányzatok teljesen más rendszerben közelítik meg a Bibliát. Ezek a rendszerek nem kompatibilisek egymással. A céljuk ugyan hasonló, de a program, amely őket vezérli, teljesen más elvek alapján működik. Nem rosszabb elveken, csak más elveken. Bár egy összehasonlításban bizonyos területeken az egyik erősebbnek, jobbnak tűnhet, más területeken a másik kerekedhet felül. Szerintem ugyanis nem az a kérdés, hogy melyik rendszer jobb, melyik űbereli a másikat, hanem az a lényeges pont, hogy a felhasználó mire szeretné alkalmazni a rendszert, és a saját alkalmazási területén, melyik rendszer megfelelőbb. Ez pedig sok tényezőtől függhet, de minden esetben szubjektív.
A vallások elfelejtették, hogy mi a szerepük. Nem az a dolguk, hogy Isten helyett megmondják, hogy mi a helyes, és mi nem, hanem az, hogy lehetőséget biztosítsanak az egyén szellemi fejlődésének. A gyülekezetnek nem az iskola szerepét kellene betöltenie, ahol megmondják, hogy mit kell kötelezően megtanulnia, hanem egy olyan közösségnek kellene lennie, ahol az ember és Isten kapcsolatát erősítik, az ember és a vallás kapcsolata helyett. Az újszövetség meg sem említ más közvetítőt Isten és emberek között, csak Krisztust. Sőt az újszövetség egyik legfontosabb része ez: „Nem tanítja többé ki-ki a testvérét, így szólva: Ismerjétek meg az Urat, mert mindnyájan ismerni fognak engem”(Jeremiás 31:34; Zsidók 8:11). A vallások létrehozták a saját rendszerbe foglalt hitnézeteiket, elnevezték dogmatikának, és ezek után kötelező tantárgyként tanítják a híveknek. Bár én nem vagyok a dogmatika ellen, és szívesen olvasom, mégis ezt látom minden vallással kapcsolatos probléma gyökerének. A különböző egyházak dogmatikái, különböző elveken működő rendszereket hoztak létre, amelyek nem kompatibilisek egymással, és nem fut rajtuk a másik rendszerre készített szoftver. Ezért amikor két különböző rendszerben tanított keresztény beszélget egymással, akkor gyakran az ’ERROR” a legtöbbször előbukkanó szó, ami miatt gyakran a „TERROR” lesz a következmény.
Mindez hogyan alakulhatott ki? Szerintem egyetlen magyarázat van erre. A Biblia nem elég. Senkinek sem elég. És ezt kihasználva a vallások akarva akaratlanul megpróbálják betölteni azt a szerepet, amit az ember, a Biblia mellé még igényel. Ebben az sem mellékes, hogy az emberekben olyan nagy a vágy a Biblia melletti rész kitöltésére, hogy rengeteg pénzt képesek áldozni rá. És ez bizony jó üzlet. Nem egy egyház, teológus gazdagodott már meg ezen.
Régebben én is úgy gondoltam, hogy a Biblia önmagában tökéletes, és teljesen kielégítő. Észre sem vettem, hogy ahhoz, hogy ez igaznak bizonyuljon, el kellett magamban nyomnom az állandóan felszínre törni akaró kérdéseket. Harcolnom kellett önmagam ellen, hogy megfeleljek egy mások által elém állított istenképnek. Aztán ezek a kérdések egyre többen lettek, és egyre agresszívebben keresték maguknak a választ. Mára eljutottam oda, hogy el kellett dobnom mindent, amit addig hittem, és „újra kell telepítenem az operációs rendszeremet". Most ez a telepítés folyik, ami nem tudom meddig fog tartani, de azt hiszem nem lesz vége.
Tehát a Biblia nem elég. De hogy mi kell mellé, abban még csak találgatok, de egyre erősebben érzem, hogy mi is lehet az. Szerintem a következő posztjaimban szép lassan ki fog ez domborodni.
Az utolsó 100 komment: