Már régóta keressük az igazságot. Évszázadok, évezredek teltek el ebben a komoly kutatásban, ami sosem volt eredménytelen. Igazságok tömegei váltak emberek millióinak meggyőződésévé, és építettek rájuk emberéleteket, illetve haltak meg értük. Némelyik igazságnak kevés követője volt, némelyiknek, meg sok. És amikor két egymásnak ellentmondó igazság egy időben, és közel azonos területen bukkant fel, általában az maradt talpon, amelyik mögött több ember, nagyobb hatalom állt. De hiába győzött, mert újabb és újabb igazságok kerültek felszínre, amelyek más és más módszerekkel, más és más típusú emberek meggyőződésévé vált. Ma, mikor ezen igazságok képviselőinek nincs lehetőségük háborúzni, embereket ölni, egyszerre láthatjuk a rengeteg egymásnak ellentmondó igazságokban hívő embereket, amint hirdetik hitüket, és nézik hülyének a másként gondolkodót.

Bizonyítékok, következtetések, érvek tömegeit ráncigálják elő valamilyen misztikus, ellenőrizhetetlen múltból, hátha a másik oldal felismeri benne azt az igazságot, amelyet ők már isten bölcsességének köszönhetően magukévá tettek. Aztán csalódottan és kimerülten veszik tudomásul, hogy a másik még nem rendelkezik azzal a bölcsességgel, nem ért el az isten megértésének arra a szintjére, ahol az ő érvei elérnék céljukat. Marad a harag, a megvetés, és a kiválasztottság érzés. Persze mindkét oldalon.

Érdekes és persze nem meglepő módon, bizonyos témákban nem találkozni vitákkal. Például a mindenki számára egyszerre és egyformán érzékelhető dolgokban nem vitatkoznak. Például nem jellemző, hogy két saját ellentétes igazságában hívő ember arról vitatkozna, hogy képes-e az ember segédeszközök nélkül, a víz alatti életre. Nem találkoztam még olyan emberekkel, akik arról vitáztak volna, hogy a Gellért hegy a Duna, vagy a Tisza, netán a Maros partján áll-e. Általában senki nem kérdőjelezi meg, hogy a háztartásban használt mosógép működéséhez szükség van-e elektromos áramra.

Abból ritkán van probléma, mikor valaki olyan mindennapokban tapasztalt dolgot jelent ki igazságként, amivel szinte mindenki találkozik. A valósággal való közös kapcsolat, annak közös átélése nem generál vitát, nem okoz széthúzást. Azok a szubjektív, ám általánosnak tekintett igazságok, melyek gyakran vannak ütköztetve egymással, jobbára olyan alapokkal rendelkeznek, amelyek elvesznek a múlt homályában. Azt látom, hogy semmilyen módon nem igazolható események szolgálnak kiindulási pontként, illetve megtörtént eseményeket idealizálnak túl, misztifikálnak, és ezt tekintik meggyőződésük alapjaként. Mindkét esetben elkövetik azt a hibát, hogy a saját igazságukat egy valóságon kívüli, soha nem tapasztalt, túlidealizált, múltban eredő alapra helyezik. 

Azért, hogy sikerüljön a saját igazságukat másoké fölé emelni, óriási erőfeszítéseket tesznek, hogy ezt a múlt homályába veszett, misztifikált eredetet valahogy igazolják. Elméletekkel bástyázzák körül, amelyeket szintén szubjektív módon próbálnak valósággá tenni. Persze sikertelenül, és így csupán növelik a vitatható elméletek számát. Hogy mire is gondolok?

A keresztények rengeteg erőfeszítést tesznek azért, hogy bebizonyítsák azt, hogy a Bibliában leírt történetek megtörténtek a valóságban. A teremtés, az özönvíz, Jézus gyógyításai, feltámadása és ezeknek valamilyen módon történő igazolása könyvek tömegeit töltötte meg, és számtalan vitát generált. Ugyanez vonatkozik a ma divatos nacionalizmusra. A magyarság többi nemzet fölé emelése olyan történeteket kíván, amelyekben mi magyarok emberebbek, ősibbek vagyunk a többi nemzet embereinél, akik valamilyen misztikus erőnek köszönhetően különleges tetteket hajtottunk végre. Az erőnk és a különlegességünk a múltban ered, és a múlt hőseivel ma is létező kapcsolatunk táplálja.

Mindkét esetben szükség van a múltra, mert a jelenben nincs semmi amibe kapaszkodhatnának. A keresztények a saját különlegességüket a bibliai hősökkel létrehozott misztikus kapcsolatra vezetik vissza, a magyar nacionalisták pedig az ősi magyar hősökkel próbálnak azonosulni. Mindkét esetben a jelenben élő ember a múltban keresi a saját önazonosságát. A múlt eseményeit kutatja, és idealizálja, hogy magát jobbnak lássa. De mivel ez a túlidealizált múlt nem igaz, ezért az ebből épített önazonosság is téves. Vagy nem. Mert ugye ami elveszik a múlt homályában, az sem ide, sem oda  nem tud igazolást nyújtani. Mert lehet, hogy Isten valóban Ádám oldalából alkotta meg a nőt, lehet, hogy Jézus valóban feltámadt, és lehet, hogy Isten valóban a magyar nemzetet választotta ki. Ami biztos, hogy ezek a múltban játszódó történetek ma semmilyen módon nem igazolhatóak. Az igazolhatatlanságuk pedig oda vezet, hogy folyamatos viták szabdalják szét a társadalmat.

Az a tény, hogy a saját igazságunk védelmében, a múltban merülünk el, és ott keressük a bizonyíthatóságot, azt jelenti, hogy a jelenünket feláldozzuk a vélt, igazolhatatlan, teljesen szubjektív véleményünk, igazsággá válásának oltárán. Ennek a múltban vizsgálódásnak semmi értelme. Minden esetben azt próbálja bizonyítani, hogy a jelenben is élő Isten, a múltban egyszer már igazolta a feltételezett igazságot, és ez a múltban történő igazolás ad létjogosultságot a jelenben, az adott "igazságnak". Az én problémám ezzel az, hogy az az Isten, aki a múltban meghatározott valamit, nem veszi észre, hogy a jelen emberének pont úgy szüksége van az ő közvetlen igazolására a jelenben, mint a múlt emberének az ő saját jelenében? Nem veszi észre, hogy a hallgatása emberek millióinak ad értelmetlen célt, felesleges harcot? Fel se merül benne, hogy ő is felelős azért a sötétben tapogatózásért, ami jellemez bennünket?

Jelenleg úgy gondolom, hogy ha a Természetfeletti nem hajlandó pontos utat mutatni, akkor nekünk semmi okunk rá, hogy a róla szóló igazolhatatlan, sok esetben egymásnak ellentmondó történetekre építsük fel a jelenünket, és így a jövőnket is. Az hogy az identitásunkat ókori, középkori túlmisztifikált, túlidealizált történetek alapján határozzuk meg, az semmivel sem másabb, mintha a Hófehérke, a Micimackó, vagy épp a Hétszünyű Kapanyányi Monyók történeteit használnánk fel erre. Ezért szerintem(!!!) más kiindulópontot kell választanunk. Az identitásunk és az igazságkeresésünk alapjaként nem igazolhatatlan, múlt homályába vesző történeteket kell felhasználnunk, hanem olyan, mindenki által tapasztalt, érzékelt és nem kétségbe vont valóságokra, amelyek körbevesznek bennünket.

Például a keresztények évszázadok óta vitáznak a háromságról - minden nézet képviselői a Bibliát lobogtatva -, miközben azt sem tudják, hogy a Biblia hogyan jött létre, kik dolgoztak a létrehozásán, és milyen feltételek mellett. A magyarság nagy védelmezői pedig úgy tekintik a magyarságot különlegesnek, hogy közben nem tudják meghatározni a magyarság fogalmát sem. Mindkettő olyan  alap, amiről Jézus azt mondta: "a balga ember(...), aki házát homokra építette.Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak. Az összedőlt és romhalmazzá vált." Máté 7: 26, 27. A bizonytalan alapra épített elméletek összedőlnek.

A valóság, a jelen nem bizonytalan. Vannak benne megfogható dolgok, amelyekre lehet építkezni.