Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vén, aki már évek óta végezte a szolgálatát. Hogy milyen minőségben arról nem kívánnék nyilatkozni, de a népszerűsége nem volt túl nagy. Kerülte a nyájat, ahogy bírta. Nem barátkozott senkivel, és nem is engedett közel magához senkit. A lakása teljesen intim szféra volt, és ha véletlenül nála tartották a könyvtanulmányozást, akkor sem vette jó néven, ha valaki kicsit korábban érkezik. Ezért azoknak, akik busszal jöttek az összejövetelre, és ezért korán érkeztek, el kellett ütniük az időt valahol máshol, hogy pont időre érjenek oda az összejövetelre. Ez a téli hónapokban kissé kényelmetlen volt, de hát nem volt mit tenni.

Aztán egyszer csak elkezdődött egy érdekes folyamat az életében. Elkezdte hanyagolni az összejövetelek látogatását. Először csak néha, aztán egyre sűrűbben. Végül előfordult, hogy hetekig nem látta a nyáj a pásztorát. Eleinte még szólt, hogy valaki tartsa meg helyette a programjait, de aztán eljött az az idő, amikor már erre sem vette a fáradtságot. A gyülekezet tagjai egyre több kérdést tettek fel a többi vénnek, hogy mi történt a testvérrel, hogy nem jár összejövetelre. Persze mindenki tudta, hogy a sok munka van az ügy mögött. De miközben a társulat kiadványai az egyszerűsített életre ösztönöztek, meg a munkaidő csökkentésére, az illető vén ezzel nem foglalkozva élte a maga kis életét.

A nyájban ez nagy megütközést keltett, és a többi vénnek is sok kellemetlenséget okozott a magyarázkodás. Egyszer egy távoli gyülekezetből érkező vendég szónok megkérte az egyik vént, hogy majd az összejövetel előtt mutassa meg neki, hogy melyik az a férfi, aki úgy szolgálhat vénként, hogy nem jár összejövetelre. Mikor az egyik véntársát meghívták egy másik távoli gyülekezetbe, akkor ott is érdeklődtek, hogy mi történt azzal a vénnel, mert már oda is eljutott a híre, hogy nem látogatja az összejöveteleket, és ezzel együtt hanyagolja a gyülekezeti feladatait.

A többi vén már nem tudta ezt szó nélkül hagyni. Az összejövetelekről való hiányzása már olyan szintet ért el, amit kezelni kellett. Egy sajátos körülmény miatt (a vén gőgje, és a többi vén tapasztalatlansága) az illetővel lehetetlen volt az ilyesmit négyszemközt megoldani, ezért a körzetfelvigyázó látogatásakor a vének megbeszélésén jött elő a téma. Az egyik vén felhozta, hogy a véntársa hozzáállása az összejövetelek látogatásához, és a feladatok ellátásához a minimumot sem éri el, és hogy ez komoly megbotránkozást okoz nem csak a gyülekezetben, hanem az egész körzetben. A megvádolt testvér kikerekedett szemekkel, csodálkozva állította, hogy itt valami tévedés van, hiszen ő minden összejövetelen jelen van, soha nem hiányzik, és a programjait is mindig megtartja. A vádat felhozó testvér igen kényelmetlen helyzetbe került, hiszen gyakorlatilag azt mondta a vádlott testvér, hogy ez a vád hamis, mert szó sincs ilyen hiányosságokról. Tehát kerek perec letagadta a vádat, és úgy érezte, hogy ezzel le is tudta a dolgot, hiszen ha nincs vád, akkor lehet továbblépni az ügyön. Hirtelen patthelyzet alakult ki. Ekkor a vádló testvér megkérdezte a harmadik vént, hogy ő hogyan látja a dolgot. A harmadik vén, bátortalanul ugyan, de elmondta, hogy valóban úgy van, hogy a véntársa gyakorlatilag alig jár összejövetelre, és a feladatait sem látja el. Ekkor a körzetfelvigyázó a vádlott vénnek szegezte a kérdést, hogy akkor most mi van, mert már ketten is állítják a vádat, ráadásul már ő is hallott róla. Ekkor még tagadott a vén, de mikor látta, hogy a tagadás már nem ér semmit, új stratégiát vett fel. Hogy mentse a bőrét, elkezdett hazudni. Össze-vissza hazudozott. Olyan kifogásokat hozott fel, amelyek egyrészt gyerekesek voltak, másrészt meg a sok hazugságban elkövette azt a hibát, hogy egymásnak ellentmondó dolgokat is állított. A körzetfelvigyázó, és a két másik vén megdöbbenve hallgatta, a nyilvánvaló hazugságokat, amelyeket a korábban letagadott hiányosságai védelmében állított. A körzetfelvigyázó bár átlátta a helyzetet, mégis olyan jelentést írt le a társulat fele, amiben nem a valós tények, hanem a vádlott testvér hazugságai szerepeltek, mint védekezés. Emiatt az ügy le is lett zárva. A vén figyelmeztetve lett, hogy változtasson a hozzáállásán és kész. Hazafelé a körzetfelvigyázó és a két vádló vén megbeszélték egymás között, hogy ilyet még soha nem láttak, és hogy mennyi egymásnak ellentmondó hazugság hangzik el egy vén szájából védekezésképpen, miután először foggal, körömmel tagadott.

Néhány hónap múlva új körzetfelvigyázó jött, aki erről mit sem tudott, és egy körzetkongresszuson felkérte a megvádolt vént egy interjúra, amelyet a körzet egyik legtapasztaltabb, legpéldamutatóbb vénjével kellett tartani, arról, hogy milyen erőfeszítéseknek köszönhetően tudja ellátni a feladatát. A testvér elvállata az interjút, és két körzetrész összejövetelén is elmondta, hogy milyen komoly erőfeszítésbe kerül neki, hogy ezt a rendkívül fontos tisztséget, és az ezzel járó feladatokat maradéktalanul el tudja látni. Az interjúban elmondta, hogy bár nagyon komoly szervezést, odafigyelést igényel ez tőle, ám mégis mindig minden feladatát lelkiismeretesen és a lehető legjobban látja el. A vádló vén, és még sokan mások mindkét körzetrészben megdöbbenve hallgatták ezt az öntömjénezést, amiről mindenki tudta, hogy nyilvánvaló hazugság. Kivéve a körzetfelvigyázót, aki azt se tudta, hogy ki az az ember, akit meginterjúvolt.

A körzetgyűlés után többen, főleg vének, mély felháborodásuknak adtak hangot amiatt, hogy ez az interjú abban a formában létrejöhetett. De a lényeg az, hogy egy pozitív példát hallott mindenki az emelvényről. Az hogy az egész hazugságon alapult, az nem számított. Természetesen a vén hozzáállása semmit nem változott az ügy óta, feladatait soha nem látta el lelkiismeretesen.