Azt hiszem most olyan merész dologra vállalkozom, ami sokaknak nem fog tetszeni. Egyrészt, mert unalmas, másrészt pedig a sokak által gyűlölt filozófiához nyúlok. Platon egyik művéből, az Államból szeretnék egy rövid részletet posztolni. Lehet, hogy egy kicsit vontatott, talán a mai ember számára unalmas, de ez a rész amit barlanghasonlat néven emlegetnek nagyon ráillik a mi helyzetünkre. Platon írásának a végét nem másoltam be, mert ő egészen más célból írta ezt a könyvet. De az hogy levezeti, az pont  ráillik a mai politika, a szekták és a belőlük kiábrándult egyének viszonyára. Ha mást nem érdekességnek jó. De azt hiszem a történet közel 2500 év után is tanulságos. Egy beszélgetést olvashattok melyben Szókratész (Sz) tanítja Glaukónt(G). A fontosabb részeket aláhúztam

SZ. Hasonlítsd a természetünket – abból a szempontból, hogy részesült-e nevelésben vagy sem – a következő helyzethez. Képzeld el, hogy emberek egy barlangszerű, föld alatti lakóhelyen – amelynek a világosság felé nyíló, és a barlang egész szélességében elhúzódó bejárata van – gyermekkoruktól fogva lábukon és nyakukon meg vannak kötözve, úgyhogy egy helyben kell maradniuk, csak előre nézhetnek, fejüket a kötelékek miatt nem forgathatják. Hátuk mögött felülről és messziről tűz fénye világít, a tűz és a lekötözött emberek között pedig lent út vezet, amelynek mentén alacsony fal húzódik, mint ahogy a bábjátékosok előtt a közönség felé néző emelvény szokott állni, amely fölött a bábjaikat mutogatják.

G. Értem.

SZ. Aztán képzeld el, hogy az alacsony fal mellett mindenféle tárgyakat, emberszobrokat, kőből, fából és más egyéb anyagból készült állatalakokat hordoznak fel és alá, amelyek az alacsony fal fölött kilátszanak. A tárgyakat hordozó emberek némelyike – ahogy ez már lenni szokott – beszélget, másikuk meg hallgat.

G. Különös egy kép, és különösek a rabok is.

SZ. Éppen olyanok, mint mi. Mert először is: gondolod-e, hogy ezek az emberek önmagukból és egymásból valaha is láttak bármi egyebet, mint azokat az árnyékokat, amelyeket a tűz a barlangnak velük szemben lévő falára vetített?

G. Hogy is láthattak volna bármi egyebet, amikor a fejüket egész életükön át mozdulatlanul kénytelenek tartani?

SZ. És mit láttak vajon a fel és alá hordozott tárgyakból? Nem ugyanezt?

G. Dehogynem.

SZ. És ha beszélni tudnának egymással, nem gondolod-e, hogy azt tartanák valóságnak, amit látnak?

G. Feltétlenül.

SZ. Hát még ha a börtön szembeeső fala visszhangot is adna! Ha a fel és alá járó emberek valamelyike megszólalna, gondolhatnának-e másra, mint hogy az előttük elhaladó árnyék beszél?

G. Zeuszra is, nem gondolhatnának.

SZ. És egyáltalában ezek az emberek aligha gondolhatnák azt, hogy az igazság valami egyéb, mint ama mesterséges dolgoknak az árnyéka.

G. Semmiképpen se gondolhatnának mást.

SZ. Képzeld most el, milyen volna a bilincsekből való felszabadulásuk, és az értelmetlenségből való meggyógyulásuk! Ugye természetszerűleg valahogy így történne a dolog. Valamelyiküket feloldanák és kényszerítenék rá, hogy hirtelen álljon föl, fordítsa el jobbra és balra a fejét, járjon és nézzen fel a tűz felé. Mindezen mozdulatok közben fájdalmat érezne, és a ragyogó fény miatt nem volna képes ránézni azokra a tárgyakra, amelyeknek az árnyékát azelőtt látta. Mit gondolsz, mit felelne az ilyen ember, ha valaki azt mondaná neki, hogy korábban csak üres semmiségeket látott, most azonban, mivel közelebb van a létezőhöz és mivel ama dolgok felé fordult, amelyek nagyobb mértékben léteznek, sokkal helyesebben lát? És ha az úton elhaladó tárgyakra rámutatva arra kényszerítené, hogy feleljen arra a kérdésre, hogy mi az? Nem gondolod, hogy zavarban volna, és azt gondolná, hogy a korábban látott dolgok sokkal igazabbak voltak, mint azok, amelyeket most mutatnak neki?

G. De igen.

SZ. Ha pedig arra kényszerítenék, hogy nézzen bele a fénybe, akkor megfájdulna a szeme, és hogy elmeneküljön, azokhoz a dolgokhoz fordulna vissza, amelyeknek a nézésére képes, és a most mutatott tárgyaknál világosabbaknak tartaná őket.

