Mennyit áldozhatunk fel Istennek az életünkből? Miről mondjunk le, hogy bizonyítsuk az iránta érzet szeretetünket? Mennyire és hogyan tagadjuk meg magunkat, hogy Krisztus a követőinek tartson minket?
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja. Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért? Eljön ugyanis az Emberfia Atyja dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek a tettei szerint.”(Máté 16:24-27)
Jézus arra kér minket, hogy tagadjuk meg magunkat, vegyük fel a keresztünket, és veszítsük el a lelkünket. Így leszünk a követői, így mentjük meg a lelkünket. Pál apostol, ismerve ezt a parancsot egész életében alkalmazta ezt. Így fogalmaz:
„amit akkor előnynek tartottam, azt Krisztusért hátránynak tekintem. Sőt Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent szemétnek tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam.”(Fil 3:8)
Pál lemondott a világi helyzete nyújtott előnyökről. Sőt úgy tekintette őket, mint amik valójában hátráltatják már őt. Ezért inkább elvetette a múltjában található előnyöket és egy halom szemétnek tekintette. Így folytatja a gondolatot:
„elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban.” (Fil 3: 13,14)
Pált már nem érdekelt a jó család, amelyből származott, nem érdekelte a legjobb farizeusi iskola, melyben Gamáliel lábainál tanult, nem érdekelte semmi, amit ezekből az előnyökből élvezhetett volna. Inkább minderről lemondott, és egy kényelmetlen megalázó szolgálatot vállalt Krisztusért.
„Krisztus szolgái? Balgaság mondani, de mondom: én még inkább. Hiszen többet fáradtam, többször voltam börtönben. Módfelett sok verésben volt részem, sokszor forogtam halálveszélyben. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyvenet, háromszor megbotoztak, egyszer megköveztek. Háromszor szenvedtem hajótörést, egy nap és egy éjjel a nyílt tengeren hányódtam. Sokszor voltam vándorúton. Veszélyben forogtam folyóvizeken, veszélyben rablók miatt; veszélyben népem körében, veszélyben a pogányok között; veszélyben a városokban, veszélyben a pusztaságban; veszélyben a tengeren, veszélyben az áltestvérek közt. Fáradtam és gyötrődtem, sokat virrasztottam, éheztem és szomjaztam, sőt koplaltam, fagyoskodtam és nem volt mit fölvennem. Nem tekintve az egyebeket, naponként a zaklatásokat, az összes egyház rám nehezedő gondját.”(2Kor 11: 23-28)
Azt hiszem Pálra is igazak azok a szavak, amelyeket a zsidókhoz írt levélben Mózesről írtak:
„Mózes a hitében tagadta felnőtt korában, hogy a fáraó leányának a fia. Inkább vállalta, hogy az Isten népével együtt elszenvedi a sanyargatást, mint hogy a bűn múló előnyét élvezze. A Messiás gyalázatát nagyobb értéknek tartotta az egyiptomiak kincseinél, mert a jutalommal is számolt. Hittel távozott Egyiptomból, és nem ijedt meg a király haragjától, hanem állhatatosan kitartott, mintha már a láthatatlant látta volna.” (Zsidók 11:24-26)
Mózes Pálhoz hasonlóan nagy karrierről mondott le. Lemondott a királyi udvar minden előnyéről, hogy a népe érdekében szolgálhassa Istent.
Mit tegyünk hát mi?
„Ezért mi, akiket a tanúknak ilyen felhője övez, váljunk szabaddá minden tehertől, különösen a bűntől, amely behálóz minket, és fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát.” (Zsidók 12: 1)
Pál a saját példáját felmutatva ezt mondta:
„Testvérek, kövessétek a példámat mindnyájan! Nézzétek azokat, akik úgy élnek, ahogy példámon látjátok.” (Fil 3: 17)
Tehát van néhány eldöntendő kérdésünk: Az életünk mely részét tagadjuk meg? Miről mondjunk le? Mit ítéljünk szemétnek az életünkből, és mire számíthatunk, ha ezt megtesszük?
