A múltkor írtam egy postot az Isten időntúliságáról. Az abban leírt gondolatok elsősorban a saját elgondolásaim, amit egy valahol olvasott gondolatból hoztam össze.(itt olvasható) De érdekes módon egy katolikus dogmatikával foglalkozó könyvben rátaláltam erre a témára, és most bemásolom ide a nálam okosabb emberek erről leírt véleményét.

Ágoston volt az első keresztény teológus, aki behatóan foglalkozott az idő jelenségével. Megfontolásai éppoly erősen merítettek az újplatonizmusból, mint a bibliai gondolkodásból. Arra a kérdésre, hogy Isten örökkévalósága megfelelő kapcsolatba hozható-e a teremtett világ időbeliségével Ágoston azzal felelt, hogy az időt magát is teremtett valóságnak fogta fel. Idő azóta létezik, mióta teremtett világ van. „A kezdet előtt” nem volt idő, „a végén” már nem lesz A teremtésnek és az időbeliségnek ez az összekapcsolása Ágostont a lineáris (nem körkörös) történelemfelfogáshoz vezette el amely közelebb állt az idő folyásának bibliai szemléletéhez, mint az örök körforgásnak a filozófiai gondolkodásban föllelhető sémájához.

Isten „elsőbbsége” a teremtés előtt nem gondolható el időbeli elsőbbségként, mivel a teremtés eseménye magában foglalja a tér és az idő keletkezését. Azt a kérdést tehát nem lehet értelmesen föltenni, hogy mi volt a teremtés előtt. Mivel nem volt idő, amelyikben Isten még ne lett volna Teremtő, vagyis Isten „öröktől” Teremtő Isten elsőbbségét a teremtésben csak úgy gondolhatjuk el értelmesen, hogy az nem időbeli, hanem ontikus, létbeli elsőbbséget jelent. Az emberi gondolkodás itt is korlátokba ütközik, hiszen a mi elképzelésünk szerint a keletkezés mindig csak (időben elgondolt) átmenet lehet egy előző („még nem”) állapotból, egy utólag (most) létrejövő állapotba. Az apofatikus (tagadó) történő beszéd Istenről a creatio ex nihilo (a semmiből való teremtés. Sefa) tanával kapcsolatban figyelmeztet a gondolkodás lehetőségeinek korlátaira a „teremtés” fogalmának leírásában. A tér-időbeli kategóriákhoz kötött emberi tudat számára nem képzelhető el egy időtlen történés. A hívő gondolkodás a creatio ex nihilo tanával ezt a korlátot mégis túl akarja lépni, hogy utaljon az örök, időtlen Isten nagyobb lehetőségeire. Az Ő teljessége mindent átfog, és kapcsolatra kész lényét nyilatkoztatja ki a teremtett, megtapasztalható és megismerhető valóságban.

A teológia azt kérdezi, hogy miért van egyáltalán valami, és miért nem a semmi van. S erre a kérdésre azzal válaszol, hogy Isten mindent a semmiből, vagyis létének teljességégével a nemlétből hívott létbe; tér, idő és anyag Isten szabad akaratának köszönhetik létüket. Az a törekvés, hogy ezt a kijelentést gondolati úton igazoljuk, foglya marad az emberi elképzelés képességének, amely a keletkezést nem tudja máshogy megérteni, csak változásként. A creatio ex nihilo tana viszont a keletkezést úgy fogja fel, hogy Istenben időtlen-örökké, egyszerre történik.

Az idők váltakozása Isten teremtő akaratából származik, ugyanonnan ered ahonnan a tér, az ég és a föld, a víz és a szárazföld. A zsidó keresztény hagyomány az időt teremtett valóságnak tarja, amelyről csak a többi teremtett valósághoz, azok keletkezéséhez és elmúlásához való odarendeltségben lehet értelmesen beszélni. Az időtlen kezdet és az időtlen vég között kifeszítve Isten ajándékaként kapjuk a világ idejét, amelyben a nem isteni s ezáltal időbeni valóság eljuthat Isten ismeretére és az ő örök-időtlen életében való részvételre.

Ezek után pedig Einstein relativitás elméletére, és mai, idővel foglalkozó tudósok kutatásaira alapozva arról ír hosszan a könyv, hogy az idő nem állandó, hanem relatív. Tehát nem mindenhol és mindenkor ugyanúgy telik. A fenti gondolatok alátámasztják az erről szóló korábbi írásomat, és segítenek megérteni egy csomó dolgot Istennel kapcsolatban. Az idézeteket a Vigilia kiadó, „A dogmatika kézikönyve” című kétkötetes kiadásából idéztem.