Vajon valóban megtörtént Pál találkozása Jézussal a damaszkuszi úton? Tényleg kettévált a Vörös tenger? Jézus valóban járt a víz színén? Egyáltalán megtörténtek azok a csodák, amelyekről az evangéliumokban olvasunk? És a legfontosabb: Jézus valóban feltámadt a halálból? Ez csak néhány kérdés azok közül, amiket feltehetünk a Biblia történeteit olvasva. Szerintem ezek a történetek egyáltalán nem meseszerűek, és még csak más népek legendáihoz sem hasonlítanak. Az a mód, ahogy ezekről beszámol a Biblia valahogy teljesen valóságosnak láttatja velünk ezeket a természetfelettinek köszönhető eseményeket.

Ám valljuk be, hogy egy ateista számára nincs különbség a Piroska és a farkas sztorija, és a vízözön sztorija között. És valljuk be: egyetlen csodálatos történet valódiságát sem tudjuk igazolni. Nem tudjuk bebizonyítani, hogy azok az események megtörténtek-e. Ott van például Jézus feltámadása. Ez az esemény a kereszténység sarokköve. Szinte minden azon múlik, hogy Jézus feltámadt-e vagy sem. Ám nincs egyetlen támpontunk sem, amivel igazolni tudnánk az esemény valódiságát. Természetesen kikereshetünk néhány részletet az evangéliumból, vagy Pál leveleiből bizonyítékként, de a bibliában szereplő történet önmagából történő igazolása pontosan annyira bizonyító erejű, mint az, hogy Robinson biztos, hogy egy lakatlan szigeten élt, mert épített ott magának egy házat, és ezt azzal szeretnénk bizonyítani, hogy felolvasunk néhány részletet a könyvből, ami erről szól. Az, hogy felolvasunk belőle nemhogy a történetet nem igazolja, de azt sem, hogy a történet szereplői valóságosak-e. A Biblia történetei nem attól válnak igazzá, hogy a Biblia azt állítja róluk.

Szép lenne, ha egy perben az alapján döntenének, hogy ki mit állít magáról. "Nem követtem el a bűncselekményt, és ezt azzal bizonyítom, hogy azt állítom, hogy nem követtem el, mert különben nem állítanám". Azt hiszem senki nem lenne megelégedve ezzel a gyakorlattal.

De vajon kell igazolnunk ezeknek a történeteknek a valódiságát? És ha kell, akkor kinek? Másnak, vagy magunknak? Nekem néha úgy tűnik, hogy az efféle igazolások nem is a külvilágnak, hanem a keresztény saját egójának szólnának. Ez abból is kitűnik, hogy nagyon sok keresztény hisz olyan dolgokban, amit nem tud semmilyen módon igazolni, és ha egy beszélgetés során sarokba szorul, akkor az egyetlen menekülési módként  gőgős győztes érzéssel otthagyja a beszélgetés helyszínét, mint az igazában feltétel nélkül bízó ember, aki nem hajlandó időt pazarolni a láthatóan Isten áldásának hiányában szenvedő emberre. 

Kicsit olyan érzésem van, mintha a keresztény embernek valami bizonyítékra lenne szüksége ahhoz, hogy jó legyen. Mintha csak abban az esetben érné meg szeretni a felebarátunkat, ha ebből valamilyen hasznunk, van, például képzelt erkölcsi fölényünk másokkal szemben. Sokszor van az az érzésem, hogy azért van idegi kényszere a keresztények egy részének a saját nézetei mindenféle módon történő igazolására, mert egyrészt tudat alatt érzi, hogy valóban kevés az, amire építi a hitét, másrészt pedig szeretné önmagával is elhitetni, hogy az az energia, amit az elmúlt években a kereszténység miatt feláldozott, az nem felesleges energia pazarlás volt. Nagyon kevesen mernek szembenézni azzal a ténnyel, hogy életük egy részét olyan dolgokra áldozták, amire nem is kellett volna.

Isten az embert a tettei alapján ítéli meg. A keresztény ember a másikat pedig az elmúlt évszázadok alatt kialakult hitnézetek alapján. Valahogy mélyen belénk ivódott, hogy az első és legfontosabb az, hogy ki miben hisz, és minden más csak azután jön.

Én úgy gondolom, hogy Jézus szavait nem a csodái teszik igazzá. Sőt úgy gondolom, hogy Jézus emberekkel való bánásmódja teljesen függetleníthető a csodáitól. Azt, ahogyan a parázna nővel, vagy más emberekkel bánt, semmilyen módon nem erősíti meg egyetlen csodája sem. Az emberekkel való bánásmód nem függhet attól, hogy Jézus megszaporította-e a kenyeret, meg a halat. Ha valaki azt mondja, hogy "azért bánok veled jól, mert Jézus feltámadt", akkor ezzel elárulja, hogy ha Jézus nem támadt volna fel, akkor nem bánna jól az illetővel. Az az életstílus, az az emberekkel való bánásmód, ami Jézust jellemezte, és ami minket is kellene, hogy jellemezzen, teljesen független attól, hogy megtörtént-e bármilyen természetfeletti esemény, ami a Bibliában le van írva. Ha valaki Jézus miatt viselkedik helyesen, akkor az azt jelenti, hogy tette kényszeres és nem automatikus. 

                                                            Mert megérdemli

A saját természetes emberi érzéseink kell, hogy vezessenek a másokkal való bánásmódunkban. Nem azért kell, valakivel helyesen bánni, mert "Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz", hanem azért, mert az a valaki önmagáért érdemli meg. A kereszténység évezredes kifordulása önmagából pont annak köszönhető, hogy a másokról alkotott vélemény, a másik emberi méltóságának tiszteletben tartása attól függött, hogy milyen nézeteket vallott Istenről. A hatalmi helyzetben lévő keresztény pedig képes volt megfosztani a másikat emberi mivoltától, méltóságától, aminek köszönhetően jogosnak tűnt annak megalázása, méltóságának sárba tiprása.

Tehát ahhoz, hogy emberi/krisztusi módon bánjunk felebarátainkkal, nem csodákra, igazolásokra van szükségünk, hanem természetes emberi érzelmekre. Ha ezek nincsenek meg bennünk, akkor bármennyire is hiszünk a csodákban, célt fogunk téveszteni. 

"Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem."

Ahogy azt Brátán Jani megfogalmazta: "a 21. században teljesen elhibázott bibliai szövegekre, mint valamiféle etikai tekintélyre hivatkozni, mégpedig éppen azért, mert ezekhez a szövegekhez az értelmezések sokasága/sokfélesége tapadt, így azok „eredeti” értelme sem mond semmit. Ráadásul, posztkeresztény, szekuláris szempontból kifejezetten káros vallási szövegekre hivatkozni, mint alapra. Azt az eljárást viszont, hogy akár a bibliai tanításból kilúgozva a minden emberre vélhetően vonatkozó etikailag helyest viszem át – nem a bibliai tekintély, hanem az etikailag helyes volta miatt –, teljesen elfogadhatónak tartom. Ha létezik egyetemesen emberi eszmény, akkor az nem a szövegek tekintélyén, hanem az azokban megfogalmazott egyetemes igazságokon alapulhat."