A legtöbben, akik olvassák a blogomat, vagy beszélgettem velük, tudják, hogy házasságtörésért lettem kiközösítve. Ezt az általam is mélyen elítélt tettet akkor hajtottam végre, amikor már nem láttam más kiutat az engem ért nehézségekből. Az előző részben olvashattátok, hogy súlyos depresszióval küzdöttem. A gyülekezetben tapasztalt állapotok miatt is komoly zavar volt bennem. Ezt talán azért írom le, mert rendkívül szégyellem, hogy ezt tettem, de a körülmények miatt, amik nagy részéről egyáltalán nem akarok beszélni, ez tűnt a legjobb megoldásnak. Persze ma, a mai eszemmel, és a mai érzelmi állapotomban más módon érném el ugyanezt a célt, de akkor nem volt ennyi eszem, és ilyen érzelmi állapotom. A következő tapasztalatot az a számomra nagyon kedves személy mondja el a saját szemszögéből, aki a családjával barátomként, és szenvedő alanyként volt mellettem a bajban, majd később több lett belőle. Bár a kapcsolatunk erkölcsileg nem indult valami jól, érzelmileg barátra, és társra találtunk egymásban.

Két és fél éves voltam, amikor a szüleim el kezdték tanulmányozni a Bibliát a tanúkkal. Bár nem keresztelkedtek meg azonnal, szinte a kezdetektől fogva rendszeresen látogatták az összejöveteleket, és engem sem hagytak otthon. Én pedig szívesen mentem velük. Mindenki barátságos és kedves volt velem. Miután hírnökök lettek és megkeresztelkedtek engem is rendszeresen vittek magukkal prédikálni, és én sosem ellenkeztem. Nem volt velem szinte semmi gondjuk a szüleimnek. Ahogy szépen nődögéltem látszott rajtam a szellemi fejlődés: elkezdtem magamtól hozzászólni (kb 5-6 évesen), beiratkoztam a teokratikus szolgálati iskolába (kb 10 évesen). Szerettem a testvérekkel lenni. Érezhető volt akkoriban az a szeretet, amiről Biblia ír, hogy jellemeznie kell Jézus követőt. Mivel egy kis gyülekezetről van szó, nagyon családias volt a hangulat. Nem volt ritka az sem, hogy délutánonként vagy hétvégénkét közös programokat szervezzünk. Sokat kirándultunk együtt, szinte úgy jártak keltek a lakásunkban a tanúk, mintha hazajárnának. Mindenki jól ismerte a másikat. Bár sok velem egykorú fiatal volt a gyülekezetünkben, valahogy én sosem találtam meg velük a közös nevezőt, ezért inkább az idősebekkel, a felnőttekkel barátkoztam. Ez nagyban hozzájárult a szellemi épülésemhez. 8-10 éves lehettem, amikor kiéleződtek az ellentétek köztem és a korosztályom között. A mai napig nem tudom ennek az okát. Volt egy olyan időszak amikor egy klikket alkottak ellenem, és én szinte minden összejövetelről sírva mentem haza, mert annyira megbántottak. Ennek ellenére 11 évesen kereszteletlen hírnök lettem, és 12 évesen megkeresztelkedtem. Onnantól kezdve pedig az év több hónapjában is rendszeresen kisegítő úttörő szolgálatot vállaltam. Úgy képzeltem el a jövőmet, hogy általános úttörő leszek. Ennek érdekében minden tőlem telhetőt meg is tettem. Vének és családjaik voltak a legjobb barátaim a gyülekezetben. Különösen Sefa volt az a szüleimen kívül, aki sokat segített nekem akkoriban,ha bármi nehézséggel is szembekerültem. Mire gimnazista lettem, már éreztem, hogy a gyülekezet büszke rám. Nálam jóval idősebbek azért szerettek velem prédikálni menni mert véleményük szerint sokat lehet tőlem tanulni. A vének rendszeresen megdicsértek a hozzászólásaim miatt, a tanulóbeszédeim miatt és a buzgalmam miatt. Nem volt olyan szolgálati összejövetel, ahol ne lett volna vagy tanulóbeszédem, vagy bemutatóm, vagy interjúm. Illetve kongresszusokon is több ízben interjúvoltak meg. A vének azt mondták, hogy apu kinevezésében is nagy szerepet játszott a keresztényi életutam. Mondhatni, hogy csodás, és boldog éveket éltem meg. rengeteget szolgáltam. Mindig odafigyeltem a gyengébbekre, beszélgettem, az idős testvérekkel, buzdítottam őket.

