Az elmúlt napokban érdekes élményekben volt részem. Egyrészről azt mondták nekem, hogy
elkeseredett harcot folytatok az általam gyűlölt szekta, a korábbi egyházam, Jehova tanúi ellen,
másrészről pedig meg lettem vádolva, mint olyan képmutató ember, aki őrtorony bérencként azt a
célt tűztem ki célul, hogy összezavarom a blogjainkat látogató tanúkat, illetve volt tanúkat annak
érdekében, hogy az Őrtorony malmára hajtsam a vizet. Hogy őszinte legyek ez a két vád egyszerre
nagy örömmel töltött el, mivel ez azt jelenti, hogy elértem azt a célt, amit hónapokkal ezelőtt tűztem ki magam elé.Én ugyanis nem kívánok egyetlen egyház ellen, sem mellett, küzdeni.

 Az elmúlt hónapokban sok időt töltöttem tanulással. Megvizsgáltam különböző vallások nézeteit,
tanításait, meglátogattam összejöveteleiket, beszélgettem lelkipásztoraikkal. Bár még korántsem
érkeztem el az utam végére, (sőt mondhatom, hogy csak most kezdtem el) a körvonalak már
kezdenek kikristályosodni. Ez arra ugyan nem elég, hogy pontos rálátásom legyen erre a vallási
igazságokból álló tohuvabohura, ám arra igen, hogy azt lássam, hogy minden vallás, és ezáltal
minden ember valahol alaposan mellényúl. Ugyanis minden vallásban, minden vallásos ember
hitében találtam olyan elképzeléseket, szabályokat, előírásokat, amelyekkel nem tudtam
azonosulni, illetve jutott eszembe olyan bibliai szakasz, amely ellentmond annak a tanításnak.
Jelenleg úgy érzem, hogy az téved a legkisebbet, aki nem foglal állást egyik nézet mellett sem,
hanem türelmesen várja azt, hogy az Isten Szelleme legyen az, aki a maga idejében kinyilatkoztatja
a bibliai igazságot. Amikor azt írtam, hogy : „minden vallás, és ezáltal minden ember valahol
alaposan mellényúl” akkor magamról is beszéltem. Kétlem, hogy azok a nézeteim, amelyeket most
vallok, mind megfelelnek a valóságnak. Én is csupán tapogatózok a sötétben, csupán a távoli célt
látom, amit önmagamtól soha nem fogok elérni. Persze ez nem jelenti azt, hogy nincs
véleményem. Nem jelenti azt, hogy félek állást foglalni valami mellett vagy ellen. Ha valaki ismer,
akkor az tudhatja, hogy a határozott meggyőződések embere vagyok. Olyan, aki kiáll a véleménye
mellett, és ha kell, felvállalja a konfliktusokat is. Öntörvényűségre való hajlamomat én is
elismerem, és jelenleg nincs senki, akinek bármilyen okból meg szeretnék felelni. Nem kötelez
semmi, hogy a véleményemet valamilyen okból valakinek az érdekeihez közelítsem. Bár tudásom
kicsi, ahhoz pont elég, hogy önálló döntéshozatalra legyek képes.

