Rengeteg ember hisz Istenben. És bár ezek közül sokan tartoznak valamilyen egyházhoz, ám mégsem látogatják a vallásos összejöveteleket. Van, akinek nincs is igénye rá, és van, akinek igénye ugyan lenne, de nem talál megfelelő közösséget. A blogom olvasói közül a legtöbben olyanok, akik már egyszer, vagy éppen többször is éltek át csalódást mikor csatlakoztak egy egyházhoz, vagy kezdték el látogatni az összejöveteleiket. Személyes meggyőződésem, hogy egy kereszténynek közösség részeként kell imádnia az Istent. Hogy melyik közösség, és hogy milyen gyakran kellene velük összejönni, azt nem tudom. Nem kívánok állást foglalni egyetlen egyház, gyülekezet mellet sem, de ellene sem. Viszont van itt valami, ami sokszor elgondolkodtat.

Ha megvizsgáljuk az egyházakat, akkor mindig találunk olyan szokásokat, hitnézeteket, amelyek nem feltétlenül szentírásiak. Éppen ezért egy bibliát ismerő személynek ez komoly nehézséget jelenthet, ha közösséget szeretne választani. Szerintem ez kompromisszumok nélkül megvalósíthatatlan, de ez most nem tartozik a témához, amiről írni akarok. Szinte minden egyháznak van valami sajátossága, amitől más, mint a többi. Van valami olyan szokás, nézőpont, gyakorlat, ami csakis az adott egyházra jellemző. A teljesség igénye nélkül szeretnék néhány ilyet felsorolni, ami épp az eszembe jut: A szombatnap kötelező megtartása, a világtól elvonultan élni egy kolostorban, vagy egy kommunában, vegetáriánusság, az evangélium hirdetése házról házra, nőtlenségi fogadalom, kötelező zarándoklat, összejövetelek rendszeres látogatása, egy bizonyos típusú öltözék viselése, parkokban, vagy tereken végzett zenés evangéliumhirdetés, stb. Ha valakinek van még ötlete ilyen példákra, kommentben leírhatja. Nekem most ennyi jutott eszembe. A lényeg az, hogy az ilyen szokásoknak a gyakorlása, illetve ezeknek kötelezővé tétele egyáltalán nem bizonyítható a szentírásból. Ám mégis jelen van az egyházak szokásaiban, illetve a keresztények életében. Vajon jó ez így? Jót tesz krisztus testének (az egyháznak), hogy ezernyi szokással szaggatják szét? Egyáltalán Krisztus hogyan tekint ezekre a szokásokra? Valóban úgy érzi, hogy ezzel az általa alapított keresztény egyházat széttagolják? Azt hiszem, hogy az életemet odaadnám a válaszért erre a kérdésre. Bárcsak úgy látnám a világot, ahogy az Isten, és az ő Fia! Bárcsak tudnám, hogy mi a válasz arra rengeteg kérdésemre!

Na, mindegy folytassuk a témát. Szóval a vallások az egymástól eltérő szokásaikkal látszólag megosztottá teszik az egyetemes egyházat. Az egyik egyháznak szigorú előírásai vannak az élet különböző területeire, a másiknál, pedig lazaságot találunk. Az egyik egyház szigorúan megszabja, hogy milyen öltözékben járhat egy keresztény, a másiknál, pedig a lelkész is ki van tetoválva, és hosszú haja van (:P Infa). Az ezzel a témával kapcsolatos gondolatok is már hónapok óta járják keresztül kasul az agyamat, és azt hiszem most érett meg a gondolat arra, hogy kiposztoljam.

