Két napot töltöttem el egy a Keleti pályaudvarnál táborozó migránsokat segítő csoportban. Aprítottam a répát, kentem a szendvicset, kevertem a hatalmas fazékban készülő ételt, és ami legjobb, kimentem és segítettem kiosztani az ételt az éhes menekülteknek. Rengeteg élményem lett ez alatt a két nap alatt. Azok a segítők, akik már közel két hónapja végzik a munkát sok információval láttak el a migránsokról, ami a saját tapasztalataimmal is bővült. Már hetek óta készültem, hogy felmegyek Budapestre és elhatároztam, hogy írni is fogok arról, hogy mit láttam, hallottam. 

De az ott engem ért impulzusokat némileg megzavarta a fészbukra kitett fényképekre való reagálás. Mondhatom felkavartam az ismerőseim körében a vizet, és kaptam (illetve nem is annyira én, hanem a migránsok) hideget, meleget. Emiatt lehet, hogy kicsit keszekusza lesz az írásom, mert nagyon sok gondolat kavarog bennem. Az eredetileg tervezett poszt témája kibővült azokkal a felvetésekkel, melyek a fészbukra kitett fotók alatt gyűltek össze. Az emberek semmit nem tudnak róluk, és a gyűlölködés a legkönnyebb. Mindenféle hülyeséget olvasnak az interneten, aztán el is hiszik. Érdekes, hogy ellenőrizhetetlen híreket elfogadnak, de egy szemtanú beszámolóját nem. Szóval rengeteg kérdést meg kellene válaszolni. Emiatt vagy nagyon hosszú leszek most, vagy több részletben írok.

Akkor kezdem:

Először is: Nem örülök, hogy ezek az emberek itt vannak. Nem örülök, hogy a jelenlétük rengeteg pénzbe és erőfeszítésbe kerül a magyar államnak és a migránsokat segítő csoportoknak. Sokkal jobban örülnék neki, ha mindannyian otthon maradnak és békében élnek a családjukkal a szülőföldjükön, miközben ugyanúgy élik megszokott normális életüket, mint én. De azt hiszem ezzel ők is így vannak. Szerintem ők is jobban örülnének, ha otthon maradhatnának. Jelenlétük rengeteg kérdést vet fel, amelyek zavarba hozzák az egyre keresztényibbé válni vágyó magyarokat. Mit csináljanak ezekkel az emberekkel? Hogy segítsenek megoldani, leülnek a számítógépük elé, és posztok, kommentek seregeit hozzák létre, hátha megoldódik valahogy és megtalálják a legjobb megoldást. Van akitől, csak annyi telik, hogy le kéne lőni őket, és van aki felajánlkozik, hogy menne segíteni.

Másodszor: miért jönnek? egy biztos: a jobb élet reményében. Hogy most gazdasági, vagy politikai menekültek, az engem annyira nem érdekel. A menekülteket segítő csoportból több beszámolót is hallottam. Én ugyan nem tudtam beszélni velük, mert az angol tudásom olyan, mint a csiga futókészsége. Több megrázó esetet hallottam. Az egyik fiatal nő mesélte, hogy talált egy fiatal fiúkból álló csoportot, akiknek ennivalót szeretett volna adni. Nyújtotta nekik az ételt, mert láthatóan el voltak csigázva. De egyik fiú sem nyúlt érte. Ez több volt mint szégyenlősség. Kiderült, hogy mind a tizenhárom fiúnak levágták mind a tíz ujja első percét. Ők azon "szerencsések" közé tartoztak, akiket csak megkínoztak. De sok menekült családját lefejezték, vagy más módon végezték ki. A segítők elmondták, hogy sok fiatal teli van sebekkel, vágásokkal, forradásokkal. Szóval legtöbben a kínzások vagy a halál elöl menekül ide. Persze ez nem zárja ki, hogy valaki kalandvágyból jönne, és azt sem zárom ki, hogy rossz indíték vezet egyeseket. 

Harmadszor: Gazdagok? Azok, akik a Keletinél tanyáztak abban a két napban, amikor ott voltam, nem néztek ki valami fényesen. Nyoma sem volt a beharangozott márkás cipőknek, a drága ruháknak. A fiatalok ócska sportcipőkben, szakadt szandálokban, papucsokban, vagy épp mezítláb voltak. Egyetlen számomra ismerős márkájú ruhát, cipőt sem láttam. Sokuknak kötések voltak a lábain, mert sok száz kilométert gyalogoltak, hogy ideérjenek. Nem szállították őket, gyalogoltak. Sokukat kirabolták a hozzájuk képest "szent" európaiak. Rengeteg menekültet átvernek, kihasználnak. Sokan napokig nem esznek, mert nincs mit. A menekültekkel foglalkozók elmondták, hogy az első menekültek között valóban sok jómódú volt. Ők igénybe sem vették a segítséget, mert vettek maguknak ennivalót. De most már a szegény réteg menekül, falusiak, akik nem is láttak még nagy várost. Érdekes volt látni, hogy a közlekedési lámpákat figyelmen kívül hagyják. Mintha nem is tudnák mire való. Természetesen most is vannak jobb módúak közöttük, de a legtöbb kiéhezett nincstelen, aki elveszítette az otthonát és a családját. Rendkívül sok közöttük a fiatal. 15-25 éves kor között vannak a legtöbben. Szülők, család nélkül. Sokuknak a család dobta össze a pénzt, hogy megmeneküljenek abból a pokolból, amivé vált az otthonuk.

