Az előző posztomban arról írtam, hogy a hit milyen behatárolhatatlan, bizonyíthatatlan része az életünknek. Valójában minden, amit hiszünk, az nem bizonyítható minden fórumon. Azok a bizonyítékok, amit mi annak hiszünk, és amire alapozzuk a nézeteinket, vallásunkat, valójában nem többek egyszerű következtetéseknél. A következtetések pedig vagy helyesek, vagy nem. De mindenféleképp szubjektívek.  Az hogy hiszünk-e Isten létezésében nem azoktól a bizonyítékoktól függ, amiket a tudományos kutatások felhoznak a teremtés mellett, hanem egyszerűen csak egy belső érzés, sejtés indul be, és dönt az Istenhit mellett.

De ugyanez vonatkozik a hitnézeteinkre is. Ahány keresztény felekezet, annyi keresztény teológia.  Mindegyik mást tud felmutatni. Az egyik racionális, a másik az érzelmekre hat.  Az egyik hisz a háromságban, a másik Ariánus.  Az egyik eleve elrendelést hisz, a másik nem. Az egyik fundamentalista, a másik liberális. Az egyik vallás cselekedetközpontú, a másik inkább hit. Mitől függ, hogy miben hiszünk? Mitől függ az, hogy melyik valláshoz, felekezethez csatlakozunk. Az esetek 90 százalékában szerintem a véletlentől. Attól függ, kivel beszélgetünk először a hitről, vagy attól függ melyik templom, imaház van közel a lakásunkhoz. Attól is függ, hogy a családunk, barátaink melyik felekezethez tartoznak. Tehát az első szempont abban, hogy miben fogunk hinni, az nem a Szentírás, hanem más kényelmi szempontok.  Miután ezek az első lépcsőfokok megvannak, akkor kezdünk ismerkedni a hitnézetekkel, amelynek az elfogadását már minden esetben erősen befolyásolja az eddig felsorolt néhány szempont. Magyarán, ha egy Ariánus hívő az, aki velünk foglalkozik, akkor már az érzelmeink befolyásolnak bennünket az érvei elfogadásában. Arról nem is beszélve, hogy a Bibliát nem ismerő ember nincs felkészülve arra, hogy ellentmondjon az érveknek. De ugyanez vonatkozik a perfekcionista, vagy a millenista vallásokra is. Az a teológia lesz az elfogadható számunkra, amelyiket először halljuk, a számunkra valamilyen okból szimpatikus vallás képviselőjétől.

Még rengeteg dolog eszembe jutott, amelyek mind amellett szólnak, hogy a hit, a hitnézeteink, mind a saját szubjektív véleményünk. Persze lehet mellettük érvelni, de legalább ugyanannyi embert találnánk, aki ellene is tudna érvelni. Az előző posztban ezt így fogalmaztam meg: „Akárhonnan nézem a hit az egy teljesen szubjektív dolog. Az „én azt hiszem…” az „én úgy érzem…” és a „nekem az a véleményem…” kifejezések teljesen szinonimái egymásnak. Ami azt jelenti, hogy amiben hiszek, azt nem tudom, hanem csak úgy érzem, sejtem, gondolom. Az hogy én hiszek Isten létezésében, az nem külső forrásokból táplálkozik, hanem belülről. Valahol van bennem egy kapcsoló, ami kitudja minek a hatására a „hiszek” állásban van. Hogy mitől van ott, azt nem tudom, de mivel abban az állásban van, ezért minden dolgot Isten létezésének tudatában látok. Nem tudom, hogy miért vagyok hívő, és azt sem tudom, hogy hogyan lettem az.” Azt hogy a hitünk mennyire szubjektív, azt az is bizonyítja, hogy az istenképünkre erősen rányomja a bélyegét a neveltetésünk. Aki szigorú nevelésben részesült, az egy szigorú apát lát Istenben. Aki pedig lazább, örömtelibb nevelést kapott, az nem egy szigorú, hanem egy elnéző, megbocsátó Istenben hisz.

Az én véleményem az, hogy a hithez nincsen szükség bizonyítékokra, érvekre. A hit VAN. Hogy honnan?

A Galata 5:22 megadja a választ: „A szellem gyümölcse ellenben szeretet, öröm, béke, hosszútűrés, kedvesség, jóság, hit,” Tehát a hitet nem megszerezni, kifejleszteni kell, hanem az a Szent Szellem egyik gyümölcse, aminek a megterméséhez semmi közünk, ugyanis azt kapjuk. Jézus ezt mondta: „Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni a gyermekeiteknek, akkor az égi Atya mennyivel inkább ad szent szellemet azoknak, akik kérik őt!”” Tehát a Szent Szellemet, és ezzel a vele járó gyümölcsöket nem megszerezni, kimunkálni lehet, hanem egyszerűen csak kapjuk. Valamiért az Isten úgy látja, hogy azt nekünk meg kell kapnunk. Mivel a hit az a Szellem gyümölcse, ezért az, hogy hiszünk, az nem a mi érdemünk, hanem az Atyától kaptuk.

Tehát a keresztény ember a minden más alapjának számító hitet Istennek köszönheti, és nem magának. Hogy a hit mennyire az alapja mindennek, és hogy ahhoz semmi közünk, az nagyon jól látszik Péter felsorolásából, amivel az első levelét kezdi. A 2-4 versekben arról beszél Péter, hogy a kereszténnyé válásunk és a hitünk (amit ugyan konkrétan nem említ itt meg), nem más, mint Istentől kapott ajándék. Majd az ötödik verstől elkezdi sorolni, hogy milyen tulajdonságokat kell ráépítenünk a már meglévő alapra, az Istentől ajándékba kapott hitre. Tehát a hitünk az nem a saját teljesítményünknek köszönhető, hanem az Isten ajándéka, aki valamilyen előre megfontolt szándékkal választott ki minket a hitre (Róma 8:30). Tehát a hit nem a tények, bizonyítékok hatására fejlődik ki bennünk, hanem az Atya az, aki belénk plántálja, és amire később felépíthetjük a kereszténységünket.

Sajnos azok, akik hisznek, gyakran különbnek tartják magukat azoknál, akik nem hisznek, vagy másként látnak dolgokat. Ezzel a felsőbbségérzéssel megtagadják mindazt, amit az Atya látott bennük, hiszen a felfuvalkodottság nem az Isten keze műve, hanem az ego elbizakodottságáé. Ugyanis olyan miatt válnak büszkévé, amiért nem dolgoztak meg, hanem ajándékba kapták az Istentől. (Efézus 2:8-10). Nagyon csúnya dolog lenne, ha bárki egy Istentől kapott ajándék miatt különbnek tartaná magát azoknál, akik azzal nem rendelkeznek. Ha egy keresztény lenézné, megvetné a hitetleneket, akkor eltévesztené azt a célt, amiért Isten megadta neki a hitet. Pál erről ezt mondja: „Mert ki tesz téged mástól különbözővé? Igen, mid van, amit nem kaptál? Ha meg úgy kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1kor 4:7)

Ha egy keresztény, aki Istentől hitet kapott, arra használná fel az ajándékát, hogy másokat megalázzon, lenézzen, azáltal hogy állandóan vitatkozik, és erőlteti a nézeteit akkor sajnos rosszul használja fel azt amit kapott. Hagyjuk, hogy Isten másokban is elvégezze azt a munkát, amit bennünk már elvégzett. Nem a mi hangunk az, ami a juhokat hitre, megtérésre indítja, hanem Jézus Krisztusé.

„aki az ajtón lép be, az a juhok pásztora.  Ennek ajtót nyit az ajtóőr, és a juhok figyelnek a hangjára, ő pedig nevükön szólítja a maga juhait, és kivezeti őket.  Amikor az övéit mind kiengedte, előttük megy, és a juhok követik őt, mert ismerik a hangját” (János 10: 2-5)

„És más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók; őket is elő kell hoznom, és figyelni fognak a hangomra, és e g y nyáj lesznek e g y pásztorral” (János 10:16)

Ha túlságosan erősen hallatnánk a hangunkat, miközben a hitünkre büszkén követőket keresünk Jézusnak, akkor megvan a veszélye annak, hogy elnyomjuk Jézus hangját, és a sajátunkat fontosabbnak tartjuk. Ezáltal már nem is Jézusnak, hanem magunknak keresnénk a követőket. A hitünknek nem a saját dicsőségünket kellene szolgálnia, hanem az Istenét, akitől kaptuk.