A zsidó rendszerben nagyon jó példákat találunk arra, hogy az Isten miképpen tekinti ezeket a vallásos különbözőségeket. Maga a törvény nem igazán foglalkozik az Isten és az ember közötti személyes kapcsolattal. Bár sok vallásos előírást találunk, melyek megszabják az áldozatok bemutatásának rendszerét, az erkölcsöt, illetve néhány apró dologban az öltözködést, de alapvetően nem határozza meg a törvény, hogy az Istent imádó ember milyen módon tegyen az imádatáról tanúbizonyságot másoknak. Ennek ellenére olvasunk a törvényen kívül máshol arról, hogy voltak emberek, akik a vallásosságukat másképp szerették volna megélni, mint amit a törvény megkövetel. Voltak, akik úgy érezték, hogy az Isten iránti szeretetük kimutatása többet igényel a kötelezőnél. Néhányan az ilyen emberek közül a törvény által lehetővé, de nem kötelezővé tett nazíreusi fogadalmat tettek. Ez a fogadalom mind a férfiak, mind a nők előtt nyitva állt, és szigorú szabályozásnak vetették alá magukat, de ami fontos, hogy ÖNKÉNT. (4Mózes 6: 1-7) De ha valaki úgy érezte, hogy a kötelező szabályozáson kívül más dologban is szigorúbb elvárások szerint élne, az megtehette minden zokszó nélkül. (4Mózes 6:21) Van egy másik csoport, akikről keveset tudunk, csupán azt, hogy léteztek, és hogy az emberek messziről megismerték őket. Volt rajtuk valami, ami alapján be lehetett azonosítani, hogy ahhoz a csoporthoz tartoznak. Hogy mi volt az azt nem tudom, Talán az öltözékük, vagy a szőrzetük volt az, ami megkülönböztette őket a sima zsidó polgároktól. Ők voltak a próféták fiai. (2Kir 9:1) Egy harmadik csoport, akik az Isten iránti szeretetüket és a hálájukat különleges módon szerették volna kimutatni, a Rékábiták voltak. Náluk az a különleges helyzet állt fenn, hogy a szigorúbb életfeltételek, amelyek között éltek, az nem önkéntes volt, hanem Rékáb fia Jonadáb határozta meg, hogy ezentúl a családjának tagjai, és a leszármazottai milyen körülmények között élhettek. (Jeremiás 35:1-10) Amint látjuk három „hivatalos” módja volt annak, hogy egy ember a hitéről a többségtől eltérően tegyen bizonyságot. Az ő szellemi igényüket az elégítette ki, hogy kötelezték magukat egy szigorúbb, aszketikusabb életre. Emellett még a törvény minden embernek lehetőséget biztosított arra, hogy ahogy a szíve diktálja, úgy különböző fogadalmakat tegyen Istennek, amiket azután kötelező módon be is tartott. (4Mózes 30. fejezet, Bírák 11:30)

Ezek alapján elmondható, hogy a zsidó vallásos élet nagyon sokszínű volt. Az emberek szabadon dönthettek arról, hogy milyen eszközökkel bizonyítsák az Isten iránti szeretetüket és hálájukat. Az ószövetségben sehol nem olvasunk arról, hogy ez a sokszínűség bármilyen gondot jelentett volna a zsidók életében. Nem tekintették szektásodásnak azt, ha egyes emberek, vagy csoportok, személyes megfontolásból másként gyakorolták a vallásukat. Persze később a farizeusok, szadduceusok, esszéneusok, és sok más zsidó csoportosulás idején már megjelent a széthúzás, és ezáltal a szektásság fogalma, ám ezek nem szerepelnek az ószövetségben. Tehát, a zsidók a különböző szigorúságú életvezetés mellett, egységes imádatot mutattak be Istennek, és egyik sem tartotta jobbnak magát a másiknál. Sőt hogy ki ne hagyjam, van egy negyedik csoport is, akik Isten hű szolgái voltak, ám az imádatukat teljesen más életstílus jellemezte. Ha már erről a témáról beszélünk, akkor bűn lenne részemről kihagyni Dávidot, és Salamont, akiket bizonyos mértékű hedonizmus jellemzett. Semmilyen szigorú szabályozást nem hoztak az életükben. Sőt anyagi lehetőségeiket kihasználva habzsolták az életet. Dávidnak több felesége is volt, akiket elhihetjük, hogy nem mosogatásra, és kertművelésre tartott. Az egyik legszimpatikusabb történet számomra Dávid életéből az, amikor a frigyládát Jeruzsálembe vitték, és ő boldogságában, őrült módjára táncolt végig az úton. (2Sámuel 6:11-16). Vajon hogyan tekintene néhány vallási vezető, vagy vén a gyülekezete tagjára, ha az örömében őrült módjára táncolna valami jó zenére? Nem lehet, hogy ugyanúgy, mint Dávid felesége Mikál? Bizony azt hiszem, sokan meggyűlölnének egy hívő embert, amikor ezt látnák. Salamon élet élvezetéről kár lenne írnom. Egy egész könyv foglalkozik vele a Bibliában.

Mindez bizonyítja, hogy a zsidók Isten áldásának megtartásával úgy élték az életüket, ahogy akarták. Szabadságuk volt önálló döntéseket hozni, hogy milyen életet élnek, és hogy ebben az életben miként látszik meg az Isten iránti szeretetük. Egy dolgot nem olvasunk az ószövetségben erről, azt, hogy ez a zsidók között megosztottságot idézett volna elő. Nem olvassuk, hogy a nazireus, a rékábita, a pap, jobbnak tartotta volna magát másoknál, csupán azért mert másképp él. A másság ítéletének szokása Jézus idejében már kialakult. A különböző nézetű csoportok különbnek tartották magukat a másiknál, és képtelenek voltak együttműködni. És még azokat is lenézték, akiknek pedig nagy szükségük lett volna rájuk, az egyszerű embereket, akik olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Nem véletlen, hogy Jézus Krisztus tanításaiban már központi szerepet játszott az egymás fölötti ítélkezés elutasítása. Talán a legtöbbször elhangzott mondata ez volt: Ne ítéljétek el egymást! Sajnos szükség is volt/van erre az utasításra. Az evangéliumoktól kezdve újra és újra előjön az a gondolat az újszövetségben, hogy a keresztények némelyike különbnek, jobbnak tartja magát a másiknál. Már az apostolok állandóan azon vitáztak, hogy melyikőjük a nagyobb. Később a gyülekezetekben sok helyen kialakult, hogy bizonyos fizikai tényezők alapján ítélgették meg egymást, hogy ki a jobb keresztény. Nem vagy körülmetélve? Nem eszel húst? Tartod a szombatot? Szólsz nyelveken? Mind mind olyan kérdés, ami sajnos már akkor komoly széthúzást eredményezett a gyülekezetekben. És bár az apostolok igyekeztek küzdeni ez ellen, mégis még ők is beleestek ebbe a hibába.

