Azoknak az embereknek, akik elhagyták Jehova Tanúi gyülekezetét, ám mégis szeretnék Istennek szentelni az életüket, komoly dilemmával kell szembenézniük. Hozzá voltunk szokva a „pontos ismeret” illetve az „igaz vallás” fogalmához. Miközben szabadon nézelődünk a különböző vallások, nézőpontok között, gyakran ismerjük fel, hogy korábban miben volt helytelen a nézőpontunk, és boldogan igazítjuk ki a gondolkodásunkat az újonnan szerzett ismeret szerint. De minden esetben, amikor valaki felhívja a figyelmünket egy általunk újnak látott igazságra, azt tapasztaljuk, miután tovább beszélgetünk, hogy vannak olyan elképzelései is, amelyekkel nem tudunk azonosulni, és képtelenek vagyunk tiszta lelkiismerettel elfogadni. Ilyenkor nagy csalódás ér bennünket, hiszen szeretnénk a „pontos ismeret” szerint imádni Istenünket, és félünk minden tévedéstől, mert az „igaz vallást” keressük. De hiába minden erőfeszítés, mert akárhol keresgélünk is, bár részigazságokat mindenhol találunk, amelyekkel nyugodt lelkiismerettel tudunk azonosulni, ám mindig van valamilyen hitnézet, szokás, elképzelés amit képtelenek vagyunk elfogadni. Ilyenkor felmerül az a zavarba ejtő kérdés: Egyáltalán van olyan vallás, amelyik az igazságot tanítja? Van egy gyülekezet valahol, akik a legjobban tetszenek Istennek? Hogy erre a kérdésre választ kapjunk, vizsgáljuk meg az 1Korintus 8:1- 9 verseket, ahol Pál apostol a pontos ismerten alapuló vallásgyakorlatról beszélt. Egyben azt a témát is érinteni fogom, hogy hogyan álljunk hozzá ahhoz a keresztényhez, akinek más elképzelései vannak, mint nekünk, illetve más megértési szinten van, mint mi. Kell-e nekünk győzködnünk, lenéznünk, megvetnünk azokat a keresztényeket, akik nem úgy látják az istennel kapcsolatos dolgokat, mint mi? Kell-e őket kerülnünk, vagy megbélyegeznünk, mert nem értik azt, amiben mi hiszünk? Azt hiszem az elkövetkezendő sorok között lesz néhány olyan gondolat, amelyek komoly vitákra adhat okot, de azért érdemes elgondolkodni rajta. Ezek csupán az én elmélkedéseim eredményei, ezért nem is baj, ha valaki vitatja. Kezdjük.

1.Ami pedig a bálványáldozati húst illeti, tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismerete:

- Az ókorban valós probléma volt a keresztények számára. A bálványisteneknek épített templomokban az áldozati húst eladták a lakosságnak fogyasztásra. Gyakorlatilag úgy működött, mint egy mészárszék, annyi különbséggel, hogy az ókori görög/római isteneknek szentelték az állatot, illetve a húsát. Az első századi keresztényeknek lelkiismereti gondot jelentett az, hogy miként tekintsék ezt a húst. Vajon odamehet egy keresztény a hamis vallás templomához az áldozati húsból vásárolni, vagy sem? Meg lehet enni tiszta lelkiismerettel azt a húst, amit korábban Zeusznak, Artemisznek, vagy más görög istennek áldoztak fel, szenteltek oda? Ma már nem kell ezzel a lelkiismereti problémával szembenéznünk, de a Pál által adott tanácsok erre az esetre sok segítséget nyújthatnak számunkra.

Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít. 2Ha valaki azt gondolja, hogy ismer valamit, az még semmit sem ismert meg úgy, ahogyan ismerni kell.

