Sok-sok hónapnyi bibliatanulmányozás, és vallástanulmányozás után arra a következtetésre jutottam, hogy a Biblia nem beszél arról, hogy lenne egy igaz vallás. És nincs is ilyen. Persze sokan felkaphatják erre a fejüket, mert általában mindenki abban a hiszemben tagja a saját vallásának, hogy az áll a legközelebb a Szentíráshoz. Nem tartom magam túl felkészült valláskutatónak, sőt, még a Bibliát sem olyan mértékben ismerem, amennyire szeretném. Mindettől függetlenül arra jöttem rá, hogy minden kis, és nagy egyházban vannak olyan szokások, hitnézetek, amelyekkel nem tudok azonosulni.

Abban is biztos vagyok, hogy minden létező egyházban vannak emberi problémák. Elkerülhetetlen, hogy ne legyenek súrlódások, sértődések, amelyek hónapokra, vagy évekre megmérgezik két keresztény életét. Nem hiszem, hogy találnék olyan egyházat, ahol az emberi konfliktusokat ki tudnák zárni anélkül, hogy ne süllyedjen le a képmutatás szintjére az emberi kapcsolat. Kétlem, hogy a jövőben valaha is találok olyan egyházat, gyülekezetet, amelyik minden tekintetben megfelel annak az ismeretnek, amit eddig megszereztem. Ezt a postot nem azért írom, hogy részletezzem, hogy melyik egyháznál mi nem tetszik. Viszont ez a nem tetszés, nem vonatkozik az egyház tagjaira,

Jelenleg minden keresztény vallás őszinte, hitét gyakorló tagját testvéremnek tekintem, függetlenül attól, hogy Baptista, Katolikus, Jehova Tanúja, vagy felekezeten kívüli. Rá kellett jönnöm, hogy a Biblia megértése sokkal bonyolultabb annál, mint, hogy egy egyházban keressem a pontos megértést. Viszont mindenhol vannak őszinte Istent kereső, és imádó emberek, akik nem tehetnek arról, hogy nincsenek tisztában minden apró részlettel, amit megtalálhatunk a Bibliában. Szerintem minden vallás tagságának nagy része készen kapja a hitét, azaz csupán azért hisz egy bizonyos tanításban, mert ott az a szokás. Biztos vagyok abban, hogy Jehova Tanúi közül a tagság 90 %-a nem tudná a Bibliából bebizonyítani, hogy miért az övé az igaz vallás. De abban is biztos vagyok, hogy ez az arány a Katolikus egyháznál is ennyi lehet. Azért ezt a két egyházat vettem számításba, mert ez az a két egyház, amelyre legjobban jellemző a kivagyiság, és a többi egyház lenézése. Viszont a tagság itt sem jobb a Deákné vásznánál, mint bárhol máshol. A múltkor megkérdeztem egy vallásos munkatársamat, hogy hisz-e a háromságban. Határozottan rávágta, hogy igen. Erre kérdezem tőle: akkor el tudnád nekem magyarázni? Ekkor egy határozatlan, szégyenlős „nem” volt a válasz. És szerintem a háromság hívő egyházak gyakorló hívei ugyanígy lennének vele. Ezért azt hiszem, hogy nem a pontos megismerésen van a hangsúly. Bár akinek többet adtak, attól többet is követelnek Ma számomra egy dolog a fontos: a lelkiismereti szabadság tisztelete. Tehát ha közösséget fogok választani, akkor a szempont az lesz, hogy ők mennyire tolerálják a véleménykülönbségemet, még ha az a különbség az én elmebeli képességeim korlátoltságának, vagy a tudás hiányának köszönhető. Azt hiszem ma a keresztények közötti szeretet abban is meg kell, hogy nyilvánuljon, hogy tiszteletben tartjuk egymás véleményét, és türelmesek vagyunk azok iránt, akik még nincsenek a mi megértési szintünkön, illetve bizonyos hitkérdésekben más megértésre jutottak, mint mi. Azok, akik azt hiszik, hogy a kijelentéseik, hitnézeteik megtámadhatatlanok, azok általában vallási türelmetlenséget mutatnak ki más gondolkodású emberekkel szemben. Ennek köszönhetjük az inkvizíciót, a vallásháborúkat, illetve Jehova Tanúinál a családi kapcsolatok szétszakítását, amit a kiközösítések okoznak. Persze ma már sem inkvizíció, sem vallásháborúk nincsenek. Sőt! Néhány hónappal ezelőtt az „Elfogadás” című postomban egy magas rangú Katolikus egyházfi szavait idéztem, ami némi szerénységet tükrözött a vallásával kapcsolatban. Mostanában ll. Helvét hitvallást olvastam, amelynek az előszavában fontos gondolatokat olvastam a más hitnézetű emberek iránti tiszteletről. Ez a hitvallás a Református egyház egyik alapműve. Ezt találtam benne:

„Mindamellett a reformátorok és hitvallásaink sem vonták kétségbe, hogy amennyiben a római katholicizmus körében is hirdetik a Krisztus evangéliomát, s kiszolgáltatják a két igaz sákramentumot is: bár sok tévedéssel elborítva, de bizonyos mértékig ott is jelen van a Krisztus egyháza. A református hitvallás – minden szükségképpeni ellentét mellett is – egynek tudja magát mindazzal, ami akár a Tridentinum előtti, akár a Tridentinum utáni római katholicizmusban valóban a Szentírás szerint való igaz keresztyén tanítás és élet… Az Isten Igéje szerint reformált egyház bennük is olyan mértékben ismeri fel a Krisztus egyházának jelenlétét, amilyen mértékben tanításuk és egyházi életgyakorlatuk a Szentírás helyes magyarázásának és alkalmazásának bizonyul. Ami pedig az evangéliomi keresztyénségen belüli különbségeket illeti: a református egyház a lutheri és az anglikán keresztyénséget önmagával együtt egy egyháznak: a Krisztus evangéliomi egyházának vallja. Nem közömbös a reformáció e három különböző iránya közötti belső meghasonlások iránt sem, de ezeket nem tekinti egyházszakadás jellegűeknek, vagy eretnek tévelygéseknek. Sem tanításukban, sem egyházi életgyakorlatukban nem lát olyan mérvű eltávolodásokat a Szentírástól, amikre „damnamus”-t volna kénytelen mondani. Az egységet és békességet kereső testvéri párbeszéd viszonyában van velük. Isten kezében levőnek látja azt a lehetőséget, hogy a belső ellentétek valamikor egy olyan közös hitvallásban oldódhatnak fel, amely nem elhallgatását vagy elkendőzését, hanem egy magasabb szintézisben való feloldódását jelenti majd a köztük levő különbségeknek, úgyhogy mindegyik a maga addigi hitvallásának kiteljesedését találja meg az Isten újonnan meghallott Igéjére közösen ráfelelő új hitvallásban.”

Nem arról van itt szó, hogy nézzük el mások helytelen hitnézeteit, esetleg bálványimádását, és mi is csináljuk. De nem mi vagyunk azok, akiknek ebben el kell ítélnünk a másikat. Mennyi az esélye annak, hogy egy 70 éves nénit meg tudunk győzni arról, hogy ne menjen gyónni? És egyáltalán van értelme? Inkább azt kell keresni a másikban, ami közös, amivel együtt tudunk működni. Azért támadni valakit, vagy éppen értelmi fogyatékosnak tartani, mert ő abban hisz, hogy 144000-en mennek az égbe, vagy, mert nem érti a háromság tant, vagy, mert akármit másként gondol, mint mi, azt hiszem bűn. Számomra nagyon szimpatikus az a nézet, hogy Krisztus egyháza magában foglalja a ma működő keresztény egyházakat. Sokszor tapasztalom azt, hogy nem csak tanítás, hanem egyéniség függő is a felekezetválasztás. Például vannak egyházak, amelyek nagyon kitárulkoznak az Istentiszteleteiken, Átéléssel, hangosan énekelnek, imádkoznak mindenki szeme láttára. Én erre képtelen vagyok. Nekem a csendes visszafogottabb összejövetelek jönnek be, amelyek jobban illenek az én egyéniségemhez. De ez vonatkozik a lelkipásztorra is. Hányan nem járnak az egyházuk összejövetelére, mert nem jönnek ki a plébánossal, vagy a lelkésszel? Rengetegen. És ilyenkor elmennek máshova. Vajon nem járna jobban mindenki, ha nem elitélve, lenézve tekintenénk a másik emberre, csupán azért, mert másként lát dolgokat, másként hisz? Mi a garancia arra, hogy a saját nézeteim, hitem pontosan megfelel a Szentírásnak? Azt hiszem semmi.

De abban is biztos vagyok, hogy el fog jönni egy pillanat, amikor minden ember előtt ott lesz a kérdés: a vallásom, az egyházam fontosabb számomra, vagy az hogy mindent Krisztus szerint csináljak? De ezt a pillanatot nem nekünk kell elhozni, hanem Jézus Krisztusnak. Ő fog mindenki számára nyilvánvalóvá válni, és akkor fog kiderülni, hogy mi is van valójában az emberek szívében. De addig nem a mi dolgunk lesz azt megítélni.