Időm jelentős részét a Biblia, és különböző katolikus, illetve protestáns teológus professzorok
könyveinek olvasásával töltöm. Pénzt nem sajnálva kutatom fel az elmúlt évszázad jelentősebb
dogmatikával foglalkozó könyveit. Kutatom az antikváriumokat, és vásárlom meg Karl Barth,
Karl Rahner, Kálvin János, Török István, Sebestyén Jenő, Ravasz László, Fekete Péter, illetve
néhány katolikus teológus közös műveit. Érdekes hogy ezek az Európa különböző egyetemein
tanító nagynevű, jórészt már elhunyt emberek is elismerik, hogy tudásuk véges, véleményük
egyéni értelmezés. Vajon akkor nekünk nem kéne hasonlóképp eljárnunk? Ki az közülünk,
aki leszögezheti, hogy az igazság birtokában van? Én magam nem merek ilyet kijelenteni. Sőt!
Bátran felvállalom, hogy amiben jelenleg hiszek, annak jelentős része nem igaz. Épp ezért
boldogan várom, hogy eljöjjön az az idő, amikor az én Uram kiigazítja a gondolkodásmódomat,
nézőpontomat, és megmutatja majd, hogy hol tévedtem. És pont azért, mert biztos vagyok abban,
hogy valahol tévedek, nem merem elítélni, megítélni a másik embert, mert félek, hogy ha én ezt
megtenném, akkor az én Uram, engem is megrovásban részesítene. Jézus Krisztus két dologra
hívta fel a figyelmet. Az egyik, hogy szeressük egymást, a másik meg hogy ne ítéljük meg egymást.
Érdekes számomra, hogy az Úrjézus a földi szolgálata során nagyon ritkán folyt bele teológiai
vitákba. És ha igen az, akkor sem valami jelentős dolog körül folyt.

Jelenlegi véleményem szerint nincs jogom ítéletet hozni, illetve ítéletet hirdetni egyetlen egyház,
és egyetlen vallásos elképzelés fölött sem. Nem kaptam erre megbízatást. Ám hiszem, hogy a
jelenlegi egyházak valamilyen szinten mindannyian részt vesznek abban a munkában, amelyről
Jézus beszélt a Máté 13: 47-49 versekben. Itt egy hálóról olvasunk, amely összegyűjt mindenféle
halat. Jót, rosszat egyaránt. Ez a háló folyamatosan gyűjti a halakat, és majd egyszer, ha eljön
az ideje, akkor az angyalok kiválogatják a halakat. Azt hiszem, hogy ez a háló ma mindazokat
az egyházakat szemlélteti, akik valamilyen sajátos módon részt vesznek az Isten országának
hirdetésében. Hiszem, hogy ebben a hálóban minden egyháznak megvan a maga szerepe, hogy
bevonzza a halakat. Az egyiknek ez, a másiknak az. Érdekes, hogy a példázat nem beszél arról, hogy
mi lesz a háló sorsa. Az egyetlen dolog, ami számit az angyalok számára az az, hogy milyenek a
halak, azaz mi emberek. Ma az egyházaknak sok lehetőségük van arra, hogy ezt a munkát végezzék.
Teológusok, nyomdák, képzett tanítók, misszionáriusok, iskolák állnak a rendelkezésükre. Mindez
azért, hogy Isten Szava minél szélesebb kőrben elterjedjen. Persze lehet minden egyházat támadni.
Mindegyik gondoskodik támadási felületről. Az egyik ezt rontja el, a másik azt tanítja rosszul. Az
egyik túl szigorú, a másik túl szabados. De egy mindegyikben közös. Valahol mindegyiknek az a
célja, hogy Isten akaratát hirdesse, és az emberek számára fontossá tegye a szentírást. És ez többé-
kevésbé sikerül is.

Viszont azt is látom, hogy minden egyházban kivétel nélkül jelen van az az érzet, hogy ők jobbak,
mint a többiek. Ki ezért, ki azért, de nagyobb biztonságban érzi magát a saját egyházában, és
úgy gondolja, hogy az van a legközelebb a Krisztusi igazsághoz. Ez az érzés a vallásokban persze
különböző fokozatokban van jelen, de jelen van. Mindegyik vallás egy bizonyos pont után
kizárólagosságot követel meg magának. Eljön az a pont, amikor azt mondja, hogy mi elismerjük
a többi egyházat is, de a szentírás legtisztább megértése nálunk van, a többiek pedig még nem
értek el erre a szintre. Majd ha ők is elérnek ide, akkor tudunk velük teljesen azonosulni. És a
másik egyház képviselői pont ugyanezt mondják róla. Amikor az egyház hozzáállása elér erre a
pontra, teljesen mindegy, hogy milyen szinten, akkor válik kirekesztővé, hiszen kétségbe vonja
a másik valláshoz tartozó ember hitét, kereszténységét, vagy éppen értelmi képességeit. Ezen a
ponton történik meg az, hogy a vallás kezd Krisztus helyére állni, és elvárni az egyház tagjaitól
olyan hűséget, ami csakis kizárólag az Istennek jár. Ezt a pontot minden egyház átlépi valahol, ezért
egyetlen egyházat sem tudok Igaz vallásnak tekinteni. Ám vitathatatlan az a tény, hogy ezek az
egyházak ettől függetlenül rendkívül sokat tettek azért, hogy te is megismerd a Szentírást. Nézd
csak meg a Bibliádat! Kinek köszönhető a fordítása, a kiadása? Csak nem valamelyik vallásnak,
vagy vallás által képzésben részesített teológusnak? Valószínűleg a Bibliád közeli kapcsolatban van
valamelyik katolikus, protestáns, vagy neoprotestáns egyházzal, és az ő teológusai fordították, az ő
kiadójuk adta ki.