Aztán egyszer mindez egy szempillantás alatt megváltozott. Egyik este apu elment gyülekezeti ügyben. Nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget, hiszen vénként ez teljesen természetes. eszembe se jutott hogy akár közöm lehet a dologhoz. Másnap Sefa egy beszélgetésünk alkalmával mondta nekem, hogy előző este meglátogatták a vének pásztori látogatás céljából. Ez kissé furi volt, hiszem Sefa maga is vén volt, vénekhez pedig csak akkor mennek ha valami nagy baj van, de betudtam annak hogy mivel Sefa már 2 hete influenzás volt, biztosan csak egy buzdító „gyógyulj meg látogatás” volt. Másnap megint szólt, hogy meglátogatták és hogy rólam kérdezgették, de nem nagyon érti hogy mi a baj, mert elég rébuszosak a vének. Kezdtem megijedni. Fogalmam sem volt, hogy miről van szó. Éreztem, hogy itt valami nagy baj készül. Másnap apa elmondta, hogy a vének közül páran rászálltak a Sefával való barátságomra. ezen eléggé felháborodtam. Apu tudta, hogy a véneknek nincs igazuk, de az ő szava számított akkoriban a legkevesebbet. A vasárnapi összejövetel után eljöttek hozzám is. 8 órakor érkeztek este. 3 vén. Elég ijesztő volt. bevonultunk hát a szobámba öten, reszkettem mint a kocsonya. Még sose voltam hasonló helyzetben. Eddig hozzám csak dicsérni jöttek a vének. Majd előadták, hogy ők szeretnek engem, és tudják, hogy rossz úton járok, ezért valljam be a bűnöm, amíg nem késő. Nagyon megijedtem. Sose követtem el semmilyen bűnt. Ment a huzavona 2 órán keresztül. Olyan emberek ültek ott velem szemben, akik kisgyerekkorom óta a példaképeim voltak, akik játszottak velem, akik tanítgattak, akikre felnéztem, és most egyszerűen azzal vádolnak, hogy bűnt követtem el, ráadásul még tagadom is. Utána kiküldtek a szobámból, és apa került a porondra. Azt vizsgálták, hogy vajon alkalmas-e vénnek. Végül nem váltották le, de csak egy hajszál hiányzott. Majd visszahívtak a szobámba és azt mondták, hogy adnak nekem haladékot a következő összejövetelig, ami kedden lett volna. Addig volt lehetőségem bevallani a bűnömet, és ha nem teszem, akkor utána összehívják a bírói bizottságot. Ezután elmentek tőlünk. Mint később kiderült, ezek után, este 10 körül mentek Sefáékhoz. Alig tudtam aludni az éjjel. Ami a vénekkel történt az nagyon felzaklatott. Egy este alatt elvesztették a bizalmamat. Azon gondolkodtam, hogy hogyan jöhetek ki ebből a legjobban. Rengeteget imádkoztam. Már az is megfordult a fejemben, hogy kitalálok valami bűnt és bevallom, hogy végre megnyugodjanak. Másnap reggel rosszul lettem és összeestem. Nagyon gyenge voltam. Lezsibbadtak a végtagjaim, elment a látásom, fuldokoltam, nem kaptam levegőt, és hánytam. Azt hittem meg fogok halni. Egészen addig nem voltam beteges. Csak náthával kezeltek addig. Elmentünk az orvoshoz, ahol találkoztunk az egyik vén lányával. Ő is megállapította, hogy nagyon rossz színben vagyok. Az orvos pedig megállapította a diagnózist: Pánik szindróma. Kaptam gyógyszereket, nyugtatót stb. És az orvos kikötötte, hogy maradjak otthon egy hétig, és óvjam magam mindentől, ami felzaklathat. Még haza sem értük már ott hívtak a vének hogy ők beszélni akarnak velem. Apa mondta hogy nem lehet, mert beteg vagyok. De ők kötötték az ebet a karóhoz. Hát eljöttek ketten, és jól leszúrtak, hogy én nekik tegnap hazudtam, ne is tagadjam. Meg hogy ők bedobták nekem tegnap a mentőövet, de én úgy döntöttem, hogy inkább Sátán tengerében akarok fuldokolni. csak lestem. Le voltam nyugtatózva, azt se tudtam miről van szó. Majd kiküldtek a szobából, mert nekik imádkozniuk kell. Majd miután végeztek az imával közölték, hogy Jehova megsúgta nekik, hogy engem nem kell kiközösíteni. De azért egy elég erőteljes tanácsot adtak, ami egy bibliaversre alapult: „aki bölcsekkel jár, maga is bölcs lesz, de aki ostobákhoz társul, az rosszul jár”. Az ostoba szó akkor Sefát jelentette, aki akkor még vén volt. Felháborodtam! Hoztak pár oldalnyi szöveget is kinyomtatva. kiollózott mondatok voltak egymás után rakva különböző témájú őrtorony cikkekből, amiről azt hitték, hogy nekem szól. nagyon összetörtem, de úgy tűnt ezzel a dologgal lezárult az ügy.

