Ismertem egy igazi teológust. Megtanulta mind a keleti nyelveket, s járatos volt a különböző nemzetek régi rítusaiban is, már amennyire lehetséges. A bráhmanokat, káldeusokat, tűzimádókat, sábaiakat, szíreket, egyiptomiakat éppoly alaposan ismerte, mint a zsidókat. Otthonos volt a Biblia különböző tanításaiban, harminc esztendeig dolgozott azon, hogy összeegyeztesse az evangéliumokat, egybehangolja az egyházatyák tanait. Megvizsgálta, vajon pontosan mikor fogalmazták meg az apostoloknak tulajdonított hitvallást, s azt, amely Athanasius nevéhez fűződik, hogyan alakultak ki a szentségek, egyik a másik után, mi a különbség a synax és a mise között, miképpen szakadt pártokra már a születésekor a keresztény egyház, s hogy kiáltotta ki eretneknek a többi embert az uralkodó csoport. Fölmérte az efféle viszályokba mindig is belekeveredő politikus ügyeskedések mélységeit, megkülönböztette az ügyeskedést a bölcsességtől, a gőgöt, amely mások leigázására tör, attól a vágytól, hogy világosabban lássunk, a buzgóságot a fanatizmustól.

Látván annak akadályait, hogy elrendezze fejében e temérdek dolgot, amelyek természetüknél fogva könnyűszerrel összekuszálhatók, látván annak nehézségét, hogy valami kis fényt hozzon a sötétségbe, gyakorta elkedvetlenedett, ám minthogy a kutatást hivatásával járó kötelességnek tekintette, csömöre ellenére is e vizsgálódásoknak szentelte életét. Végül olyan ismeretekre tett szert, amelyek kollégái jó része előtt ismeretlenek voltak. Minél igazibb tudós lett, annál kevésbé hitt abban, amit tudott. Míg csak élt megértő volt, halálos ágyán pedig bevallotta, hogy haszontalanul élte le az életét.

(Részlet Voltaire: Filozófiai ábécé című könyvéből)