Házat építeni nem könnyű dolog. Amellett, hogy sokba kerül, még egy csomó dolog van, ami megnehezíti. Erről a nagy építész, Mekk Elek tudna mesélni, aki szintén megpróbálkozott a házépítéssel, de forradalmi újítást vezetett be. Először a tetőt rakta fel, és csak utána kezdett (volna) a falakhoz. Az eljárása teljesen logikus volt. Az érvei meggyőzőek. Ha a tető van fent hamarabb, akkor utána már nem kell félni az esőtől. Ám vannak az életben törvényszerűségek, amelyeket kár kikerülni. Érdemes szép sorban haladni, és az életünk fontos alkotó elemeit csak akkor lerakni, ha az, amire az egész épül, már készen van. Tehát akkor falazzunk, ha már az alap megkötött, akkor csináljuk a tetőt, ha a falak már állnak, és kész a koszorú stb.

Az életünkben is vannak ilyen törvényszerűségek, amelyeket kár kikerülni. Ki lehet, csak később meglesznek a hátrányai, a nem megfelelő alapozásnak. Ilyenkor repedezik a fal, penészedik a sarok, ázik be a tető. Stb

. Az életünket nem élhetjük elméletben. Csupán azért mert tudunk valamit, az nem jelenti azt, hogy rendelkezünk is vele. De továbblépni az életben nem lehet, csak akkor, ha a tudásunkon kívül, már rendelkezünk is azzal, amiről tudjuk, hogy van. Hogy mire is gondolok? Tegyük fel, hogy egy ember egy erőt próbáló feladatot szeretne elvégezni. Talán szeretne felmászni egy magas hegyre, ahol szélsőséges körülmények uralkodnak. Mire van szüksége? Egészségre, felszerelésre, pénzre, meg még ki tudja mennyi mindenre. (Ebben talán Erőss Zsolt tudna segíteni) De vajon elég az elinduláshoz az, hogy valaki tudja, hogy mire van szüksége, és pontosan meg tudná határozni a szükséges dolgok fogalmát? Tehát elég az, ha valaki tudja, hogy mi az az egészség? Elég az, ha meg tudja fogalmazni, hogy mi az a sátor? Tehát nem elég tudnunk azt, hogy mire van szükségünk, és ezekről pontos ismerettel rendelkeznünk, hanem valóban birtokolnunk kell, mert különben kudarcot fogunk szenvedni a megpróbáltatások között.

Tehát, ha valami komoly feladatot szeretnénk elvégezni, akkor be kell tartanunk a sorrendet, és türelmesen építkezve, a már meglévő princípiumokra, építeni a következőt. Nem elég csupán tudni, hogy mik az elvárások. Birtokolnunk kell azt, ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni. Nem elég tudnunk, hogy mi Isten akarata, hanem részét kell képeznünk ennek az akaratnak. Nem elég tudnunk, hogy mit vár el tőlünk Isten, hanem benne kell élnünk abban az elvárásban.

Mi olyan emberek vagyunk, akik szeretnék Isten akaratát cselekedni. Hogy mi Isten akarata, az sokkal bonyolultabb kérdés, mint azt korábban gondoltuk. A vallások szeretnék azt elérni az embereknél, hogy ne Isten rájuk vonatkozó személyes akaratában higgyenek, hanem valamilyen globális célban, amire mindenkinek egyformán kell törekedni, és amely célban ők csupán névtelen, dicsőségre méltatlan pontok. Igyekeznek uniformizálni az egyéneket, elvenni tőlük minden önálló, személyes jelleget, mert az a globális isteni akarat nem tűr meg semmilyen önállóságot.

Szóval, hogy mi Isten akarata az egyénnel személyesen, az nem megismerhetetlen. Hiszem, hogy Isten mindenkivel tudatja, hogy mit szeretne vele, mire szeretné felhasználni. Ha nem így lenne, akkor értelmét veszítené az a néhány bibliavers, amelyben Isten a személyes felelősségre vonásról beszél.

„mindegyikünk önmagáról fog számot adni az Istennek.”(Róma 14:12)

„Mert nyilvánvalóvá lesz Krisztus bírói széke előtt, hogy milyenek vagyunk, hogy ki-ki megkapja jutalmát a test által tett dolgokért, aszerint, amiket cselekedett, akár jó, akár hitvány az.” (2kor 5:10)

Vajon amikor ott állunk Krisztus bírói széke előtt, és számot kell adnunk Urunknak önmagunkról, akkor mit fogunk mondani? Mi lesz a válaszunk, amikor megkérdezi, hogy: Tesókám! Mit tettél a tálentumokkal, amit neked adtam?

- »Uram, öt talentumot adtál át nekem; íme, másik öt talentumot nyertem.«

- »Uram, két talentumot adtál át nekem; íme, másik két talentumot nyertem.«

- »Uram, tudtam, hogy sokat követelő ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és onnan is gyűjtesz, ahol nem szórtál. Így aztán megijedtem, és elmentem, elrejtettem a földbe a talentumodat. Itt van, ami a tiéd.«

Itt a harmadik szolgára térnék ki, aki a számvetésnél őszintén bevallotta, hogy megijedt. Úgy gondolta, hogy az urának tök mindegy, hogy egy tálentummal több, vagy kevesebb, mert jól ért a pénzkereséshez. Ő megijedt, és visszaadta azt, amit kapott. A félelme visszatartotta őt attól, hogy önállóan tegyen valamit az ura érdekében. Úgy néz ki, hogy ez a gonosz és rest szolga a globális célban gondolkodott. Tudta, hogy ha ő nem csinál semmit, az ura vagyona akkor is gyarapodni fog. Úgy érezte, hogy, ha biztos helyre elássa, majd maradéktalanul visszaadja a pénzt, akkor abból baj nem lehet. A példázatbeli úr egyik esetben sem határozta meg a pénz fialtatásának módját. Rábízta a szolgákra, nekik kellett megoldaniuk.

Mi is kaptunk tálentumokat. Ezekkel a tálentumokkal el kell számolnunk az Urunk felé. Kinek így, kinek úgy. Nem az a kérdés, hogy mennyit fialtat, hanem az, hogy élünk-e a lehetőséggel, hogy a saját képességeinket felhasználva megszaporítsuk Urunk javait.

Biztosak lehetünk abban,– és már a példázat is erre utal - hogy Krisztus mindenkitől csak annyit fog elvárni, amennyi elvárható tőlünk. De mi van akkor, ha a válaszunk ez lesz? „Uram megijedtem. Hirtelen annyira összezavarodott minden. Úgyhogy inkább szépen csendben maradtam, és ültem a fenekemen téged várva” Vajon hogyan ítéli meg Krisztus azt az embert, aki nem folytatja az építkezést, és nem keresi tovább azt, hogy mi Isten vele kapcsolatos szándéka? Isten akaratának megismerése nem egyszerű dolog. Folyamatos tanulást, gondolkodást igényel. Ahogy az elején is mondtam, fokozatosan be kell szereznünk a szükséges dolgokat. Nem elég tudni, hogy mi kell, rendelkeznünk is kell vele. Sok idő kell, mire kitisztul a kép. De ha valaki el sem kezdi, akkor nem számíthat arra, hogy magától megoldódik.

Hogy mit vár el Krisztus valakitől? Azt csakis Krisztus, és ő tudja. Nem lehet kívülről megítélni, hogy kinek milyen, és mennyi tálentuma van. Ám ha te magad tudod, és érzed belülről, hogy mit kellene csinálni, viszont „megijedtél”, akkor lehet, hogy baj van. Biztos vagyok abban, hogy Krisztus egyéni mércét készít mindenkinek. és az is lehet, hogy sok fenekén ülő embernek ezt mondja: : »Jól van, jó és hű rabszolga! Hű voltál kevesen, sok fölé foglak kinevezni. Menj be urad örömébe.« Tudja, kitől mennyit lehet elvárni. A kérdés az, hogy nekünk mit fog mondani. És az is, hogy benne lesz-e a válaszunkban az, hogy Uram, „megijedtem.” De hogy még jobban elbizonytalanítsak minden olvasót, előhozom Péter esetét, aki megijedt, és ijedtében háromszor is megtagadta Urát. Mégis helyre állt, és ezek után nagy erővel fialtatta a kapott tálentumokat.

Akkor hát mi alapján fogunk számot adni magunkról? Fogalmam sincs, hiszen abban hiszek, hogy mindenkinek más lett kiszabva. De egy biztos. Amit tanultunk, azt alkalmaznunk kell, hogy tovább léphessünk. Ám mindig vannak akadályok, amelyek meggátolnak a továbbhaladásban. Erre mondta Jézus: „Megfeszített erővel küzdjetek, hogy bejussatok a szűk ajtón, mert — mondom nektek — sokan igyekeznek majd bejutni, de nem tudnak”

Egy biztos. Elásott tálentummal, a fenekünkön csücsülve nem lehet megfeszített erővel küzdeni.