Amikor a kereszténység létrejött, az nem egy vallás volt, hanem egy kapcsolat, egy barátság Istennel Jézusnak köszönhetően. A mai kereszténység sok esetben azonban felvett az évszázadok alatt egy hagyományos, vallási formát, amiben az embereknek megmondják, hogyan kell élniük, mit tehetnek, és mit nem. Egy barátság azonban nem így működik. Pláne, ha évszázados emberi találmányokat akarnak ráerőltetni emberekre, ami sokaknak működik és tetszik, másoknak viszont nem. A vezérigém az Istennel való kapcsolatban (kereszténységben, vallásosságban stb.) ez:

“De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk” (Jn 4:23-24, MBT).

A The Message fordítás szerint ez így hangzik: “Istennek az számít, hogy ki vagy, és hogyan élsz. Az imádatotoknak az igazság keresésében kell lefoglalni a lelketeket. Ilyen embereket keres az Atya: akik egyszerűen és őszintén önmaguk előtte az imádatukban. Isten is teljesen önmaga – Lélek. Akik imádják őt, azoknak igazi valójukból, a lelkükből, igazi énjükből kell azt hódolattal tenniük.”

Istent valóban nem érdeklik azok a vallási hagyományok, amelyek rátelepedtek a kereszténység gondolkozására. Neki csak mi számítunk, ezért fölösleges olyan tradíciókat tovább adni az embereknek, amelyek gátolják őket, hogy önmaguk legyenek. Egy barátságban a legnagyobb hiba az, ha az egyik fél képmutató, és nem önmaga akar lenni. Felesleges arra törekednünk, hogy megfeleljünk Istennek – neki ugyanis nem a külsőségek alapján vagyunk elfogadhatók. Az emberek a szemmel látható dolgokra figyelnek, Isten azonban a szíveket nézi.

Sajnos a keresztények egy része nem érti ezt meg. Hajlamosak azt gondolni a másik emberről, hogy ha az átlagostól (main stream) elütő dolgot tesz, akkor már nem is lehet igazi keresztény. Olvastam egyszer egy honlapot, ahol odáig elmentek, hogy aki nem a King James Version (kb. mint a magyar Károli) fordítást használja, az nem is tudhatja az igazságot Istenről. Vannak, akik szerint nem szabad a kezünket sem felemelnünk dicsőítés/éneklés alatt, míg mások szerint nem is vagy újjászületett hívő, ha nem szólsz nyelveken. Van, aki azt mondja, hogy fel kell venned az “ájtatos manó” pózt, amikor Istenhez szólsz: fej lehajt, szem becsuk, kéz összekulcsol. Ezen kívül csak akkor “imádkozhatsz”, ha olyan formulval kezded, mint mondjuk a “Drága mennyei Édesatyám az Úr Jézus Krisztusban”, és azzal fejezed be, hogy “jézusnevébenámen”. De egy beszélgetésnek nincsenek előre megírt forgatókönyvei. Más-más módon kommunikálunk, és miért kellene máshogyan beszélnünk Istennel, mint ami a kommunikációs stílusunk?

Én a magam részéről csoportban nyitott szemmel imádkozom több okból: (1) szeretem figyelni az emberek arcát, amint imádkoznak – a mimika és a gesztusok is kommunikálnak valamit; (2) szeretek végignézni azokon az embereken, akikért imádkozom – ez számomra bensőségesebb. Az imádságok végén soha nem mondom a varázsigét (“jézusnevébenámen”), mert Jézus nevében imádkozni nem három további szó hozzácsatolását jelenti, hanem egészen mást: “Mostantól fogva bármit is kértek aszerint, hogy ki vagyok én, és mit teszek, megadom nektek. (…) Bármit is kértek ezen a módon, megteszem” (Jn 14:14, MSG). Sőt, az imáimat nem is szoktam “ámen”-nel lezárni. Érdekes felismerés lesz, ha a Bibliában leírt imádságokat átolvassuk, és megnézzük, közülük mennyi végződik ámennel.

Olyan jó lenne megtanulni, hogy ne erőltessük rá másokra azt, ami nekünk megfelelő. Neki lehet, hogy teljesen más a személyisége, és teljesen máshogy éli meg a kapcsolatát Istennel. Istennek pedig tényleg nem a szemmel látható külsőségek számítanak, hanem az, hogy az illető őszinte-e a vele való kapcsolatában.

“De Isten ezt mondta Sámuelnek: ‘A külső nem minden. (…) Isten az embereket máshogy ítéli meg, mint az emberek. A férfiak és nők a külsőt, az arcot nézik meg, de Isten a szívbe tekint bele’” (1Sám 16:7, MSG).

Kiemelések tőlem.(Sefa)

Az eredeti cikk itt található