Negyedszer: Kik segítenek nekik, és miből? Olyan önkéntesek, akik a saját szabadidejüket szánják a migránsok megsegítésére. Munkájuk mellett végzik. Ráadásul nem az égből pottyantak ide, hanem már évek óta hajléktalanokkal és más rászorulókkal foglalkoznak. Tehát nem igaz az, hogy a rászoruló magyarok nem érdeklik őket. A migránsok mellett, a környékbeli hajléktalanok is kaptak az ennivalóból. A fészbukos kommentek között, azok tanúskodtak a legnagyobb szűklátókörűségről, melyek felháborodottan kérték számon a segítőket, hogy miért nem a rászoruló magyaroknak segítenek. Természetesen olyanok voltak a számon kérők, akik még sosem segítettek hajléktalanokon, vagy más rászorulókon. Mig bent voltam a konyhán többször is jöttek emberek segíteni,akik valahonnan hallották, hogy itt lehet, és felajánlották idejüket, szaktudásukat. Olyan ember is jött, aki pénzt akart adni, de közölték vele, hogy pénzt nem fogadnak el, csupán élelmiszert. A segítők elmondták, hogy rengeteg adomány érkezik, ami biztosítja a többszáz adag ételt, naponta háromszor. Az adakozók elmennek a legközelebbi teszkóba, és teherautónyi élelmiszert fizetnek ki, amit a teszkós teherautó szállít ki. Összefutottunk egy furgonnal, ami tele volt kenyérrel és ásványvízzel, amit Kínában élő emberek adományaiból vásároltak. Az állam semmilyen segítséget nem nyújt ezeknek az embereknek.

Ötödször: Milyenek a menekültek? Ez talán a legjobb rész. Zömével fiatalok. 15-25 év közöttiek, de persze minden korosztály megtalálható közöttük. Nem koszosak! A körülményekhez képest megdöbbentően jól rendben tartják magukat. Nem piszkos a ruhájuk, nem ápolatlanok. Kb ezren vannak összezsúfolva a Keletinél, többszáz műanyag tányért szórtunk szét ebédre, és mikor vissza mentünk vacsorát osztani, sehol nem voltak eldobált tányérok. Persze első ránézésre rendezetlennek tűnhet a sok ember, de ha az ember átlátja és megérti a körülményeket, megérti, hogy sokkal rendezettebb a terep, mint amilyennek sokan megpróbálják beállítani. Mikor megérkeztem a főhadiszállásra, többen is külön elmondták, hogy milyen jó, hogy jöttem, mert a migránsok tisztelik az ilyen nagydarab, agyontetovált, fülbevalós embereket. Először nem értettem, hogy miért vagyok nagydarab, hiszen a közel száz kilóm nem tesz azzá. Aztán mikor kimentünk a migránsok közé, megértettem.

Apró termetű emberek, fiatal srácok, akik kiváncsian bámultak fel a tetoválásaimra. Afféle élő kordonként szolgáltam, hogy az ételosztáskor egy sorban, rendezetten álljanak. Hárman-négyen, két tizenéves afgán sráccal simán rendben tartottunk egy több száz fős sort. nem volt kiabálás, zavargás. Az emberek nyugodtan álltak a sorban. Egyetlen fickó balhézott, tolakodott és kötekedett azokkal, akik rászóltak de azt lerendeztem, és megszelidülve beállt a sor végére, és onnan nyugodtan kivárta a sorát. mikor mellém ért, békésen ökölpacsiztunk. A két nap alatt több száz menekült ment el mellettem. Néztem őket, a reagálásaikat, viselkedésüket. Semmi különbség nincs. Köztük is vannak jó és rossz emberek. A legtöbben nyugodtan tűrték a sorsukat, de voltak köztük szemtelen suhancok, akik olyanok voltak, mint bármelyik magyar tini. Voltak akik természetesnek vették, elvárták, hogy nekünk ki kell szolgálnunk őket. Volt aki nem volt hajlandó megköszönni. Volt aki önző módon több adag ételt próbált megszerezni, többször sorban állva, vagy a gyerekét soron kívül többször odaküldve. De ez csupán töredéke azoknak a szimpatikus teljesen normális embereknek, akik békésen töltötték a napjaikat a Keletiben.

