Késő este volt. Már lefeküdtünk. Már kishiján aludtam, amikor csörgött a telefonom, és egy véntársam hívott, hogy sürgősen beszélnie kell velem, és azonnal jön hozzám. Én voltam az elnöklő és már napok óta nagyon beteg voltam, ami miatt nem voltam összejövetelen. Így hát arra gondoltam, hogy történt valami, ami nem tűr halasztást. Néhány perc múlva meg is érkezett két vén. Én pizsamában, és fürdőköpenyben vártam őket. Leültünk, és egyszer csak elkezdtek faggatni. Nem akarok valamit bevallani? Hát első meglepetésemben azt se tudtam hová legyek, de nem akartam. Nem volt tudomásom arról, hogy bűnt követtem volna el. Hát ennyiben maradtunk. Nem tudtam mit akarnak, de rövid idő után elmentek. Én, ha zaklatottan is, de elaludtam. Másnap még sokat gondolkodtam ezen, de aztán túltettem magam rajta. Aznap estére már semmi bajom nem volt. A betegségem is enyhült. Aztán a következő este megint csörög a telefon. Szintén késő este, már lefekvés után. Megint jönnének. Jó gyertek. Meglepetésemre akkor már három vén jött. És megint azt kérdezték, hogy nincs e valami bevallani valóm. Még mindig nem volt. Nem mondták meg hogy mire gondoltak, azt szerették volna, ha én vallom be. De én meg sajnos nem tudtam, hogy miről van szó. Nagyon zaklatott lettem. Mivel nem mondtak semmi, ezért nem is tudtam, hogy mi a baj. Visszahívtam telefonon az egyik vént, hogy végül is mi a baj, de azt válaszolta, hogy nem mondhatja meg. Ez furcsa volt. Pont nekem nem mondhatja meg? Hát nem én vagyok az érintett?

Hát nem sokat aludtam. Másnap felhívtam megint és kértem, hogy azonnal üljön össze a testület, mert tudni szeretném, hogy ez most mi volt, és beszéljük meg. Sikerült is aznap estére összehozni. Elég súlyos váddal illettek. Elmondásuk szerint, olyannal, ami bírói bizottság létrehozását tenné szükségessé. De hogy mivel, azt még mindig nem mondták meg. Lényeg, hogy mivel nagyon szeretnek, és tudják, hogy rengeteget tettem az igazságért, és a gyülekezetért, ezért szándékosan figyelmen kívül hagyják a teokratikus szabályozást, és nem hoznak létre bírói bizottságot. Ezt csak az én érdekemben teszik, mivel ha mégis bíróira kerülne sor, akkor a körzet más gyülekezeteiből kellene véneket hívni, és nem akarnak kitenni ekkora szégyennek. Azt mondták, hogy mivel nem vallottam be a bűnömet, tehát nem vagyok bűnbánó, ezért a vége egy ilyen bíróinak az én kiközösítésem lenne. De ők vannak olyan kedvesek, és kivételt tesznek velem, hogy nehogy ki legyek közösítve. De hogy melyik kiközösítésre méltó bűnt követtem el, azt még mindig nem mondták meg. Leváltottak. Ebben semmi különös nem volt számomra. A társulat, és a vének mércéjéhez képest sosem voltam igazán jó felvigyázó. Liberális gondolkodású, szabad ember voltam mindig, aki ahol csak tudta kikerülte a szabályokat. Azt kell mondjam, hogy az amivel aztán mégis megvádoltak, az tényleg olyan dolog volt, ami megért egy négyszemközti tanácsot, sőt akár egy több szemköztit. De bűnt nem követtem el. Semmi olyat nem tettem, ami bárhol szerepelne a Bibliában, hogy az ilyenek nem öröklik Isten országát. Hiába kérdeztem, nem mondták meg, hogy pontosan milyen bűnnel vádolnak.

Ezután én nem, ágáltam a leváltás ellen. Olyan közeget hoztak létre, amelyben képtelen lettem volna tovább szolgálni vénként. Igazságtalannak, és irás ellenesnek tartottam az eljárást. Hogy az volt, az később még kiderül. Tehát kiközösítésre méltó bűnnel vádoltak. Ennek ellenére a következő összejövetelen, még megtarthattam a programomat, amit nem tarthattam volna meg, ha valóban bűnt követtem volna el. A következő szolgálati összejövetelen már bejelentették, hogy nem vagyok vén, annak ellenére, hogy nem jött még meg a visszaigazolás. Ez súlyos hiba volt, mert a társulat nem tartotta az indokot megfelelőnek a leváltásomra. Ez a visszaigazolásból derült ki. Azt válaszolták, hogy mivel nemsokára jön a köf. a gyülekezetbe, majd az ő jelenlétében vizsgálják meg az esetemet. De mivel már bejelentették a leváltásomat, a vének kényelmetlen helyzetbe kerültek, amit csak egyféleképp tudtak orvosolni. A bejelentett döntésüket érvényben kell hagyni. Mivel a körzetfelvigyázó,és a vének is súlyos hibát követtek el, ezért mindannyiuknak az volt az érdeke, hogy az ügyem ne kerüljön magasabb szintre. Persze én ezt nem tudtam. Az egyik vén, aki végig mellettem volt és akit pont ezért kihagytak az ügyből, tudósított róla később.

Ezt az egészet nem értettem. Teljesen összezavarodtam. Ha hibát is követtem el, nem ekkorát! Eszemben sem volt olyat tenni, amivel elveszíthetném a kiváltságaimat (elég sok volt) De még mindig nem tudtam, hogy melyik volt az a bűn, ami miatt ki lehetett volna engem közösíteni. De hát úgy gondoltam, hogy megpróbálom minél hamarabb visszakapni a kiváltságaimat. Úgy döntöttem, hogy ebben a megalázott helyzetemben is megpróbálok példát mutatni, méltósággal viselni, és továbbra is a szellemiekre helyezni a hangsúlyt. Ezért be szerettem volna iratkozni a teokratikus iskolába. Néhány nap múlva kiderült, hogy nem vagyok rá méltó. Korlátozásaim lettek. Nem értettem. Ha nem volt bírói, akkor hogyan kaptam feddést? Ha meg nem kaptam, csak képesítési hiányosságok miatt váltottak le, akkor meg miért kapok korlátozásokat? Odamentem az egyik vénhez, aki évekig a legjobb barátom volt, és megkértem, hogy most már mondja el, hogy pontosan milyen bűnt követtem el! A válasza a következőképpen hangzott: Az a bűn, amit elkövettem, az egyedül csak az ’ügyeljetek’ könyvben szerepel, és mivel már nem vagyok vén, ezért nem mutathatja meg nekem. De higgyem el, hogy van ilyen. Hát ettől a választól majd hanyatt vágtam magam. Nem mondhatják meg, hogy mivel vádolnak, de higgyem el, hogy igazságosak voltak!

Néhány hét múlva jött a körzetfelvigyázó. Az összejövetel után félrehívott, és kedvesen kifejezte, sajnálatát, hogy egy ekkora példa, egy ilyen ember, mint én, elkövetett egy ilyen bűnt. Ekkor a köf pontosan meghatározta, azt a bűnt, amivel vádolva lettem. Házasságtörés. Kb egy hónap kellett a leváltásom után, hogy megtudtam, melyik az a bűn. És tényleg. Azok, akik ezt a bűnt elkövetik, azok valóban nem öröklik Isten országát. Az ilyenek miatt tényleg bírói bizottságnak kell összeülnie, hogy megvizsgálják, hogy maradhat-e a gyülekezetben, vagy pedig ki kell közösíteni. A probléma már csak az volt, hogy én azt a bűnt nem követtem el, és nem is akartam soha. Érdekes volt látni a köf arcát. Akkor szembesült azzal, hogy az a vád amivel megvádoltak nála, az nem is igaz. Gondolom egyből érezte, hogy súlyos hibát követett el. Ezt abból is gondolom, hogy bármikor beszéltem erről az ügyről vele, mindig zavartak próbálta elkerülni az egyenes válaszokat. Később összeraktam a képet. Az történt, hogy a vének valamiből azt gondolták, hogy paráznaságot követtem el. De ahelyett, hogy ezt megkérdezték volna tőlem, inkább felmentek Pestre és bemószeroltak a körzetfelvigyázónál. A köf. a tőlük kapott hamis információra alapozva meghozta az ítéletet, amit ők hazaérve szerettek volna foganatosítani. A baj az volt, hogy mikor engem kérdeztek ki, akkor nem vallottam be. Persze nem is tudtam volna bevallani,mert nem követtem el, ők pedig nem mondták, meg, hogy mivel vádolnak, így védekezni sem tudtam,mert nem tudtam mi ellen. Bizonyíték meg nem volt. A körzetfelvigyázó és a vének azelőtt hozták meg az ítéletet,mielőtt az ügyet kivizsgálták volna. Mikor pedig kiderült, hogy a vádjuk nem áll meg,minden módon azon igyekeztek, hogy a hibájuk ne kerüljön napvilágra. Ezért a vádat nem vonták vissza, csupán szabálytalanságokkal mégis végigvitték az ügyet.

Összeomlottam. Igazságtalanság történt. Az egész eljárás igazságtalan volt. A vének igazságtalanul, kegyetlenül, és átgondolatlanul kezelték az ügyemet. Később az egyik vén beismerte nekem négyszemközt, hogy a másik két vén befolyása miatt döntött ellenem, és bocsánatot kért. A másik vént, aki egy éven át kínzott, azt később leváltották a velem való bánásmódja miatt. Súlyos depresszióba süllyedtem. Rengeteget sírtam. Nem értettem, hogy mindez hogyan történhetett meg. Mivel 8-10 éves korom óta gyakran gondoltam öngyilkosságra, ezért ez a megoldás elég kézenfekvőnek tűnt megint. Hozzá tenném apai nagyapám, az apám, és az egyik apai nagybátyám szintén önkezével vetett véget az életének. Tehát ez nálam már szinte természetes. Így hát a kötelet betettem a csomagtartóba, és arra gondoltam, hogy majd egy megfelelő helyen megoldom a gondjaimat. Két olyan tényező volt csak, ami miatt végül is nem tettem meg. Az egyik a kisfiam, a másik, pedig az hogy mivel a városban mindenki tudta ki vagyok, nem akartam szégyent hozni Istenre egy ilyen tettel. Így hát másik megoldás után néztem. Mivel már korábban kezeltek rákkal, elkezdtem imádkozni Istenhez, hogy ha nem akarja, hogy szégyent hozzak a nevére az öngyilkosságommal, akkor csináljon valamit, hogy ismét rákos legyek, és abban haljak meg. És láss csodát. Kb. félévnyi imádkozás után, az orvosok áttétet fedeztek fel a hasamban. Megint rákos lettem. Persze az a hatalmas stressz amit átéltem, biztos sokat segített a kialakulásában. De én nagyon örültem. A depresszióm egyik pillanatról a másikra elmúlt, és a gyógyszereket sem kellett már szednem. Boldogan vártam a sorsomat. De ezek az orvosok meggyógyítottak. Azóta is élek. Erre a rossz hírre a depresszióm azonnal visszajött.

Nem sokkal a kezelések után, az új köf, és az a vén, aki korábban bocsánatot kért, eljöttek hozzám egy pásztorira. Ez a beszélgetés arról szólt,hogy a leváltásom valóban igazságtalan volt, és hogy semmi akadálya annak, hogy újra vén legyek. A körzetfelvigyázó (Cs.Cs) segíteni akart megértenem, hogy a jövőben, hogyan tudom majd felhasználni az engem ért igazságtalanságban szerzett tapasztalataimat. Arra kértek, hogy ne foglalkozzak a múlttal és az ellenem elkövetett hibákkal, hanem alázatosan törekedjek arra, hogy újra vén legyek, és így egy idő múlva feledésbe merüljön az egész ügy. Hát köszöntem szépen. Szóval akkor mégiscsak igazságtalanság volt? És az, amit átéltem? Az a szenvedés csak smafu? Nincs más hátra, mint hogy újból legyek vén, és minden rendben lesz? Nem kell más csak törekedni? Semmi hivatalos bocsánat kérés. Semmi felelősségre vonás a rosszindulatú gonosz vének számára. Az üzenet ez volt: Mi elrontottuk, te hozd helyre.

Ekkor döntöttem úgy, hogy nekem ennyi elég volt, és elhagyom a szervezetet. Nem biztos, hogy a leghelyesebb módját választottam. De számomra ez volt a legjobb. Elhagytam mindent, és mindenkit, aki, és ami a káromat okozta. Kiközösítettek, aztán elváltam. A kiközösítésemkor, mintha egy nagy tehertől szabadultam volna meg. Elmúlt a depresszióm. De ez a két, két és fél év nem múlt el nyomtalanul. Bár az életem nyugodtabbá vált, a sok szenvedés, stressz rányomta a bélyegét a szervezetemre. Tavaly szeptemberben minden fizikai ok nélkül összeomlott a keringésem. Hajnalban rohammentővel szállítottak kórházba. Lebénult a fél oldalam, hánytam. Azt hittem meg fogok halni. Az orvosok is azt hihették, mert nagy sürgésforgás volt körülöttem. De rendbe jöttem. Neurológia, aztán pszichiátria. Egy marék gyógyszert kell szednem minden nap. Hogy miért írom le mindezt? Mert a napokban megint összeomlott a keringésem. Megint mentő, megint kórház. De most nem volt olyan súlyos. Már itthon vagyok, és rettegek attól, hogy mikor jön a következő roham. Ezúton szeretném megköszönni mindenkinek, aki ehhez hozzásegített.