Próbáltam túltenni magam azon ami történt, és mivel közeledett az emlékünnepi időszak gondoltam, szokásomhoz híven megemelem az óraszámomat. Be is adtam a kisegítő úttörős jelentkezési lapot. csak onnan tudtam, hogy nem írták alá, hogy nem jelentették be a nevemet. Apu se tudta, hogy mi van most. Felhívta az egyik vén társát, aki közölte, hogy ne is gondoljam, hogy mostanában példaképe lehetek a gyülekezetnek. Egyre rosszabbul voltam. Egyre több rohamom volt. A következő helyi szükségletek is rólunk szólt. De úgy volt megfogalmazva, hogy mindenki rájöjjön, hogy erre az előadásra miért volt szükség, és hogy valójában kinek is szól. Ha olyan témájú program volt, ami egy kicsit is kapcsolódott ehhez akkor kaptuk a bántóbbnál bántóbb, igazságtalan megjegyzéseket. Hatalmasat csalódtam. Szerettem volna továbbra is sokat menni prédikálni, de már nem jöttek szívesen velem a testvérek. Az egyik vénnek fel is tűnt, hogy kevesebb az óraszámom (még így is bőven az átlag felett volt), és azzal rágalmazott meg hogy biztosan a prédikálást is csak Sefa miatt űztem ilyen nagy üzemben. Apa elmondta neki hogy azért kevesebb az óraszámom mert nincs kivel mennem. Ez a vén erre rám küldte a felségét, hogy beszéljünk meg időpontot. Mondtam neki hogy bármelyik délután jó miután hazaértem . erre ő közli, hogy hát ő csak délelőtt tud menni, úgyhogy akkor ez most nem fog összejönni. Egyik köfi látogatáskor beosztottak ennek a vénnek a lányával a kivonuláson, de ez olyan grimaszt vágott, hogy sokaknak feltűnt, hogy nem örül, hogy együtt kell prédikálnunk. A pánik betegségből kifolyólag elkezdtem dadogni,de megfigyelhető volt, hogy csak stresszes helyzetekben. A hozzászólásaimban ez gyakran megfigyelhető volt. A testvérek mindig kinevettek. Emiatt már nem voltam olyan bátor ebben sem. Emiatt is megkerestek a vének. azzal magyarázták, hogy biztosan a felkészülés és a tanulmányozás hiánya miatt van. Nagyon csalódott voltam. Az egyik vén úgy tűnt, hogy megértő velem. Gyakran odajött érdeklődni, hogy mi van velem, elhívott szolgálatba, és sokat beszéltünk az ügyről. Úgy tűnt, hogy ő nekünk ad igazat, de félelemből nem mert lépni semmit. Minden maradt a régiben. Ráadásul nem tartották meg maguk között a sztorit, hanem továbbadták más gyülekezetek tagjainak. A két év alatt nem volt olyan vének megbeszélése ahol ne lettem volna téma, és mindig csak negatív értelemben. Ezekben a nehéz időszakokban is csak Sefa volt mellettem. De ez veszélyes volt, mert ha meglátták, hogy egymásra nézünk már is bírói bizottsággal fenyegettek.

Eltelt két év, Sefával megelégeltük a dolgot. a kiközösítés mellett döntöttünk. Úgy éreztük, hogy tiszta lappal kell indítanunk. Továbbra is azzal vádoltak, hogy bűnbánat nélküli bűnösök vagyunk, akik csak az ő szándékos, helytelen eljárásuknak köszönhetően nem lettek kiközösítve. ezért úgy gondoltuk, hogy itt az ideje, hogy megkapjuk a vének szerinti méltó büntetést. Szándékosan olyat tettünk, ami kiközösítést von maga után. Azt hiszem mindkettőnk nevében mondhatom, hogy sokkal nyugodtabb így az életünk, bár a vének így is megtesznek mindent hogy ne legyen könnyű, rágalmaznak, belénk kötnek, kritizálnak. A pánik rohamaim száma csökkent. Már nem kell pszichiátriára járnom. nem kell állandó jelleggel gyógyszert szednem. Persze mindig magamnál kell tartanom, de már nem azokat az erős nyugtatókat.

Hogy miért írom ezt most le? Eddig is rendszeresen figyelemmel kísértem Sefa blogját, sokat beszéltünk ezekről a témákról, de úgy éreztem, hogy ez nem az én asztalom. De történt valami, ami felszakította a sebeimet és közelebb vonzott a bloghoz. Tegnap előtt a szüleim mentek volna el itthonról, de az ajtóban találkoztak két vénnel, akik éppen hozzánk tartottak bejelentés nélkül.(a szomszédjaink megijedtek. azt hitték, hogy végrehajtók). Velem is akartak beszélni. Hát… éreztem, hogy pánikszerű tüneteim vannak. Túlzás lenne azt állítanom, hogy Biblián alapuló beszélgetés lett volna. Inkább rágalmazás, olyan lealacsonyítóan beszéltek hozzám és olyan magas lóról, hogy attól hányingerem lett. Úgy tűnik, a megpróbáltatásainknak koránt sincs még vége. De aminek örülünk, hogy a kiközösítésünk hozzájárult ahhoz, hogy kinyíljon a szemünk, és olyan dolgokat lássunk tisztán, olyan bibliai igazságokat ismerjünk meg, amit tanúkként nem tudtunk volna. Bár az utóbbi években sok fájdalmat éltünk át a gyülekezetben, a legszebb éveink mégis azok voltak, amikor a gyülekezet élén tevékenykedtünk.

Trifena