Mitagadás megnehezedett a szívem. Lehet, hogy túlzok (nagyon remélem), de úgy tűnik nekem, hogy Magyarország kezd hasonlítani arra a Németországra, ahonnan az Albert Einsteineknek és a Thomas Mannoknak menekülni kellett. Olyan gyűlölet hullám söpört végig az országon, amiről sosem gondoltam volna, hogy megtörténhet. Egyrészt megdöbbentem ezen, másrészt megdöbbentem azokon az elkeseredett kijelentéseken, melyeket nekem mondtak, vagy olvastam a neten több helyen is: "szégyellem, hogy magyar vagyok". (ITT  és ITT) Olyan embertelen indulatok szabadultak el, melyekre semmilyen magyarázat nincs. Hihetetlen, hogy a kialakult helyzet miatt néhány őszintén sajnálkozó ember, pillanatok alatt elkeseredett gyűlölet céltáblája lett.

Azok akik együttérzésükről tettek tanúbizonyságot egy kommentben a fészbukon, hamar gyűlölködő, hazaárulózó válaszokat kaptak. Így egy olyan helyzet alakult ki, hogy a hangos gyűlölködők szórták a kommenteket, a békés együtt érzők pedig inkább visszavonultak. Így a terep a nacionalista felsőbbrendűségé lett.

A migránsok megsegítésében eltöltött két napom, illetve az erről alkotott véleményem miatt voltam rühes, fas...opó kommunista, két hölgyismerősömet, köztük egyik általános iskolai tanítónőmet torzszülött picsának titulálták. Néhányan ellenem fordultak, és ellenséges, megvető kifejezéssel adták tudtomra, hogy engem rühellni kell. Mindezt miért? Csupán azért, mert úgy éreztem, hogy azok az emberek, akik hazátlanul, éhesen, egy ismeretlen országban az aluljárókban élnek, segítségre szorulnak. Érdekes volt látni, hogy a keresztény örökségünk, és a fasiszta gyűlölködés milyen jól összefér egymással. Hirtelen nagyon sokan kezdték el félteni a kereszténységet, miközben a videóban látott férfihoz hasonlóan eddig semmit nem jelentett számukra a vallás. Hirtelen nagyon sokan elkezdtek aggódni az ország rászorultjaiért, miközben eddig semmirekellőnek tartották őket, akik maguknak köszönhetik a helyzetüket. 

Voltak, akik a posztom olvasása után megvetően kérdezték, hogy ezek a migránsokat segítő csoportok, miért nem segítenek a helyi rászorulóknak is. Úgy tűnik, hogy a posztot olvasva nem vették észre az erről szóló bekezdést. Volt aki a fészbukon ócsárolta az írást, és tett fel "kemény" kérdéseket, amelyekről úgy gondolta, hogy olyan bölcsen vannak megfogalmazva, hogy azokra lehetetlen válaszolni. Mikor kértem, hogy olvassa el megint a posztot, mert a kérdései ott vannak megválaszolva, akkor fennhéjázva mondta, hogy felesleges ilyen írásokat elolvasni. Szóval úgy támadt a posztra, hogy azt se tudta mi van benne, csupán a címét olvasta.

Érdekes volt azt is tapasztalni, hogy sokan azt hitték, az a két nap, amit a menekülteknek segítő csoportban töltöttem fantasztikus képességekkel ruházott fel. Például kaptam felkérést a magyar határ védelmére. Volt aki azt hitte, hogy képes vagyok bonyolult nemzetközi problémákat megoldani, sokan hitték, hogy képzett biztonságpolitikai szakértő vagyok, vagy épp jelentős befolyással rendelkezem a magyar állam belügyeire. Legalább is a nekem küldött "ezt oldd meg" posztokból erre következtettem. És persze azok a hangok is megjelentek, melyek szerint ez az egész, önmagam fényezésére irányult. Mintha én elterveztem volna, hogy szerepelni fogok egy migránsokról szóló dokumentumfilmben, vagy hogy több tízezren fogják olvasni a posztomat. 

