Ebben a posztban nem a kanonizációval foglalkozok, de az itt tárgyalt anyag nagyban hozzátartozik a témához. A keresztények a kezdetektől fogva fontosnak tartották azoknak az iratoknak az olvasását, tanulmányozását, amit a zsidók használtak. Nyugodtan, mondhatjuk, hogy a két vallás, a kereszténység és a zsidóság kezdetben ugyanazokat a könyveket használták. Pál apostol a 2tim 3:16-ban kifejezte az általános keresztény véleményt a zsidó szent iratokról. I.sz. 65 környékén ezt írta: „A teljes írás istentől ihletett.” Pál szavai arra utalnak, hogy az Írás az ő idejében már „teljes” volt. Ez azt a képet vetíti elénk, hogy az ószövetségi kánon egy TELJESSÉGET alkotott, ami már készen volt, és amit a kereszténység felhasználhat.

Ám hiba lenne elmenni amellett a tény mellett, hogy az a szó, amit gyakran ’teljes’-nek fordítanak, visszaadható más szavakkal is. Mint pl.: minden, összes. Azok a bibliafordítások, melyek a ’minden’ mellett teszik le a voksukat, teljesen megváltoztatják a mondat értelmét.(pl SZIT) A következő fordítás teljesen más gondolatot ad vissza, mint az első bekezdésben idézett protestáns fordítás: „Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható”. A ’minden’ kifejezés nem hordozza azt a jelentéstartalmat, mint a ’teljes’. Nem kelti az olvasóban az írással kapcsolatos befejezettség érzését. Nem határozza meg a teljeset, csupán kijelent egy rendkívül fontos dolgot: Arról ismerni meg az ihletett, sugalmazott írásokat, hogy egy keresztény számára hasznosak.

Nem kívánok abba belemenni, hogy melyik a helyes fordítás, nem kívánok arról értekezni, hogy melyik fordítót befolyásolta a szó kiválasztásában a teológiai nézete. Nekem erre nincs rálátásom. De abban biztos vagyok, hogy mindkét fordító csoport rendelkezik azzal a tudással, amivel alá tudja támasztani a döntését a kiválasztott szó mellett. Sokkal fontosabb az a kérdés, hogy amikor Pál apostol 65-ben leírta ezt a gondolatot, mit értett az alatt, hogy ÍRÁS?

A újszövetséget nem érthette alatta, hiszen az újszövetség születésnapjáig még 330 évet kell várni. A protestánsok által használt kánont szintén nem érthette alatta, hiszen arra még az újszövetségnél is több időt kellett várni. Tehát ha a protestánsok fordításában szereplő ’teljes’ kifejezést tartom helyesnek, akkor a kanonizáció folyamata bezárult, az Írás már teljes. Azaz, a  teljes írás nem lehet más, mint az akkor létező egyetlen kánon, az alexandriai, amit ma az ortodox keresztények, köztük a katolikusok használnak. Ez ellentmond a protestáns értelmezésnek. Ugyanis, ha a Septuaginta számít a TELJES kánonnak, akkor a protestánsok abban vétkesek, hogy nem használnak sok ihletett iratot, amit Pál a teljességhez tartozónak tekintett. Ami számomra érdekes ebben az érvelésben, hogy valójában a katolikusoknak lenne érdeke a ’teljes’ kifejezés használata, hiszen eszerint tudnák bizonyítani, hogy az általuk használt ószövetségi kánon a helyes. De ők mégsem élnek ezzel a lehetőséggel. Számukra megfelel a ’minden’ kifejezés, ami viszont sokkal nagyobb jelentőségű, mint gondolnánk. Ugyanis nem behatárolja a kanonizált könyvek számát, hanem alapot teremt a kereszténynek arra, hogy milyen szempontokat vegyen figyelembe, mikor kiválaszt egy olyan könyvet, melyet a keresztényi fejlődésében szeretne felhasználni.

Ahogy az előbb írtam, az én tudásom nagyon kevés ahhoz, hogy az eredeti görög szöveget figyelembe véve kiválasszam a jó fordítást. Nem tudom, hogy az a helyes, hogy MINDEN vagy az, hogy TELJES. Ám arra alkalmasnak érzem magam, hogy az újszövetség alapján eldöntsem, hogy a keresztényekre melyik volt jellemző. Ugyanis az újszövetségből egyértelműen kiderül, hogy az első századi keresztények milyen könyvekre utaltak, amikor az Írásokra gondoltak. Az újszövetség írói gyakran utalnak a zsidók könyveire. Az ószövetségből kb. 350-szer idéztek. Ebből 300-szor a Septuagintából, és 50-szer más görög fordításból. Ám több olyan idézet is van az újszövetségben, amely olyan könyvekből származik, melyek az alexandriai kánonban sem szerepelnek. Amikor ezekből a könyvekből idéznek az újszövetség írói, akkor a megfogalmazásukból érződik, hogy magától értetődőnek tartják, hogy azok a keresztények, akik olvassák a leveleiket, ismerik a szóban forgó könyvet, és a benne szereplő történetet. Ezek egy részével már foglalkoztam a sorozat korábbi fejezeteiben, de most az összeset szeretném megvizsgálni.

