Jelen írásom alapjait sok évvel ezelőtt raktam le. Az Őrtorony folyóirat lapjain olvasható, gyónás gyakorlata elleni kifakadások, valamint a véni tevékenységem alatti bűnkezelések, illetve a saját ügyeim kezelése, óhatatlanul sok kérdést vetett fel bennem. Már vénként gyakran éreztem úgy, hogy miközben mélységesen elítéljük a Katolikus egyház bűnkezelési módszerét a gyónást, valójában a saját egyházam módszere ugyanazokon az alapelveken nyugszik, miközben viszont magának a bűnösnek sokkal több kára származik belőle. Ezen postnak nem célja, hogy a helyes megoldást keresse, illetve valamelyik mellett kardoskodjon. Egyszerűen csak szeretném összehasonlítani a két egyház bűnkezelési eljárását.

Mi is a gyónás? A legtöbben ismerik ennek a Katolikus szentségnek a szerepét. De nézzük meg, hogy ők maguk mit mondanak erről: „A gyónás nem Istennek fontos. Ő már tudja, milyen bűnt követsz el, mielőtt még elkövetnéd. Meg is bocsátja neked azonnal, ahogy megbánod. A gyónás igazi értelme a ráhagyatkozás Istenre, annak az elismerése, hogy helytelen dolgot tettél, amit bánsz, és szeretnél megváltozni, máskor nem tenni rosszat. Azért kell megosztani a bűnöket egy pappal, hogy magad előtt is fel merd vállalni, hogy mit tettél, hisz hogyan változhatnál meg, ha még arra sincs elhatározásod, hogy megoszd valakivel. És persze azért egy pappal, mert Isten őt rendelte erre. Arról már nem is szólva, hogy a pap, mint Isten útján járó ember (és itt vonatkoztassunk el a tökéletlenségektől, ők is emberek azért) egyrészt a helyzetedet kívülről látóként, másrészt krisztusi szempontból segíthet, hogy fejlődhess a hitedben. És nem kell szégyellni egy pap előtt a dolgot. Egyrészt mindenfélét hallott már, másrészt neki is öröm, hogy megosztod vele a téged foglalkoztató gondolatokat és a tanácsát várod. Mert a jó gyóntató tanácsot is ad, segítséget a fejlődéshez.”

„Ahogy a tékozló fiú történetében olvassuk (Lk 15), az Atyaisten irgalma és Krisztus kegyelme határtalan: mindig keresi, hívja, várja az eltévedt bárányt. Isten maga vágyik arra, hogy megbocsásson és tékozló gyermekét újra magához kapcsolja. Ahhoz azonban, hogy az ember részese legyen e bocsánatnak, szükséges, hogy szívből megbánja bűnét, - amennyire lehet - jóvátegye az okozott kárt, megvallja az Egyház képviselője, a pap előtt bűnét, és kérje, hogy az a Krisztustól kapott meghatalmazás alapján megadja neki a feloldozást. Ha ezt megkapta, újra az Úr asztalához járulhat, mint az Egyház teljes jogú tagja, hiszen szívében újra ott lakozik az a szeretet, amelynek kifejezője az Úr vacsorája. A bűnbánat szentségéhez járulni, gyónni akkor szükséges, ha valakinek lelkét súlyos vagy halálos bűn - tudva és akarva elkövetett rossz - nyomja. Az ember számára az a legveszedelmesebb, ha elhiteti magával, hogy a rossz jó, a bűn természetes, a lanyhaság valójában józanság, a közönyösség alapvetően okosság. Életbevágóan fontos, hogy belássuk: a rossz az rossz, de Isten jóságában bocsánatot nyerhet! A jó gyónás találkozás Krisztus irgalmával, és igaz öröm forrása: bocsánatot kapva, megtisztulva újra nekiindulunk az útnak, Jézus nyomában. Ugyanakkor Isten bocsánatának feltétele az egymásnak való megbocsátás. Jézus ezt ismételten hangoztatta: „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.” (Mt 6,15) Aki tudja, mennyire rászorul ő maga is Isten irgalmára, maga is irgalmas lesz mások iránt, hisz minden nap imádkozza: „bocsásd meg a mi vétkeinket”.

Ezt a két gyónásról szóló gondolatot, az internetről halásztam le. Az első egy magánvélemény, a második, pedig egy plébánia honlapjáról való. Most nézzük meg, hogy a gyónásról mit tudhatunk meg Jehova Tanúi kiadványaiból:

„A gyónás puszta szertartásból is elkezdődhet. Írországban az első gyónásra közvetlenül az első áldozás előtt kerül sor. Meglepő hát, ha egy hétéves kislány inkább a szép kicsi áldozó ruhájára gondol többet, mint a ’súlyos bűnök miatt elvesztett szent élet visszaállítására’? „Ami a legjobban izgatott, az a ruhám volt, amellett, hogy a rokonoktól pénzt kapok majd — ismeri el Ramona, aki hét éves volt, amikor először gyónt. — A lányok között, akiket ismertem — folytatja —, nem volt szellemi érzület. Még csak nem is gondolt Istenre akkor egyikünk sem.” Fiatal gyerekek gyónásra késztetése valójában gépies szavalást idézhet elő. „Egyszerűen ugyanazokat a szavakat mondtam el újra és újra” — mondja Michael, aki szintén hét évesen kezdett el gyónni. A Bless Me, Father, for I Have Sinned című könyvben idézett némely katolikus véleménye azt mutatja, hogy a gyónás akkor is kevés szellemi értéket jelentett számukra, mikor már idősebbek lettek. „A gyónás megtanít hazudni, mivel vannak bizonyos dolgok, amiket képtelen vagy a papnak elmondani” — ismerte be valaki. A papok következetességének hiánya a legcsekélyebb bűnbánat érzését eredményezheti. Egyesek azért kerestek „jó” gyóntatót, hogy olyan tanácsot kapjanak, amelyet hallani szeretnének. „Három hónapi keresgélés után megtaláltam a gyóntatómat. Minden hónapban elmegyek hozzá, szemtől szemben vagyok vele a gyóntatóhelyiségben, és ő fantasztikus” — mondta egy fiatal nő. „Ha ügyes lennél, találnál egy süket papot, aki csak annyit tudna angolul, hogy ’három üdvözlégy Mária’ ” — mondta egy másik katolikus. Bizonyos emberek gyónási gyakorlatával kétségkívül valami nincs rendjén. A Biblia azt mutatja, hogy szükség van a bűnök meggyónására, amikor ezt mondja: „Nincs sikere annak, aki titkolja a bűnét, de irgalomra lel, aki bevallja s kerüli” (Példabeszédek 28:13, Katolikus fordítás). Azt jelenti ez, hogy egy kereszténynek összes bűnét meg kell gyónnia? Ha igen, kinek? A következő cikk ezt a kérdést vizsgálja meg.”

Érdekes ebben a cikkben, hogy rendkívül negatív, cinikus hangvételű. amikor a katolikus egyház gyakorlatáról beszél, ám a végén elismeri, hogy „szükség van a bűnök meggyónására” A következő cikk végén pedig olvashatjuk a „helyes” módját a gyónásnak:

„Mikor helyénvaló a keresztények számára egymásnak megvallaniuk bűneiket? Komoly bűn esetében (nem minden kis hiba esetén) az egyénnek meg kell azt vallania a gyülekezet felelős tagjainak. Még ha a bűn nem is olyan súlyos, de az elkövetőjének lelkiismerete rendkívüli módon nyugtalanítja őt, a bűn megvallásának és szellemi segítség keresésének nagy értéke van. Ebben a tekintetben a bibliaíró Jakab ezt mondja: „Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer. Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért” (Jakab 5:14–16, Ö. f.). Ezekben a szavakban nincs semmi ösztönzés a formai, szertartásos fülbe-gyónásra. Inkább, amikor a keresztényt annyira terheli a bűn, hogy úgy érzi, nem tud imádkozni, magához hívhatja a gyülekezet kinevezett véneit vagy felvigyázóit, és ők imádkoznak majd vele. Szellemi felépülése érdekében Isten Szavának olaját is alkalmazni fogják (Zsoltárok 141:5; vö. Lukács 5:31, 32; Jelenések 3:18).

Nézzük a párhuzamokat: Mindkét egyház elismeri, hogy a bűnök elkövetése helytelen. Azt is elismerik, hogy a bűnök be nem vallása súlyos károkat okozhat a bűnös Istennel ápolt kapcsolatában. Azt is elismerik, hogy ezt csak egy Isten által kinevezett személy, a Katolikus egyház esetében a pap, Jehova Tanúi esetében, pedig a vének testülete van felhatalmazva arra, hogy „közvetítsen” a bűnös, és Isten között. Az is közös nézet, hogy a bűn be nem vallása véglegesen elszakíthatja a bűnöst Istentől, és az utolsó ítéletkor a gyehennára kerülés a jutalma a bűnösnek.

Most nézzük a különbségeket. A Katolikus egyháznak megvan az arra vonatkozó szabályozása, hogy milyen bűnökért, milyen penitenciát lehet kiszabni. Az egyház Jézus szavaira utalva úgy gondolja, hogy a papnak jogában áll felmenteni illetve megbüntetni a bűnöst (János 20:23) Jehova Tanúi ezzel nem értenek egyet, és ezt mondják:

„Hogyan értették és alkalmazták az apostolok ezt a kijelentést? A Bibliában sehol sem találkozunk azzal, hogy egy apostol négyszemközt gyóntatott, majd feloldozott valakit. Ezzel szemben a Biblia meghatározza azokat a feltételeket, amelyek alapján Isten megbocsát. Az apostolok a szent szellem irányításával meg tudták állapítani, hogy valaki megfelelt-e ezeknek a feltételeknek, és ennek alapján meg tudták mondani, hogy Isten megbocsátott-e az illetőnek vagy sem”

Érdekes ez az érv. Azt mondják, hogy bár a gyónás nem jó, mert embernek nincs joga dönteni, mégis saját magukra alkalmazva ugyanezt a verset, már azt mondják, hogy nekik azért lehet, mert a szent szellem irányítja a döntésüket. Természetesen semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy egy döntést emberek, vagy szent szellem hoz meg. De az, hogy Jehova Tanúinál gyakran előfordulnak igazságtalan kiközösítések, fegyelmezések megkérdőjelezi a szent szellem segítségét.

De nézzük, hogy mi a különbség a bűnös szempontjából a két eljárás között. Ha egy katolikus fiatal nő paráznaságot követ el, akkor elmegy, és meggyónja ezt a papnak, aki lelkészi titoktartásra van kötelezve, tehát senkinek nem beszélhet erről (az most más kérdés, hogy ezt betartja-e). A nő azért fordult a paphoz, mert bánja a bűnét, és szeretné, ha Isten megbocsátaná neki. A pap ekkor az egyház által előírt penitenciát szabja ki rá, amit én nem ismerek, de elsősorban imádkozásban merül ki.

Hogyan is néz ki ez Jehova Tanúinál? Egy fiatal nő paráznaságot követ el. Felkeresi a gyülekezet egyik felvigyázóját, és bevallja neki. A felvigyázó miután tudomást szerzett a bűnről, az információt a helyi vének testületének koordinátora tudomására hozza, aki összehívja a vének testületét. Ez a testület 4-10 férfiből áll, akiknek tudomására hozzák, hogy X.Y testvérnő paráznaságot követett el. Ezek a férfiak vagy egyből kijelölnek egy háromtagú bírói bizottságot, vagy megkérnek két vént, hogy pontosan járjanak utána, hogy valóban paráznaság történt, és valóban kimerítette-e a testvérnő ennek a bűnnek a fogalmát. Azaz meg kell tudni pontosan, és részletesen, hogy mi is történt valójában. A két vén felkeresi ezt a fiatal nőt, és részletesen elmondatják vele, hogy mi is történt. Ekkor ez a fiatal nő elmondja két férfinak, hogy mi történt, hogy ők pontos képet kapjanak arról, hogy milyen eljárást kell kezdeményezni. Ekkor a nő elmondja, hogy miben merült ki az aktus. Hozzáért a férfi nemi szervéhez, simogatta, esetleg orálisan kényeztette, elmondja, hogy vele mit tett a férfi. simogatta a mellét, orálisan kényeztette, vagy megtörtént a közösülés. Ha a férfi szintén tanú, akkor ezt a beszélgetést vele is megteszik, ha nem akkor elmarad. Miután a két vén már tudja, hogy mi történt, akkor ismét a vének testülete elé kerül a téma, és bár nem részletezik (remélhetőleg, bár…), de elmondják, hogy a bűn valóban megtörtént. Kijelölik a három bíróként szolgáló férfit, akik ismét egy megbeszélést folytatnak ezzel a fiatal nővel, akivel ismét elmondatják részletesen az aktust, majd elkezdik kérdezgetni, az esetről, hogy lássák hogyan áll hozzá a saját bűnéhez. Ezek alapján a három vén, a szent szellem irányítása alatt dönt arról, hogy ki kell-e közösíteni a nőt, vagy maradhat a gyülekezet tagja. Ha a gyülekezet tagja maradhat, akkor olyan korlátozásokat szabnak ki olyan penitenciát, amiből az egész gyülekezet tudni fogja, hogy az illető súlyos bűnt követett el.

Szerény véleményem szerint az utóbbi eljárás rendkívül megalázó. Míg az első esetben csak a pap tud az esetről, ezért az infó továbbadásának esélye nagyon kicsi, a második esetben az egész vének testülete az információ birtokába jut, ami magában hordozza annak a veszélyét, hogy a családtagjaik, barátaik is tudni fognak az esetről.

Ezek után kérdezem én: A bűnös szempontjából melyik a legjobb eljárás?

És kérdezem azt is hogy: Isten szempontjából melyik a legjobb eljárás?