Akkor vajon ma mi a helyzet? Az a rengeteg vallás, nézőpont, szokás, ami uralja a kereszténységet vajon széthúzó erő? Vagy inkább színesíti a palettát? Vajon baj az, hogy egyes vallások számára kötelező a szombatnap megtartása, a világtól elvonultan élni egy kolostorban, vagy egy kommunában, a vegetáriánusság, az evangélium hirdetése házról házra, a nőtlenségi fogadalom, a kötelező zarándoklat, az összejövetelek rendszeres látogatása, egy bizonyos típusú öltözék viselése, vagy a parkokban, vagy tereken végzett zenés evangéliumhirdetés, stb.? Azt hiszem ezekkel semmi baj. Miért ne lehetne a kereszténység ilyen színes? Miért ne találhatná meg valaki egy vallásban azt az Istenimádati módszert, ami számára pont ideális? Miért ne okozhatna örömet valakinek a szombatnap megtartása, vagy a vegetáriánusság? Vagy az evangélium hirdetése házról, házra parkokban, tereken? Miért ne áldozhatná valaki a szüzességét fel istennek, azáltal, hogy soha nem házasodik meg? Szerintem ezeknek semmi akadálya. Ha valakit a szíve indít ezekre a tettekre, akkor nem létezik jobb mód Isten imádni.

Egyetlen esetben lesz ez széthúzó erő a keresztények között. Egyetlen esetben válik egy őszinte fogadalom gyűlöletkeltéssé. Akkor, ha ezt a fogadalmat arra használjuk fel, hogy ezzel jobbnak, kiválóbbnak, különbnek, igazabbnak jelentsük ki magunkat másoknál. Ha azt mondjuk, hogy aki nem úgy tart meg valamit, mint én, az nem keresztény, vagy legalább is másodrangú. Ha a saját szokásaimat, vagy a saját vallásom írásokkal nem alátámasztott szokásait úgy jelentem ki, mint ami nélkül nincs megmentés, akkor bizony Isten fölé helyeztem magam, és én akarom eldönteni, hogy ki méltó az Isten helyeslésére, és ki nem (Jakab  4:11, 12). A farizeusok pont ugyanezt csinálták. A saját ember alkotta szabályaikat emelték Isten Szava fölé, és ezzel jobbnak tartották magukat Istennél, mivel szigorúbb alapelvek szerint éltek (ami persze nem igaz) mint a többi ember. Ez vezetett oda, hogy lenézték, megvetették, illetve ha módjuk volt rá, akkor kivégezték a másként gondolkodókat. Ez vezetett egy sajátos, képmutatáson alapuló vallásossághoz, amit Krisztus mélyen elítélt. (Máté 23. fejezet, 13: 1-11)

Sajnos ma is olyan időszakban élünk, amikor a vallások közötti különbségek nem egyszerűen csak szokások közötti különbségek, amikkel nem is lenne baj. Sajnos ezek a különbségek szerintük a megmentést eredményező különbségek. Üdvkérdéssé válik, hogy valaki gyakorol-e egy szokást, vagy sem. És ez okoz komoly széthúzást, szektásodást az egyházak, és azok hívei között. Olyan hamar elítéljük a másikat! Olyan hamar kétségbe vonjuk a kereszténységét, csupán azért, mert nem úgy reagál, mint ahogy mi reagálnánk! Jó példa erre a fentebb említett Dávid tánca. Ez alapján a személyes nézetem az, hogy egy vallásszervezet akkor indul el a szektásodás felé vezető úton, amikor a saját imádati rendszeréről azt állítja, hogy csakis az, az egyetlen Istennek tetsző út. Egy ember pedig akkor válik szektássá, ha önmagát, és a hitét különbnek tartja a másikénál. Ha pedig egy elfogadó szellemű baráti társaság tart közös bibliatanulmányozást, az nem szekta. Remélem, eljön nemsokára az, az idő, amikor nem egyházaknak lesznek híveik, hanem az Istennek, és nem vallásokat, vallásos szokásokat követnek az emberek, hanem Jézust.