Egyszer a sorban előrehaladva, mellém ért egy hároméves forma kissrác. A gyerekek különösen megcsodáltak. Nézett fel rám, és én észrevettem, hogy mindkét cipőfűzője ki van kötődve. Letérdeltem elé, és elkezdtem bekötni. Az apja zavarba jött, és letérdelt mellém, hogy a másikat is bekösse. mikor végeztünk, és kiegyenesedtem a körülöttem álló férfiak, mind hálásan mosolyogtak, és egymással versenyezve köszönték meg. Biztos azt hitték addig, hogy valami marcona verőlegény vagyok, és rájöttek, hogy csak egy segítő. A mellettem elhaladó suhancok szemtelenkedve szóltak nekem számomra érthetetlen nyelven, és nagyokat nevettek, mikor mosolyogva vissza szóltam nekik a saját nyelvemen. Sokan barátságosan mosolyogtak rám.  Ott álltam több száz férfi között, és nem éreztem magam fenyegetve.Nem volt semmi okom a félelemre. Amikor elfogyott a meleg étel, és még vagy kétszázan álltak sorba, szóltunk nekik, hogy várjanak egy kis időt, elmegyünk szendvicsért. A tömeg mosolygott, és leültek sorban a földre. Nem hőzöngtek, nem hepciáskodtak. Ekkor történt egy számomra is megdöbbentő dolog.

Mivel várni kellett a szendvicsre és a srácok mind békésen leültek, gondoltam bemegyek a metró elé, ahol a legtöbben voltak, és körülnézek, hogyan élnek. Egyszer csak egy nagy tolongásra lettem figyelmes, egy nagy tömegben dulakodtak valamiért, és mindenhonnan elkezdtek futni oda az emberek. Aztán láttam, hogy valami banánért és ásványvízért megy a harc, tépték, marták, ahogy érték, hogy hozzájussanak. Aki tépett magának egy fürt banánt, az győztesen mosolyogva hagyta ott a dulakodó tömeget. Nagyon szeretik a gyümölcsöt. Az ott lézengő magyarok megdöbbenve, és fancsalogva mondták, hogy ezek állatok. De én egészen másképp éltem meg. Már túl voltam ekkor négy ételosztáson, és sosem volt ilyen felfordulás. Aznap reggel mi is rengeteg gyümölcsöt kivittünk, de csak a gyerekek kaphattak. Nekik külön kellett sorba állniuk érte. A felnőttek is szerettek volna kapni, de mikor mondták nekik, hogy csak a gyerekek kapnak, csalódottan ugyan, de tudomásul vették. Nem volt semmi rendbontás. Mi lehetett mégis a gond annál a dulakodásnál? Valószínüleg egy segíteni akaró tapasztalatlan csoport hozta, akik akkor először jöttek, mert a mieink sem ismerték őket. Nem tudták, hogy miként kéne kiosztani, és csak lerakták azt a  pár doboz banánt a tér közepére. Ha úgy osztották volna mint mi, akkor nem lett volna baj. Mondjuk baj így se történt, csak azok az emberek alkottak rossz véleményt, akik pont akkor, pont ezt az egy pillanatot kapták el.

Egészében véve nagyon élveztem ezt a két napot. nagyon elfáradtam. Minden tiszteletem azoké, akik ezt már közel két hónapja csinálják. Sokukon láttam, hogy érzelmileg néha kikészülnek, Kialakulnak kapcsolatok a segítők, és a migránsok között. Mivel a segítők legnagyobb része nő, ők különösen hajlamosak érzelmileg kötődni a segítettekhez, és ahogy mondják, néha nehéz tudomásul venni, hogy egy három-négy napja ismert tragikus sorsú csapat, vagy család, hirtelen eltűnik, mert éjszaka elindultak nyugatra.

Én nagyon remélem, hogy Európa vezetői találnak valami humánus megoldást erre. Én ezt az állapotot nem tartom jónak, tarthatónak. Nem látom át a valódi okait, nem tudom mik a lehetséges következmények. De nem is érdekel, hiszen én csak egy vájár vagyok a volt Márkushegyi bányaüzemből. De azt tudom, hogy az éhes embert nem szabad éhen hagyni, és keresztényi kötelességünk emberi módon bánni velük, még ha a vallásuk a kultúrájuk más is mint a miénk. A jobb oldali politikusok egyre többször hangsúlyozzák Európa keresztény gyökereit. Igaz ezeket a gyökereket nem nevesítik, csupán általánosságban beszélnek róla. Én szeretném emlékeztetni a kereszténységet erőltető, európaiakat, hogy a kereszténység egyik legfontosabb alapja a következő mondat a Bibliából:

“Ha éhes az ellenséged, adj neki enni kenyeret; és ha szomjas, adj neki inni vizet!”

(folytatás itt)