G. Így tenne.

SZ. Ha aztán innen valaki erőszakkal továbbvonszolná fölfelé a göröngyös és meredek úton, és nem engedné el, amíg csak ki nem húzta a napfényre, vajon nem szenvedne-e emiatt, és nem méltatlankodna-e hurcoltatása közben? És amikor a napfényre érne, vajon tudna-e a fénytől elárasztott szemével valamit is látni abból, amit most, mint igazi világot mutatnak be neki?

G. Aligha tudna, legalább is nem azonnal.

SZ. Gondolom, előbb szoknia kellene hozzá, ha a fenti dolgokat látni akarja. Először a legkönnyebben az árnyképeket tudná szemlélni, aztán az embereknek és minden egyébnek a vízben tükröződő képmását, és csak utoljára magukat a dolgokat. Aztán továbbhaladva az égitesteket és az égboltot is sokkal könnyebben tudná éjjel szemlélni, ha a csillagok és a Hold fényére tekintene fel, mint ha nappal nézné a Napot és a napfényt.

G. Így van.

SZ. Végül aztán meg tudná pillantani a Napot is – de nem a víz tükrében, és nem valami más helyen lévő hasonmását, hanem őt magát, a maga valóságában, a maga helyén –, és szemügyre tudná venni, hogy milyen.

G. Az biztos.

SZ. Akkor aztán arra a következtetésre jutna, hogy a Nap hozza létre az évszakokat és az éveket, ő intéz mindent a látható térben, és mindannak, amit látunk, valamiképpen ő az oka.

G. Egészen bizonyos, hogy az előbbiek után erre a gondolatra kell jutnia.

SZ. Ha pedig visszaemlékezik korábbi lakóhelyére, ottani bölcsességére és ottani rabtársaira, nem gondolod-e, hogy e változás miatt boldognak fogja tartani magát, amazokat pedig szerencsétlennek?

G. De igen.

SZ. És ha az akkori életükben voltak is bizonyos kitüntetések, dicséretek és tiszteletajándékok, amelyeket annak adtak, aki az előtte elvonuló árnyképeket a legélesebben tudta felismerni, és aki a legjobban tudott emlékezni arra, hogy melyek szoktak előbb, melyek később, és melyek egyszerre elhaladni, továbbá aki mindennek alapján a legbiztosabban meg tudta jósolni, hogy mi fog következni – gondolod-e, hogy ő ezekre még mindig vágyakozik, és hogy az ottani világban kitüntetetteket és hatalommal rendelkezőket irigyli? Nem inkább Homérosszal érezne-e, és nem szeretné-e inkább „napszámban … túrni másnak a földjét, egy nyomorultét”, és inkább akármit elszenvedni, mint ama révület világában élni?

G. Én bizony azt hiszem, hogy mindent inkább vállalna, semhogy úgy kelljen élnie.

SZ. Aztán gondold meg a következőt is. Ha ez az ember megint lemenne ugyanarra a helyre és ott leülne, nem lenne-e a szeme tele a sötétséggel, így hirtelen a napfényről jövet?

G. De bizony.

SZ. Ha pedig megint azoknak az árnyképeknek a megfejtésében kellene vetélkednie amaz örök rabokkal, miközben homályosan látna mindaddig, amíg csak a szeme újból nem alkalmazkodna – márpedig az az idő, amíg hozzászokna, aligha lenne rövid --, nem lenne-e nevetség tárgya, és nem mondanák-e róla, hogy fölmenetele volt az oka annak, hogy megromlott szemmel jött vissza, tehát nem érdemes még csak megpróbálni sem a fölmenetelt? Aztán ha megkísérelné a többieket föloldozni és fölvezetni, és valamiképpen kézre keríthetnék és megölhetnék, nem ölnék-e meg?

G. Föltétlenül.

SZ. Ezt a hasonlatot, kedves Glaukón, teljes egészében a fentebb mondottakra kell alkalmazni: a látás számára megjelenő világot hasonlítsd a börtönbeli lakáshoz, a tűz fényét a Nap tulajdonságához, és ha a fölmenetelt és a fönt lévő dolgok szemléletét a léleknek az intelligibilis világba való fölemelkedésével veszed egyenlőnek, nem jársz messze az én felfogásomtól – ha már egyszer azt kívánod hallani. Bár isten tudja, igaz-e. Én mindenesetre így képzelem: a megismerhető dolgok között a végső a Jó ideája – de ezt csak nehezen lehet meglátni; ám ha egyszer megpillantottuk, azt kell róla tartanunk, hogy mindnyájunk számára minden jónak és szépnek az oka, amely a látható világban a fényt és ennek urát szüli, az intelligibilis világban pedig ő maga biztosítja nekünk annak uraként az igazságot és az észt; és ezt az ideát meg kell látnia annak, aki a magán- és a közéletben okosan akar cselekedni.

G. Osztozom a nézetedben, már amennyire hozzá tudok szólni.