- Itt Pál a tudásról beszél. A száraz tények tudásáról. Maga a tudás semmit sem ér önmagában. Aki azt hiszi, hogy rendelkezik a tudással, az még nagyon messze van attól, hogy ezt valóban elmondhassa magáról. És ez nagyon becsapós. Ugyanis azt hiszi, hogy az ismeret birtokában van, de ez felfuvalkodottá teszi, és máris távol került a valódi tudástól. Célt tévesztett. Miért? Mert az általa pontos ismeretnek vélt tudás, Pál szerint biztos, hogy nincs összhangban azzal az igazán pontos ismerettel, amit Isten tudhat magáénak. Ha valaki mégis úgy gondolná, hogy ő már ismer valamit akkor azt valójában, még nem is ismer úgy, ahogyan azt ismerni kellene. Miért? Mert a tudása a többiek fölé emeli őt, és ennek köszönhetően eltávolodik a többi kereszténytől. Föléjük emeli magát. Úgy érzi, hogy mivel a többiek, még nem jutottak el az ismeretnek arra a szintjére, mint ő, ezért még éretlenek, és nem tekinti őket jó társaságnak. Magyarán lenézi, és elítéli őket. Így a tudás mértéke óriási szakadékká válhat két keresztény között. Aki nagy tudásnak van birtokában, az lenézheti testvérét. Sőt akár még arra is gondolhat, hogy a kevesebb ismerettel rendelkező keresztényt Isten nem is szereti. Viszont ha ez a nézet kialakul, akkor már a nagy ismerettel rendelkező keresztény eltévesztette az ismeret célját. Pont a tudása teszi őt hamis kereszténnyé. Isten fölé emeli magát, és ő vesz részt az ítéletben. Mert nem a pontos ismeret az, ami egy keresztényt kereszténnyé tesz, hanem a szeretet. Tehát ha nincs bennünk szeretet a kevesebb ismerettel rendelkező testvérünk iránt, akkor valójában elítéljük őt, eltávolodunk tőle, és nem tudunk neki segíteni. Ugyanis hiába van ismeretünk, a nézőpontunk nagyon távol van attól, ami az Istené. Miért? Nézzük mi az Isten nézőpontja:

3,De, ha valaki szereti az Istent, azt már ismeri az Isten.

- „azt már ismeri az Isten”.Isten minden embert ismer. Itt az ’ismer’ ige minőségi jelző. Elismerést jelent. Tehát a tudás és az ismeretszerzés bármilyen fokán is álljon valaki, ha az indítéka az, hogy szereti az istent, akkor Isten már ismeri, elismeri őt. Bárki, aki nem tekint igaz kereszténynek egy olyan embert, aki nincs a megértés bizonyos fokán, az túllép azon a szerepen, amit az Isten osztott ki neki. Sőt Isten fölé emeli magát, és azt állítja, hogy joga van ítéletet hozni testvérén, és azt mondani róla, hogy nem keresztény. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy bárkiről is azt állítsuk, hogy mivel nem ért meg valamilyen általunk fontosnak vélt keresztény tanítást, akkor őt az Isten nem is ismeri el. Az életünk egyik legnagyobb baklövése lenne ez! Nézzük tovább, hogy milyen kérdésekről lehet szó. A következő példa, amelyet Pál használ fel, sokkal többet mond nekünk a „pontos ismeretről”, mint azt mi valaha is gondoltuk volna.

4Ami tehát a bálványáldozati hús evését illeti, tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy Isten sincs más, csak egy. 5Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, mint ahogyan sok isten és sok úr van, 6nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala. 7Viszont nem mindenkiben van meg ez az ismeret, sőt némelyek a bálványimádás régi szokása szerint a húst még mindig bálványáldozati húsként eszik, és lelkiismeretük, mivel erőtlen, beszennyeződik. 8Az étel pedig nem változtat Istenhez való viszonyunkon; ha nem eszünk, nem lesz belőle hátrányunk, és ha eszünk, abból sem lesz előnyünk