Kezdjük először a Júdás levelével, amely két olyan könyvre is hivatkozik, amely nem szerepel az európai keresztény számára megszokott kánonok egyikében sem.

Júdás 9: „jóllehet még Mihály főangyal sem mert káromló ítéletet kimondani, amikor Mózes holtteste miatt heves vitába szállt az ördöggel, csak ennyit mondott: „Büntessen meg az Úr!”

A Mózes teste fölött zajló vita egyetlen ókori iratban szerepel, melynek a címe: Mózes mennybemenetele. Mint Látjuk a szövegkörnyezetből, Júdás nem teketóriázott, hanem minden utalás, magyarázat nélkül előhozta a történetet, ami egyértelműen arra utal, hogy az üzenet olvasói pontosan tudták miről van szó. Ugyanez vonatkozik a néhány sorral később olvasható idézetre

Júdás 14, 15: „Ezekről jövendölt Hénoch, Ádám után a hetedik pátriárka: „Nézzétek, közeleg az Úr szentjeinek tízezreivel, hogy ítéletet tartson mindenek fölött, és megbüntessen minden istentelent minden istentelenségért, amelyet istentelenül elkövetett, és minden káromló szóért, amit az istentelen bűnösök a szájukon csak kiejtettek.”

A Hénoch(vagy Énok) könyvére történő utalás, illetve az abból való szószerinti idézet szintén egyértelmű jele annak, hogy a keresztények Júdás idejében ismerték, olvasták Énók könyvét.

Jakab 4:5 : „Vagy azt hiszitek, hogy hiába mondja az Írás: „Féltékenyen szereti (Isten) a lelket, amelynek ő adott bennünk otthont”?”

Ezt a Jakab idézetet még nem sikerült azonosítani. Egyetlen ismert ókori kéziratban sem szerepel. De van egy rendkívül fontos jellemzője. Jakab egyértelműen Írásként utal a forrására. Tehát az első keresztények számára létezett egy olyan, ma ismeretlen kézirat, ami számukra Írásnak számító tekintély volt. Olvastam már magyarázatot arra, hogy Jakab itt nem szószerint idéz egy másik könyvből, hanem csupán összefoglalja egy mondatba azt a szellemet, amit az Írás közöl, de bevallom, hogy ez a magyarázat számomra több mint erőltetett.

2Tim 3:8 : „Mint ahogy Jannesz és Jambresz ellenszegültek Mózesnek, úgy ezek is szembeszállnak az igazsággal”

Ez is egy igazán kacifántos idézet. Pál röviden megemlít egy történetet Janneszről és Jambreszről, akiket azokhoz az emberekhez hasonlít, akik az utolsó napokban ellenállnak az igazságnak. Pál nem magyarázkodik, nem utal semmire, hanem úgy közli ezt a két nevet és a jellemzőjüket, hogy abból az derül ki, hogy Timótheus pontosan tudta kikről van szó. A két férfi nevét viseli az a könyv, amelyre utal Pál. A könyv szerint Jannész és Jambrész volt a neve a fáraó két papjának, akik a varázslásokat csinálták, mikor Mózes a Fáraó elé járult.

Na de Jézus sem marad ki a sorból

Máté 5:3-10. A boldogmondások. Jézus ezeket szó szerint idézte egy zsidó kéziratból, aminek a címe: A tizenkét pátriárka végrendelete.

És végül az utolsó, ami szintén Jézustól származik. Bevallom őszintén, hogy azért hagytam a végére, mert számomra nem teljesen meggyőző, de azért látok benne annyi fantáziát, hogy érdemes nem kihagyni

Máté 12: 22- 42 : Jézus itt egy démonost gyógyít meg. Ebből egy hatalmas vita kerekedik, mivel a démonűzést Belzebubnak tulajdonítják a farizeusok. Jézus azzal zárja a vitát, hogy Dél királynőjének nagyobb esélye van a feltámadásra, mint annak a nemzedéknek, mert ő meglátta Salamon bölcsességét. Viszont ő (Jézus) nagyobb Salamonnál. Látszólag nincs semmi különös ebben a történetben. Ám ha összerakjuk a képet, akkor az derül ki, hogy Jézus a démonűzés után azzal zárja le a vitát, hogy ő nagyobb, mint Salamon. Mi köze van a démonűzésnek Salamon királyhoz? Látszólag semmi. De ha elolvassuk Salamon könyvét, akkor arra a megdöbbentő felismerésre juthatunk, hogy Salamon kora legnagyobb démonűzője volt, amiről ebben a könyvben be is számol. Így már elgondolkodtató Jézus befejező gondolata, hogy a démonűzéssel kapcsolatban ő nagyobb, mint Salamon.

A fentiekhez hozzátenném, hogy az apokrif iratok ismerői szerint száznál több olyan gondolat van az újszövetségben, amely olyan könyvekhez köthető, amelyek nem szerepelnek egyetlen európai kánonban. Azért írtam európait, mert hat ószövetség típus kánonjában szerepel néhány fent bemutatott könyv. Vagy még ezeken kívül más.

Tehát a kérdés a következő: A fentiek figyelembevételével mit tekintettek az első keresztények az Írások közé valónak? Arra tudok következtetni, hogy sokkal több könyvet, mint amit a mai keresztények annak gondolnak.

„Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható”