Milyennek kell lennie egy igazán jó kereszténynek? Húúú de nehéz kérdés. Ha erre válaszolni lehetne, akkor azt hiszem, a kereszténység problémáinak nagy része megoldódna. Én sem szeretnék erre válaszolni. Viszont a saját meglátásaimat most leírom. Az igazán keresztény ember elsősorban mindenben engedelmes.(1kor 2:9, 1Péter 1:2, 14) Engedelmeskedik gyülekezeti elöljáróinak, és aláveti magát nekik (Zsidók 13:17). Engedelmeskedik a világi hatalmaknak (Róma 13:1) Ha pofon csapják, akkor kér még egyet, Ha jogtalanul elveszik valamijét, még ad is hozzá ráadást (Máté 5:38-42). Az igaz keresztény bűnös. És mint ilyen, a bűne miatt még az Istenhez is alig mer imádkozni, ha imádkozik, akkor is a bűnbocsánat a legfontosabb számára. (Lukács 18:13) Méltatlan arra, hogy Krisztus betérjen hozzá (Máté:8: 8), ha csinál is valamit, akkor is csupán egy semmirekellő, méltatlan szolga, aki csak azt tette meg, amit tennie kellett. (Lukács 17:10) Az igaz keresztény nem gondolkodik, mert az önálló gondolkodás Isten elleni lázadás (Példabeszédek 3:5) És mivel nem gondolkodik, viszont engedelmes, ezért a Zsidók 13:17 szellemében, engedi, hogy vallási elöljárói irányítsák az életét.

A kereszténység e versek miatt mindig is hajlamos volt az önbüntetésre. A 13. században egy máig is élő, ám többször nevet változtató mozgalom indult útjának, a flagellánsok. Ezek az emberek önmagukat büntették a saját, és mások bűneiért. A flagelláns szó önostorozót jelent. A flagellánsok egy ostorral verték saját magukat. Egy korabeli beszámoló pontosan leírja, hogy milyen ostort használtak: „Minden ostor botszerűen nézett ki, amelyből egy háromágú kötél állt ki. A kötélen nagy csomók voltak, és ezekből a csomókból tűhegyes kampók lógtak ki, melyek olyan hosszúak voltak, mint egy búzaszem, vagy talán még annál is hosszabbak. Ilyen ostorokkal verték meztelen testüket, úgy, hogy az elkezdett vérezni. Olyan mélyen fúródott bele a testükbe a vaskampó, hogy csak másodjára tudták kirántani a húsukba belekapaszkodott vastüskét.”  De nemcsak a flagellánsok verték magukat. Sok más szerzetesrend és vallásos ember használt önkínzó eszközöket, ami folyamatos fájdalmat szerzett viselőjének. Nehéz terheket, durva a bőrt sértő ruhákat aggattak magukra. A mai mazochista emberek képzeletébe illő módon, válogatott eszközökkel kínozták magukat, hogy megszabaduljanak a bűneiktől, és engedelmes, méltatlan szolgáknak bizonyuljanak. Ez az elferdült önmagukról alkotott kép mélyen beleivódott a kereszténységbe. Azontúl, hogy ma is vannak vallási okokból önmagukat kínzó emberek, az egész kereszténységben előfordul a saját önbecsülését szétziláló, önmagát bűnös senkinek tartó ember.

Sok keresztény tekinti úgy a bevezetőben említett tulajdonságokat, mint ami kötelező érvényű.  Az önmagát folyton bűnösnek tekintő, és emiatt önmagát érzelmileg tönkretevő keresztények sajnos ma is jelentős létszámmal rendelkeznek. Az önálló gondolkodás, véleményalkotás hiánya, a vallási feljebbvalójának történő teljes alárendelés, az önálló akaratról való lemondás, a felmerülő kérdések önmagukba fojtása, sajnos együtt jár a kereszténységgel.

Ami viszont számomra érdekes, hogy hiába gyűjtöttem ki a Bibliából a fenti kritériumokat, nem jutott eszembe egyetlen bibliai szereplő, aki ezeknek megfelelt volna. És azok, akik viszont a bűnösségüket túlhangsúlyozva önbántalmazók, gyakran tekintenek megvetéssel azokra akik nem azok, és mondják hogy: „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is.”(Lukács 18:11)