A kereszténység válasza egyértelmű, a részleteiben viszont ellentmondásos. Adjuk el a vagyonunkat és adjuk a szegényeknek? A kincseinket az égben gyűjtsük? Elvégezzünk egy komolyabb iskolát? Keressünk olyan munkahelyet, ahol jól fizetnek? Mit tehetnék a gyülekezetemért? Hogyan hirdessem az evangéliumot? Azaz: Mit vár el tőlem Isten????
Mózes és Pál lemondott minden olyan javáról, amit a világ és a képzettsége felkínált neki. Vállalták a szegénységet, az egyszerű munkát, a nélkülözést, üldözést. Egy keresztény ember gyakran érzi figyelmeztetve magát, hogy kövesse a szentírási példákat. Egy gond van. Az a fránya damaszkuszi út, amelyen ég egy csipkebokor. Na, ezzel van a legnagyobb gond. Mármint azzal, hogy nincs.
Mózesnek és Pálnak nem volt nehéz lemondani mindenről, amikor konkrét utasításokat kaptak Istentől és Krisztustól. Egy ilyen eseménnyel a háta mögött, könnyen papol arról, hogy mit kéne csinálni. A különbség óriási. Most őszintén! Tegyük a szívünkre a kezünket! Melyik lenne rád nagyobb hatással? Odajön a lelkipásztorod, és azt mondja, hogy menj, add el a lakásodat, meg a kocsidat, a pénzt dobd be a gyülekezet adományládájába és várd Isten áldását, vagy az, ha egy megmagyarázhatatlan természetfeletti jelenség kíséretében maga az Isten beszél veled pár szót arról, hogy a jövőben hogyan irányítsd az életed? Valahogy én úgy érzem, hogy a kettő között jelentős különbség van. Pál és Mózes önfeláldozásához Istennek is szüksége volt természetfeletti élményekre, és személyes találkozásra, valamint olyan csodákra, amelyek Mózes és Pál hallgatósága számára egyértelmű jelek voltak a kiválasztásukról, és isteni támogatottságukról. Enélkül Pál Saul maradt volna, Mózes meg egy midiánita pásztor.
Ha mondjuk egy egyiptomi nyaralás közepén egy havas tájra lennék figyelmes, ahol Krisztus egy angyallal épp hóembert épít a 45 fokos melegben, és rám kiáltanának, hogy „Sefa gyere csak ide!” és meginvitálnának egy jövőmet érintő beszélgetésre, és miközben órákig gyúrjuk a hóembert a sivatag közepén,felruháznának a világ legszörnyűbb betegségeinek gyógyítási képességével, akkor azt hiszem én is egészen másképp tekinteném a hátam mögött lévő szemetet, mint most. Valószínűleg könnyebben tudnék céltudatosan tervezni a jövőre, mint most.
De vajon minden zsidó olyan önfeláldozó volt, mint Mózes, akinek volt egy el nem égő és mégis lángoló csipkebokra, amiből az Isten szólalt meg? Vajon minden keresztény felhagyott az addigi életével, mint Pál, akinek a damaszkuszi úton volt egy kellemes beszélgetése Krisztussal?
Szerintem nem.
És szerintem ma ugyanazt a lendületet, önfeláldozást elvárni magunktól és másoktól óriási hiba. Ha Isten akar velünk valamit, akkor egyrészt megjelenik, és bizonyítani fog, másrészt konkrét utasításokkal fog ellátni. De addig, amíg ilyen természetfölötti élmény nem következik be, addig „maradjatok meggondoltak, legyetek éberek. Ellenségetek, az Ördög, fel-alá jár, mint egy ordító oroszlán, és azon igyekszik, hogy felfaljon valakit.” (1Péter 5:8)
Ugyanis lehet, hogy a nagy önfeláldozásunk gyümölcsét nem az Isten aratja le, hanem egy kereskedelmi tevékenységet folytató vallás. Ezért az életünkről és az életünk irányításáról jobb ha az Istentől kapott megerősítésekkel egyenesen arányosan mondunk le, mert félő, hogy csupán a báránybőrbe bújt farkasok zsebeit tömködjük, miközben Isten meg mélyen hallgat.
Az utolsó 100 komment: