"Az önismeret, önmegismerés egy olyan önmagunkra irányuló lelki folyamat, amely során megismerjük személyiségünk, tulajdonságait, képességeit, szándékait, érzelmeinket, gondolatainkat és mindezek együttes működését."

Vajon miért kell, egy Istenben hívő keresztény embernek megfelelő önismerettel rendelkeznie? Nem elég, ha ismeri a Biblia rá vonatkozó passzusait? És ha nem elég, akkor egyáltalán miért fontos az önismeret?

Az én teljesen szubjektív meglátásom szerint, az önismeret ugyanolyan fontos, mint az istenismeret, vagy bizonyos szemszögből még fontosabb.. Az egyik nem létezhet a másik nélkül. Istent nem lehet megismerni anélkül, hogy ne ismernénk meg önmagunkat, és ne határoznánk meg a saját személyiségünket, vágyainkat, képességeinket, indítékainkat. A kereszténység megfelelő gyakorlásához elengedhetetlennek tartom, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a személyiségünk hogyan áll fel, és miként működik. Ha valaki ezt elhanyagolja, akkor a hite, vallásossága, keresztény cselekedetei alapjaként egy külső bázisra van szükség, amelyből meríti az indítékait, gondolatait, és ami segít neki eligazodni az életben és a döntései meghozatalában. Sok keresztény ezt teljesen természetesnek tartja, hiszen a Biblia, a dogmatika, a képzett lelkipásztor, a gyülekezet érett tagja, olyan külső bázisok, megerősítések számára, amelyek megfelelő iránymutatásként szolgálnak az életben.

Ám ha az ember mindig kívülről határozza meg magát, és önmagát, a céljait, vágyait, jellemének formálását rábízza egy tőle független külső forrásra, akkor felmerül a kérdés, hogy ki is valójában ez az ember? Vajon még mindig önmaga? Valóban a saját érzései, vágyai, céljai irányítják az életét, a döntéseit, vagy csupán nem más, mint egy távirányítású autó, vagy játék, akit egy külső forrásból irányítanak mások, a saját szándékuknak megfelelően?

A kérdés sokkal fontosabb, mint hinnénk. A Példabeszédek 3:5 látszólag azokat igazolja, akik a saját önmeghatározásukat, önismeretüket elhanyagolják,és kívülről várják azt. Hiszen a Biblia kéri azt, hogy "Szíved minden bizalmát Istenbe vesd, saját értelmedre ne igen hagyatkozz.". Még néhány hasonló gondolat felidézésével le is zárhatnánk a témát, mondván semmi szükség az önismeretre. Elég az, ha ismerjük a dogmákat, néhány bibliai tanítást, és azután nincs más dolgunk, mint azt csinálni, amire a hozzáértők megkérnek. De van egy másik oldala is az istentiszteletünknek, amit sajnos eléggé elhanyagolunk. Az istentiszteletünk ugyanis a sajátunk.Amikor bemutatjuk Istennek azt amit neki szánunk, az csak akkor értékes számára, ha azt nem másoktól kaptuk, hanem mi hoztuk létre. A Róma 12:1 verse elgondolkodtató. Érdemes megvizsgálni. A vers így szól a SZIT szerint: "Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemi hódolatotok." Viszont van a versben egy olyan gondolat, ami a legtöbb magyar fordításban nem köszön vissza, ám témánk szempontjából nagyon fontos. A vers utolsó gondolata tartalmaz még egy kifejezést görögül, amit valószínűleg elég nehéz belegyömöszölni a magyarba. Ez a szó az értelmes. Ezért az egyik magyar fordítás ezt így adja vissza: " mint a ti okos istentiszteleteteket." vagy "; ez értelmi képességetekkel végzett szent szolgálat", "okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat".

Amint látható ebből a három fordításból, az Istennek bemutatott és neki tetsző istentisztelet, nem másokból táplálkozik, nem mások elméjére támaszkodik, hanem belőlünk jön. A bensőnkből származik. És csak is úgy lehet a sajátunk, ha a saját értelmünket, eszünket használjuk.

Tehát ahhoz, hogy az imádatunk megfelelő legyen Istennek, elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk önmagunkkal. Valójában az, aki nincs tisztában önmagával, nem ismeri önmagát, nem is tud megfelelő döntéseket hozni. Hogy mire alapozom ezt? Jézus több ízben meghatározta, hogy mi legyen az alapja a másokkal való bánásmódunknak. Érdekes módon nem a törvényre, vagy valami könnyen megismerhető prófétai szóra utalt, hanem valami teljesen másra.

Máté 7:12: "Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük! "

Máté 22:39: "Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. "

Jézus mindkét esetben megerősítette, hogy a másokkal való bánásmódunknak nem a Szentíráson,vagy más kívülről jövő információn kell alapulnia, hanem a bensőnkön. Az érzéseinken, tudásunkon, vágyainkon stb. Ezek szerint ahhoz, hogy másokkal keresztényi módon tudjunk bánni, arra van szükség, hogy teljesen tisztában legyünk a saját vágyainkkal, kívánságainkkal, indítékainkkal, azaz önmagunkkal.

De vajon nem az önzés az, amire most ösztönözni szeretném az olvasóimat? Egyáltalán nem. A Biblia szerint az ember Isten képmására lett teremtve. Azaz ha önmagunkba nézünk, és őszintén igyekszünk felfedezni valódi énünket, akkor a felismert képben Isten fog visszaköszönni ránk. Valami hasonlót fogalmazott meg Jézus a főpapi imájában: " Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, "  Tehát ha megismerjük önmagunkat, akkor a bennünk lévő Istent fogjuk megismerni, akinek mi amúgy is a képmásai vagyunk. Tehát a tetteink mozgatórugója nem lesz más, mint az Istentől származó, belénk teremtett szeretet.

Természetesen nem szeretném lekicsinyelni a Biblia szerepét az Isten megismerésében, de valljuk be, hogy a Biblia és az állítólag abból származó ismeret hatására, rengeteg ember vált gyűlölködővé, vagy éppen gyilkossá. Azok a "keresztények" akik nem az eszüket használva, nem önmagukból indultak ki, hanem rábízták a tetteiket, indítékaikat egy külső forrásra, könnyen rávehetők voltak olyan  kegyetlen bűntettekre, amelyeket még leírni is szörnyű. Azok a keresztények akik mások kínzása, kivégzése mellett szálltak síkra egy dolgot nem tettek meg. Nem gondolkodtak el azon, hogy amit éppen tesznek azt szeretnék-e ha velük teszik meg? A tompa lelkiismeretüket felülírta valami barom módon megfogalmazott teológiai látásmód, ami mögött vallási türelmetlenség, gyűlölet volt, és nem a Szentírás.

Igaz ma már nincsenek kivégzések, száműzetések. A kereszténység egymástól eltérő nézeteket valló egyházai megtanultak viszonylag békésen egymás mellett élni. De valljuk be őszintén, hogy a békés felszín alatt ott van a "mindenkihülyecsakénnem" teológia, a másikra ferde szemmel néző, kereszténységét alacsonyabb rendűvé redukáló, elitista hozzáállás. És mindez miért? Mert a fontossági sorrend nem megfelelő. A keresztény életében az ember értéktelen holmi. Az ember - akár saját maga, akár más - a fontossági sorrend sokadik helyén áll, valahol hátul, és bőven megelőzi őt az egyház, a dogmatika. Sőt a legtöbb keresztény önmagát és másokat is a dogmatika szűrőjén keresztül nézi. Pedig azt hiszem, hogy a fontossági sorrendben Isten után, közvetlenül az ember jön. És minden más csak utána.

Ugyanis az Isten iránti szeretetünk mértékegysége a másokkal való bánásmódunk. Ez a kettő egyenesen arányos egymással. De másokkal csakis akkor tudunk jól bánni, ha mi már tisztában vagyunk azzal, hogy számunkra mi a jó. De amíg erre nem jövünk rá, addig másnak sem tudjuk megadni