Én elismerem ezen egyházak tevékenységének létjogosultságát, függetlenül attól, hogy melyikről
van szó. Én hálás vagyok Jehova Tanúinak, hogy elindítottak az Istenhez vezető úton. Ők tanítottak
meg arra, hogy mennyire fontos Isten Szavát tanulmányozni. Ők mutatták meg nekem, hogy
miként lehetek keresztény, hogyan kell közeledni Istenhez, és hogy Krisztus meghalt a bűneimért.
Ott ismertem meg a Bibliát, ott lettem egy keresztény közösség, Istent imádó tagjává. Ott
tanultam meg, hogy mi is az a testvéri szeretet, és hogy miként kell szolgálnom hittársaimat. Az
egy más kérdés, hogy egyszer eljött az ideje annak, hogy kinőttem azt az egyházat. Valamikor
2005 környékén kezdtem érezni, hogy ez az egyház már nem tud nekem újat adni. Ott álltam
a könyvespolcom előtt, és arra kellett rájönnöm, hogy már nincs mit olvasnom. Kiolvastam, áttanulmányoztam az összes kiadványt 40-50évig visszamenőleg, amihez hozzá tudtam jutni.

Új útra kellet lépnem. Persze akkor még nem tudtam, hogy ez a megoldás. Időre, és némi nehézség
átélésére volt szükségem, hogy elinduljak tovább azon az úton, amire Jehova Tanúinál léptem fel.

De hogyan tekintsem azt a közel 20 évet, amit ott töltöttem el? Bálványimádásra elpazarolt,
semmit sem érő időszak volt ez? Semmiképpen. Én akkor is keresztény voltam aki, Istenhez
imádkozott, és Krisztus áldozatában hitt, és most is az vagyok. Sem én, sem a hozzáállásom nem
változott a dolgokhoz. Csupán az ismeretem kezdett el nőni. És mivel a múltamra úgy tekintek
vissza, mint keresztényként, Isten imádatában, Krisztus váltságában hívőként eltöltött időszakra,
ezért azt mondom, hogy mindazok az emberek, akik Jehova Tanúi gyülekezeteiben Istenhez
imádkoznak, és Krisztus vérében mossák meg ruháikat, ugyanolyan keresztények, mint minden
más egyház őszintén, Istent imádó tagjai. Vagy éppen ugyanolyan keresztények, mint más hozzám
hasonló felekezet független ember. Bár tisztában vagyok azzal, hogy Jehova Tanúi vezetése sok
félrevezető információval nyomja teli az általa kiadott kiadványokat, ugyanezt el tudom mondani
minden más egyház kiadványairól is. Az hogy ezt az Isten hogyan ítéli meg, ahhoz semmi közöm, és
nem is érzem úgy, hogy ebbe nekem bele kellene szólnom. Bár véleményem van az egyházakról,
mégsem tartom tisztemnek, hogy ezt a véleményemet, ítélethirdetés formájában hozzam
nyilvánosságra. Hiszem, hogy minden egyházat felhasznál a Mindenható arra, hogy megkeresse
a juhokat, akiket majd a jobb oldalára állít, és hiszem azt, hogy nem az én dolgom megítélni Isten
vallások által véghezvitt munkáját.

