Az emberek félnek a bizonytalanságtól. Ezért igyekeznek, hogy az életük be legyen biztosítva. Ez megnyugtatja őket. Amikor Istenről van szó, akkor is fontos nekik az a biztos tudat, hogy Isten helyesen tekint le rájuk. Ehhez szükségük van kapaszkodókra, amelyek elérése megerősíti bennük azt a tudatot, hogy helyesen jártam el, Isten biztos szeret. A vallások pedig biztosítják a hívek számára ezeket a kapaszkodókat. Ez nekik is jó, hiszen a híveket magukhoz kötik, ugyanis ők akaratlanul is az Istenhez vezető kapaszkodóknak hiszik azokat a feltételeket, amelyeket az egyházak kitalálnak. Így a vallások két legyet ütnek egy csapásra: biztonságérzetet nyújtanak az egyénnek, és magukhoz láncolják őt.

Az egyszeri hívő pedig abban a tudatban éli az életét, hogy "Ábrahám kebelén" nyugszik, miközben valójában ez csak egy mesterségesen kreált biztonságérzet, ami mögött semmilyen valódi biztosíték nincs. A vallások által kreált kapaszkodóknak az esetek legnagyobb többségében semmi köze nincs az egyéniséghez, vagy a viselkedéshez. Jobbára dogmákban való hit, egy bizonyos liturgia alkalmazása, és más külső jegyeknek való megfelelés van előírva. Tehát olyan feltételek ezek, melyek könnyen listába szedhetők, ellenőrizhetők, és a megvalósulásuk esetén kipipálhatók. A megszámolt pipák okozzák ezt a biztonságérzetet.

A probléma ezzel az, hogy a hívő egyén nem veszi észre, hogy a keresztény világon belül éles viták folynak arról, hogy mit is vár el tőlünk Isten. Évtizedes, évszázados, bizonyos kérdésekben pedig évezredes viták folynak arról, hogy Isten mi alapján tart jónak egy embert. Tehát ez a biztonságérzet csakis akkor működik, ha az egyén nem tekint ki abból a rendszerből, amelyet a vallása biztosít neki. A vallások különböző technikával, jobbára önmaguk Istentől eredeztetésével el is érik, hogy a keresztény lenézze más vallások írásait, hitnézeteit, így önmaga tesz az ellen, hogy több oldalról megismerjen egy kérdést.

Ennek köszönhetően a kereszténység tömve van olyan hamis biztonságérzetben nyugvó keresztényekkel, akik fölényes magabiztossággal hisznek a saját elismert állapotukban, miközben megvető mosollyal tekintenek azokra a szerintük félrevezetett többiekre, akik pontosan ugyanúgy tekintenek rájuk.

Mindez annak köszönhető, hogy a biztonság utáni vágyukban nem megfelelő kapaszkodókat keresnek. Ahelyett, hogy Krisztus követését, másokkal való bánásmódjának utánzását tekintenék mérvadónak, dogmák, istentiszteleti formák kialakításában, és az azokhoz, farizeusi szigorral ragaszkodásban keresnek menedéket. Ez jobbnak tűnik, mint az a "bizonytalanság, amit ezek hiánya okoz.

De vajon tényleg rossz a bizonytalanság? Illetve egyáltalán bizonytalanság az, amikor nincsenek meg azok a biztosnak tűnő kapaszkodók, melyek a biztonságérzetet nyújtják?

Korábban már sokszor írtam arról, hogy az a bizonyosság, amit a keresztények éreznek, valójában nem is létezik. Tehát egy olyan állapotot tekintenek biztonságosnak, ami valójában nincs is. Soha sehol nem beszélt Isten, vagy Jézus azokról, amitől ma sokan igaz kereszténynek tekintik magukat. Tehát a mai keresztények által vallott biztos pont, nemhogy bizonytalan lenne, de nem is létezik. Egy nem létező helytől, pedig sokkal jobb egy létező, ám bizonytalan. 

Az igazság viszont az, hogy ez a bizonytalanság, amit a dogmák, istentiszteleti formák hiánya okoz, az csak azoknak félelmetes, illetve csak azoknak tűnik bizonytalannak, akik túlságosan kötődnek az egyházi vezetőkhöz, a teológus arisztokráciához, és az ő szavaikat többre tartják, mint saját magukat. Tehát azok, akik a saját állapotukat a mások által kreált elvárásoktól teszik függővé önmaguk előtt, valójában önmagukban nem bíznak, vagyis önmagukat nem szeretik. 

A dogmák, szertartások hiánya bizonyos szempontból valóban bizonytalanságot okoz. De ha mélyebbre nézünk, akkor kiderül, hogy csupán azért, mert belénk ivódott az, hogy tőlük tegyük függővé önmagunkat. Olyan elvárásoktól tettük függővé önmagunk elismerését, amely elvárások valójában sehol nincsenek megfogalmazva, csupán valaki kitalálta őket. Ha sikerül valakinek kiszakadni a dogmák, szertartások rabságából, akkor önmaga megítélését teljesen más alapokra fogja helyezni. Ez oda vezethet, hogy a másik embert nem a hitnézetei, vallásossága, nézetei miatt fogja megítélni, hanem csupán az embersége alapján. Ma keresztények közül sokan fontosabbnak tartják egy ember megítélésében az általa vallott hitnézeteket, mint azt, hogy milyen ember is valójában. Abban a pillanatban, hogy a dogmatika és a vallásos szertartásosság elveszíti a jelentőségét, azonnal előbukkan az ember.

Amíg pedig mégis ezek jelentik a fő pontokat magunk és mások megítélésében, addig valójában a kereszténység önmaga ellen harcol. 

A bizonytalanság teológiájáról írt korábbi posztjaim: itt