Lényeg, hogy ez a két nap, az erről írt beszámoló, valamit a menekültek kezeléséről alkotott véleményem alaposan megosztotta az ismerősi körömet. Ugyanis a fenti ellenséges megnyilvánulások mellett bőven kaptam elismerő szavakat is, melyek ellensúlyozzák az engem ért támadásokat.

Lehet, hogy csalódást fogok megint okozni néhány embernek, de a menekült üggyel kapcsolatban el kell mondanom, hogy tisztában vagyok annak veszélyeivel, hogy emberek engedély és papírok nélkül lépik át a határt. Egyáltalán nem gondolom, hogy ezek az emberek szentségben magasan fölöttünk állnak, és ezért megérdemelnék az imádatunkat. Nem gondolom, hogy méltóbbak a segítségünkre, mint egy magyar rászoruló. És még csak eszembe sem jutott, hogy az otthonomba fogadjam őket. Általában ezeket vágták a fejemhez. Azt hitték, hogy nekem valamiféle szexuális vagy bármilyen kielégülést okoz a menekültek megjelenése Magyarországon. A posztom azon része melyben erről írok szintén elkerülte a figyelmüket: "Először is: Nem örülök, hogy ezek az emberek itt vannak. Nem örülök, hogy a jelenlétük rengeteg pénzbe és erőfeszítésbe kerül a magyar államnak és a migránsokat segítő csoportoknak. Sokkal jobban örülnék neki, ha mindannyian otthon maradnak és békében élnek a családjukkal a szülőföldjükön, miközben ugyanúgy élik megszokott normális életüket, mint én." 

Szerintem ez a menekült probléma senkinek nem hiányzott. DE VAN! És az engem kritizálók jelentős része azt felejti el, hogy nem életszerű abból kiindulni, hogy mit lehetett volna csinálni, vagy hogy hogyan kellene valamilyen helyzetnek kinézni, hanem mindig abból kell kiindulni, AMI VAN! Ráadásul nem érdemes azon morfondírozni, hogy kinek mit kellett volna csinálni, hanem elsősorban a saját lehetőségeinket kell felmérni és úgy döntéseket hozni. Az, hogy én két napot tudtam áldozni a menekültek megsegítésére, az nem jelent semmit. Főleg azokhoz viszonyítva, akik ezt már két hónapja csinálják. Az pedig, hogy felmentem Budapestre két napra, csakis annak köszönhető, hogy már régóta ismerem az egyik migránsokat segítő csoportot és annak vezetőjét. Enélkül biztos nem mentem volna fel.

Szóval a jelenlegi helyzet kezelése szerintem akkor nem megy el a valóság mellett, ha azt a helyzetet kezeljük AMI VAN és nem amiatt siránkozunk, aminek LENNIE KÉNE. A menekültek itt vannak, éhesek és több ezren lepik el Budapest és más városok utcáit, tereit. Az hogy ez a helyzet hogyan alakult ki, az a mi esetünkben, a mi szintünkön nem releváns. Mivel keresztény szemüvegen keresztül nézem ezt az egész helyzetet, nem tudok mást látni, mint nélkülöző embereket. Olyanokat, akik egy kegyetlen háború elöl menekülnek, nem foglalkozva az esetleges életveszélyekkel. Piszkosul megráznak azok a fotók, melyek a sziriai helyzetről tudósítanak, vagy azok, melyek a menekültek szomorú sorsáról adnak hírt. Tegnap mélyen megrázott a tengerpartra kivetett halott kisfiú látványa.

Szóval ez a helyzet. És nem más. Nem vagyok határőr, nem vagyok biztonságpolitikai szakértő, nem vagyok belügyekben jártas politikus, nem vagyok nemzetközi ügyekben tapasztalt szakember. "Én csak egy vájár vagyok a volt Márkushegyi bányaüzemből", aki kereszténynek érzi magát, és a Bibliában ezt olvasta:

“Ha éhes az ellenséged, adj neki enni kenyeret; és ha szomjas, adj neki inni vizet!”