Ezek után elmondhatom, hogy keresztény testvéremnek tekintek minden olyan személyt,
felekezettől függetlenül, aki hisz a Mindenható teremtőben, aki hisz Krisztus váltságában, és a
Szent Szellem működésében. Valamint abban, hogy a Biblia Isten számunkra kinyilatkoztatott
Szent Igéje.

Az, hogy ezen felül valaki miben hisz, miről mi a véleménye, az nem érdekel. Nem vagyok hajlandó
kirekeszteni senkit a kereszténység halmazából, mert sokadrangú kérdésekben más véleményen
van, mint én. Hiszem, hogy a nézetkülönbségek nem Isten ellen való vétkek, hanem hozzájárulnak
ahhoz, hogy keresztényekként értelmes, építő beszélgetéseket folytassunk. Mindannyian
elindultunk az Istenhez vezető úton. Mindannyian máskor, más módon kerültünk erre az útra,
mindannyian másféle terhet cipelünk magunkkal, mindannyian más léptékben haladunk rajta.
Ezért kétlem, hogy bárkinek is joga lenne megítélni a másikat azért, mert nem pont akkor, nem
pont úgy lépett erre az útra, és nem pont ugyanazt a terhet cipeli, és nem pontosan ugyanakkora
léptékkel halad. A különbözőségünknek köszönhetően mindannyian máshol járunk a megértésben,
és bizony a sajátos gondolkodásunknak köszönhetően másként is látunk dolgokat. Mekkora hiba
lenne azt hinnünk, hogy érettségünknek, tudásunknak köszönhetően, már úgy látjuk a dolgokat,
mint ahogy az Isten, és ezért feljogosítva éreznénk magunkat arra, hogy Isten helyett, az ő
kinevezett képviselőjeként lépjünk fel másokkal szemben.

Hiszem, hogy a Mindenható Isten szereti az embereket, és a maga idejében minden ember
nézőpontját ő maga fogja kiigazítani. Szerintem ez nem feladata egyikünknek sem. Pál azt
mondta: „Legyen tehát ilyen a gondolkodásmódunk valamennyiünknek, akik érettek vagyunk,
ha pedig bármiben is hajlamosak vagytok másképp gondolkodni, az Isten majd kinyilatkoztatja
nektek a fent említett gondolkodásmódot”(Filippi 3:15). Tehát nem az a dolgunk, hogy egymás
véleményét, hitét leromboljuk, megcáfoljuk, hanem az, hogy szertő módon támogassuk egymást, építő beszélgetéseket folytatva, minden elítélő magatartás nélkül. Persze ez nem megy könnyen.
Mindannyiunknak más a temperamentuma. Van a ki hevesebb, van, aki visszafogottabb. De ha
a testvéreink iránt érzett őszinte szeretet motivál bennünket, akkor a hevességünk, vagy éppen
a nyugodtságunk is egymás építésére fog válni. Ám ha nem a szeretet irányítja szavainkat, akkor
bizony csak kárt okozunk, és a már felépített dolgokat is leromboljuk.

Én magam is elindultam az úton. Jehova Tanújaként már nem bírtam tovább menni. Váltanom
kellett. És most megint megyek. Nem olyan tempóban, mint mások, nem olyan teherrel, mint
mások, nem olyan értelmi képességekkel, mint mások. Hanem úgy ahogyan azt az Istentől kaptam.
A magam módján. Az én Istenkeresésem nem tartozik másra csakis Istenre és én rám. Mi ketten
tudjuk, hogy mire vagyok képes, mit tudok megcsinálni, illetve azt is, hogy hogyan. Biztos vagyok,
hogy ha élek, akkor néhány év múlva másként fogok gondolni sok mindenre, mint most. Mint
ahogy már most másként gondolok több dologra, mint néhány hónapja.

Azt hiszem, jogom van a saját ritmusomhoz.