Régen írtam már magamról. Úgy gondoltam, hogy írok egy posztot arról, ami az elmúlt hetekben járt a fejemben. Több komoly élményben volt részem. Most nem a házasságkötésemre gondolok, bár az volt a legjelentősebb. Inkább azokra az élményekre, amelyek a Bibliával, kereszténységgel, extanúkkal, és még bent lévő tanúkkal kapcsolatban értek engem.

Először arról írnék, hogy kb. két hónapja összejöttünk tízen egy egész napra. Ebből négyen voltunk olyanok, akik hivatalosan is kiváltak az egyházból, a többiek pedig még tagjai a gyülekezetnek. Korábban négyen szolgáltunk vénként különböző gyülekezetekben, és nevetve emlékeztünk vissza, hogy néhány éve még kongresszusokon, körzetgyűléseken tartottunk előadásokat, most meg már rájöttünk, hogy amit igazságnak hittünk, az valójában egy jól felépített átverés volt.  Kellemes napot töltöttünk együtt az ország egyik legszebb helyén kirándulva reggeltől estig. Engem ez rendkívül érzékenyen érintett, hiszen megszakadt egy több mint két éves időszak, amit szinte teljesen egyedül töltöttem el, barátok nélkül. Egyedül a Trifi volt mellettem ezidő alatt. A nap végén megelégedetten konstatáltam, hogy újra vannak barátaim. Velük azóta is rendszeresen tartjuk a kapcsolatot, és tervezzük újabb találkozásunkat, amit megnehezít ugyan a távolság, de meg nem akadályoz.

Egy másik fontos dolog, ami szintén két hónapja kezdődött, hogy most már heti rendszerességgel összejövünk néhányan, és együtt tanulmányozzuk a Bibliát. Azért nem írtam eddig erről, mert ki akartam várni azt, hogy elteljen egy kis idő, míg vége a kezdeti lelkesedésnek, és kiderüljön, hogy megmarad-e a csoport, vagy nem. Úgy néz ki, hogy megmarad. Ez két okból fontos. Egyrészt nekünk, mivel  végre van egy hely, egy alkalom arra, hogy másokkal együtt beszélgessünk Isten Szaváról, vallásoktól, eszméktől függetlenül, másrészt pedig, akik itt a környékemen laknak, és szeretnének részt venni rajta, bármikor megtehetik. Csupán írjanak egy ímélt, és segítek. Ha valaki még bent van a szervezetben, és úgy szeretne részt venni rajta, az számíthat a diszkréciónkra.  Az összejövetel úgy működik, mint régen a könyvtanulmányozás, csak épp senki nem vezeti le. Egyszerűen felolvasunk egy részt a Bibliából (most a Galáciai levélből) és mindenki elmondja, hogy mi jön le neki a felolvasott részből, vagy épp milyen kérdéseket vet fel benne. Nincs beosztás, jutunk, ameddig jutunk. Volt, hogy egy egész fejezetet átvettünk, de olyan is volt, hogy csak néhány verset.  Négyen, öten szoktunk részt venni rajta, de a múltkor heten is voltunk.  A Trifena és én voltunk tanúk, egy testvér, aki korábban különleges úttörőként és vénként szolgált miután elvégezte a szolgálati kiképző iskolát valamint két más valláshoz tartozó keresztény testvérünk.  Azt hiszem, hogy ez az összejövetel a hét csúcspontja. Mindig nagyon várom, hogy eljöjjön az ideje. Szerintem rendkívül hasznos a Szentírásról kötöttségektől mentesen beszélgetni. Persze már hallom is, hogy némely olvasó felszisszen, hogy ez egy újabb szektakezdeményezés, de nekik ajánlom, hogy egy kicsit szálljanak magukba, és nézzék meg jobban, hogy a Biblia mit vár el a keresztényektől a közösség gyakorlása tekintetében.

Már sokszor írtam, hogy a környező gyülekezetekből sok testvérrel tartom a kapcsolatot. Néhány hete eljött hozzám egy házaspár, akikkel egy egész délutánt együtt töltöttünk. Sokat beszélgettünk. Azon a héten adták be az elkülönülő levelüket . A telefonhívások is rendszeresek. Az ímélek, sms-ek meg még inkább. Egyre többen érzik, hogy a Jehova tanúi által követelt istenimádat, aminek a feltételeit nem is tudja teljesíteni az egyház, egyre nagyobb terhet jelent az életükben. Egyre többen dobják le a felelősségeiket, hogy megszabaduljanak egy olyan tehertől, ami idegileg kikészíti őket, és ráadásul elveszi az időt a fontosabb dolgoktól, mint például a család. Rengetegen vannak a gyülekezetekben, akik korábban vénként szolgáltak, de lemondtak, mert már a káruk származott belőle. Ők általában a normálisan gondolkodó vénekből kerülnek ki, mert akinek eszement gondolkodása van, azt nem érdekli, hogy mit tapos el, mit rombol össze, csak szolgál, mint egy vak zsoldos. Ez persze komoly minőségromlást okoz a tanításban, mivel már jobbára csak azok szolgálnak, akik élvezik a hatalmat, és ebből adódóan sok kárt okoznak a testvéreknek,  vagy pedig ha őszintén, lelkiismeretesen is szeretne egy vén szolgálni, akkor az egyre nagyobb rá nehezedő terhek miatt nem tud,ami lelkiismereti problémákat, bűntudatot okoz neki, és szép lassan halad az összeomlás felé. Vagy ha ő nem is, akkor a családja, és az egészsége. Sok barátom van a gyülekezetekben. Sok testvérre, vénre, családra gondolok vissza szívesen. Néha miközben rájuk gondolok, ellövök egy sms-t, vagy egy ímélt, hogy tudják: gondolok rájuk. A napokban vissza is írt az egyik barátom, akivel sokat találkoztunk a magán életben is, és sokat vendégeskedtünk egymásnál. Írta, hogy szokta olvasni a blogomat, és (sajnos) sok mindennel egyetért. Küldött képet a családjáról, akiket már évek óta nem láttam. Hát gondolhatjátok mennyire jól esett. A válaszában „barátomnak” szólított. Engem, akit sokan legszívesebben keresztülszúrnának, leköpnének megvetésük jeléül.  Hányan lehetnek még olyanok, akik csak csendesen szenvednek bent a szervezetben. Nem tudnak mit tenni, nem tudnak lépni, vagy épp különböző okokból be vannak szorulva a szervezetbe. Ezek az emberek jó emberek, és mindent megtennék, hogy segítsek rajtuk.

Mivel több ilyen személlyel tartom a kapcsolatot, látom, hogy micsoda vívódás van bennük. A család, a barátok, a munkahely olyan tényező, ami béklyóként fogva tartja őket egy olyan szervezetben, amit már nem tartanak Isten szervezetének, de mégis kénytelenek engedni, hogy szívja a vérüket. Szerencsére egyre többen mernek felállni, és kilépni. Vagy ha nem is lépnek ki, de nem engedik, hogy a hatalmukkal visszaélő, gyakran semmit sem csináló vének kicsinálják őket. Nehéz dolog ez. Sokszor gondolkodok ezen. Miért engedi meg Isten, hogy az őrtorony és a hozzá hasonló szervezetek kizsákmányolják a benne őszintén hívő embereket? Miért hagyja, hogy emberi szervezetek átvegyék a helyét, a szerepét, és elvegyék tőle a neki járó tiszteletet?  Volt, hogy már elkeseredésemben felelősségre is vontam Istent mindezért, amikor imádkoztam. Olyan károkat szenvedünk el, ami pénzben kifejezhetetlen. Nem csodálom, hogy a depresszió, az alkoholizmus és az öngyilkosság kísérő jelenségei a szekták elhagyásának. Bár vannak, akik megpróbálják a felelősséget az áldozatra hárítani, azért ez szerintem nem járható út. Azt hiszem, igazán szemtelen nagyképűségre van szükség ahhoz, hogy valaki ezekben az esetekben az áldozatokat tekintse bűnbaknak, mondván, hogy lehetett volna több esze, és rájöhetett volna magától még időben, hogy átverik.

Nem tudom, hogy Isten miként tekinti a vívódásunkat, a botladozásunkat, miközben iszonyú erőfeszítések árán megpróbáljuk valahogy helyrebillenteni az életünket, úgy hogy minden, ami addig stabilnak tűnt, amire építettük az életünket, hirtelen eltűnik, és kiderül, hogy valójában sosem volt ott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy negyven évesen nem csordul ki könny a szememből, miközben ezen rágódok. És én még hagyján, mert az én életem sínen van. Hála néhány jó embernek, akik nélkül,  ki tudja mi lenne már velem. Biztos vagyok abban, hogy ez egy olyan helyzet, amiből nem tud mindenki önerőből kimászni. Ki tudja hány ezer ember van hasonló helyzetben. Nem csak Jehova Tanúi okoznak ilyen sérüléseket, hanem sok más egyház is. Ugyanazokon mennek keresztül a Hit gyülekezetét, a Krisnásokat, a Szcientológiát és más egyházakat elhagyó, tőlük kiszakadó emberek is.

Ezek az emberek néha mindent elveszítenek egy Istent gyalázó szekta miatt.  Valahogy meg kellene keresni a módját annak, hogy segítsünk. Érdekes, hogy pont annak nem jut eszébe a segítségnyújtás, aki ezt előidézte. Jézus beszélt a pásztorról, aki otthagyja a nyáját, hogy megkeresse azt az egyet, aki elveszett. (Lukács 15:1-7) Vajon ha valóban Jehova Tanúi képviselik Jézust a földön, akkor ők mit tesznek meg annak érdekében, hogy a hozzánk hasonló elveszett juhoknak olyan segítséget nyújtsanak, mint a példázatban szereplő pásztor? Én inkább azt látom, hogy eszükben sincs segíteni rajtunk. Semmilyen erőfeszítést nem tesz sem az egyház, sem a helyi vének, hogy felkeressék, és meggyógyítsák azt a 14000 embert, aki az elmúlt húsz évben valamilyen okból elhagyta az egyházat Magyarországon.  Azt mondják, hogy aki elkóborolt, az jöjjön vissza, és ha kellő bizonyítékát adja annak, hogy a nyájhoz akar tartozni, és ennek érdekében akármilyen megaláztatást képes elviselni, akkor visszafogadják. Micsoda krisztusi szellem!

Márpedig mi itt vagyunk. Csak engem havonta kb. ezer ember olvas. Ezek nagy része olyan ember, aki hasonlóképpen gondolkodik, érez, mint én.  És akkor a többi olvasóról, aki a nálam látogatottabb blogokat olvassa, ne is beszéljünk. És hányan lehetnek olyanok, akik nem is tudják, hogy itt bizonyos mértékű vigaszra lelnének?

Nagyon bízok abban, hogy Krisztus lát bennünket, és megtalálja a módját annak, hogy valahogy kárpótolva legyünk a sok fájdalomért.(Márk 10:29, 30)