Nem tudok rosszabbat elképzelni a halálnál. Nincs szörnyűbb, mint annak a tudata, hogy meg fogok halni. Illetve egy mégis van: amikor belegondolok, hogy a gyermekem is meg fog halni. Gyakorlatilag halálra jött életre. Mint mindenki más. Persze elég beteges arra gondolni egy szülőnek, mikor a gyermekére néz, hogy vajon hogyan fog véget érni az élete. De ha belegondolunk, ha nem, akkor is meg fog halni, mint ahogy én is és mindenki.

Nem tudom, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember méltósággal viselje a halál közeledtét. A halál az, amiért az ember bármit megadna, csakhogy elkerülje. És bevallom őszintén nem látom semmi értelmét. A halálban kegyetlenséget, és értelmetlenséget látok. Még akkor is, ha a kereszténység a halálban látja az Istenhez jutás lehetőségét. Ha ezen múlik akkor én inkább soha nem szeretnék Isten közelébe kerülni. Sosem értettem Pált, amikor ezt mondta: "Azért is sóhajtozunk itt, mert szeretnénk beköltözni mennyei otthonunkba." (2kor 5:2) Pál várta a halált, mint egy olyan eszközt, ami által Isten közelébe kerül. Azt a halált, amelyről korábban azt mondta, hogy ellenség.(1kor 15:26) Számomra már eleve az ellentmondásos, hogy ellenségnek tekintjük azt, aminek köszönhető valami különleges dolog. Persze azon lehetne vitatkozni, hogy mi a halál? Egy pillanatnyi történés, vagy egy állapot?

Az édenkerti beszámoló a halált, mint fenyegető büntetést említi. A halál annak jár, aki nem engedelmeskedik. Viták tömegét olvastam már arról, hogy miről is van szó itt valójában. Olvastam azt is, hogy a halál eredetileg is benne volt az isteni szándékban, ám oly módon, hogy az senkinek sem okozott volna gondot, mivel természetes velejárója lett volna a földi és az égi élet közötti átmenetnek. Számomra ez nem több mint spekuláció. Ilyenről szó sincs abban a beszámolóban. A halál kegyetlen büntetés. És köztünk legyen szólva: szerintem túl szigorú büntetés. Nagyon kevés bűnt tudok elképzelni, amiért valakitől el tudnám venni az életét. Az engedetlenség nem tartozik ezek közé. Nem venném el a fiam életét csupán azért, mert nem akar úgy élni, ahogy én szeretném.

Az élet, amit én minden szempontból Istentől eredeztetek sokkal értékesebb bárminél. Akik ismernek, azok tudják, hogy már kétszer voltam rákos. Előszőr 12 éve, majd pár év múlva mégegyszer, mikor az áttéttel kellet megküzdenem. A betegség diagnosztizálásától, hónapok teltek el, míg végigmentem mindenféle vizsgálatokon és heteken keresztül kaptam a kezelést. A kemoterápia teljesen kikészített. Már attól hánytam, ha megláttam egy infúziós üveget. Mindennap órákon keresztül folyt belém a többliternyi cucc. Hónapokon keresztül abban a tudatban éltem, hogy meg fogok halni. Aztán több mint három éve egy hajnali órában pedig kaptam egy sztrókot, aminek következtében néhány perc alatt teljesen lebénult a teljes jobb oldalam. Valamilyen furcsa rosszulétet éreztem, miközben folyamatosan szállt ki belőlem az erő. Rohammentővel vittek be a tatabányai korházba, ahol összehánytam mindent. Nem bírtak mozdítani, mert azonnal kegyetlen rosszullét lett úrrá rajtam. Félelmetes volt látni a nővéreket, meg a doktorokat, akiken bizony néha láttam és hallottam a lemondást. Órákig voltam valamilyen furcsa állapotban. Észnél voltam, de valamilyen kellemes/kellemetlen bágyadtságban, ami nem tompította az örökös szédülést és rosszullétet. Végig azt hittem, hogy meg fogok halni. És közben ezen járt az agyam.

Szóval amikor én a halálról beszélek akkor nem egy elvont, távoli fogalomról beszélek, hanem egy olyan életeseményről, amellyel az életem során többször szembe kellett néznem. Őszintén bevallom, hogy bár keresztényként hiszek a feltámadásban - sőt valójában csak abban hiszek, hogy az élet sokkal több annál amit kapunk belőle - ez a reménység semmilyen vígaszt nem nyújtott. A feltámadás - sem a halál utáni közvetlen, sem az időben később megtörténő - nem enyhítette azt a fájdalmat, amit a kisfiam hátrahagyása jelentett számomra. Nem tudok a halálra úgy gondolni, mint amiben van akár egy cseppnyi jó is. Csakis ellenségként tudom kezelni.

A kisfiammal az onkológián

Persze nem haltam meg, ám a halállal való küszködésem kitörölhetetlen félelmeket keltett bennem, ami nap mint nap motoszkál az agyamban. Szinte az egyetlen dolog, amit Istentől kérni szoktam, hogy ne kelljen meghalnom, ne kelljen meghalnia a szeretteimnek, ne kelljen meghalnia senkinek. Nem tudom ki hogy van ezzel a témával, vagy ki szokott róla gondolkodni. Én ajánlom elgondolkodtató olvasmánynak Tolsztoj: Ivan Iljics halála című művét és Petrarca: Kétségeim titkos küzdelme című írását. Mindkettő behatóan tárgyalja a témát. De a Tankcsapda jónéhány számából látszik, hogy az énekes, Lukács Laci elméjében is visszatérő vendég a téma.

Jelen pillanatban nem tudok elképzelni semmit, ami az élet elvesztéséért kárpótolna. Nem csupán azért mert véget ér egy élet, hanem azért a fájdalomért, kínszenvedésért, ami a halált megelőzi, illetve követi. Nincs az a mennyei boldogság, amely feledtetni tudná az árván hagyott gyermekek szenvedését, és az özvegyek könnyeit. Nem hiszem, hogy a halál utáni életben bármi is vigasztalni tudna a feleségem és a gyermekem ölelésének elvesztése miatt. Egy gyermeknek legalább 30 éves koráig szüksége van a szüleire. A halál és az azt körülvevő fájdalom nincs összhangban azzal a bűnnel, amit az emberek elkövetnek Isten ellen. Az emberiség rettegésének, fájdalmának mértéke jóval felűlmúl minden engedetlenséget, ami az emberiség számlájára írható.

Szóval azt hiszem Istennek valami nagyot kell mutatnia, ha azt szeretné, hogy az emberiség elfeledje a fájdalmait. Vagy pedig újra kell értelmezni az eredendő bűnt és a megváltástant. Én  mindenesetre nem leszek boldog, ha a fiam 50. születésnapja előtt kell meghalnom. Ugyanis, ahogy azt az előbb említettem, a gyermekeknek szerintem minimum 30 éves koráig szüksége van a szüleikre, de az unokáknak ugyanannyi ideig szükségük van a nagyszüleikre.

Kell még itt lennie valami magyarázatnak. Nekem ez nem elég...