- Néhányan még bagatellnek tűnő dolgokban sem látnak tisztán, vagy talán egy keresztény alaptanítást nem értenek. Talán egy másik keresztény felekezet tagjai, ahol másként tekintenek egy tanításra, mint én. De miről is beszél itt Pál? Valamilyen csip-csup ügyről? Nem! A bálvány isteneket állítja szembe az Istennel, és az Úr Jézussal. Egyértelműen kijelenti, hogy bár a történelem során az emberek sok istent, és sok urat szolgáltak, valójában nekünk mégis csak egyetlen Istenünk van az Atya, és egyetlen Urunk van, a Jézus Krisztus. Viszont miután Pál ezt jól kihangsúlyozta, felhívja a figyelmét minden érett kereszténynek egy nagyon fontos dologra: „Viszont nem mindenkiben van meg ez az ismeret” Magyarán az első századi keresztények között rengetegen voltak olyanok, akik bár elfogadták az Atyát mindenek Teremtőjévé, és a Fiút a megváltó Úrrá, ám ennek ellenére még „a bálványimádás régi szokása szerint a húst még mindig bálványáldozati húsként eszik. Azaz a bálványáldozati húsra még úgy tekintettek, mint egy istennek felajánlott áldozatra. Ők még valóságosnak tekintették Zeuszt/Jupitert, vagy Hermészt, vagy Artemiszt, és még sorolhatnánk. Ennél nagyobb hibát az imádatban el sem tudnánk képzelni! Ezek az emberek úgy érezték, hogy azzal, hogy esznek a bálványoknak áldozott húsból, azzal a bálványnak áldoznak. Emiatt állandó lelkiismeret furdalásban éltek. Ki tekintene kereszténynek egy olyan embert, aki ugyan hiszi Jehovát, hiszi Krisztust, de emellett még hiszi Manitút, Sívát, Krisnát, vagy más ma divatos istenséget. Hogyan tekintsünk ezekre az emberekre? Mit tegyünk, ha segíteni szeretnénk nekik?

9,De vigyázzatok, nehogy ez a szabadságotok valamiképpen megütközést ne váltson ki az erőtlenek között.

- Ha a tudásunk nincs szoros kapcsolatban a szeretettel, akkor az ilyen hitben még erőtlen testvérünket elriaszthatjuk. A modorunk lekezelő lehet, és a hitben gyenge testvérünkben azt az érzést kelthetjük, hogy Isten semmire sem értékeli őt. Vagy ha másként ért valamit, miközben a Szentírást olvassa, mint mi, akkor azt közöljük vele nem megfelelő modorban, hogy hamis úton jár. Pedig a fentiek alapján pont mi járunk hamis úton, még akkor is, ha igazunk van. Nem a tudásunk, hanem a más nézeten lévő keresztény társunkkal való viselkedésünk tesz bennünket olyanná, mint aki híján van a pontos ismeretnek, mivel nem az iránta érzett szeretet, hanem a tudásunk miatti gőg hajt bennünket.

- „Nem hiszel a háromságban? Akkor te nem hiszel a váltságban.”

- „Nem hiszel az elragadtatásban? Akkor te nem hiszel Isten szándékában.”

- „Nem hiszel a lélek halhatatlanságában? Akkor te nem hiszel a Bibliában.”

- „Nem úgy hiszel, ahogy én? Akkor Isten nem ismer el téged!”

Ha a hozzáállásunk ilyen lenne, azzal elmulasztjuk a lehetőséget arra, hogy segítsünk neki. Ugyanis az igazság pontos megismerése nem egy néhány hónapos tanfolyamnak köszönhető. Egy ember nem néhány hónap alatt fogja átfogóan ismerni a Bibliát. Hanem sokszor évek alatt szerzi meg azt a tudást, amivel önálló véleményt tud alkotni Isten szaváról, és mondhatja el magáról, hogy „igen, én ezt hiszem! Ez az én hitem!” Nem arra van szükség, hogy egy neves bibliamagyarázó, lelkipásztor, vagy egy önjelölt próféta szavait tudjuk újra és újra megismételni, mint egy papagáj, hanem arra, hogy amit hiszünk, az a saját meggyőződésünk legyen. De mi van akkor, ha tévedünk? Mi van, ha valamit rosszul látunk? A válasz benne van Pál gondolataiban: „Ha valaki azt gondolja, hogy ismer valamit, az még semmit sem ismert meg úgy, ahogyan ismerni kell.” Nem kell emiatt aggódni. A földön egyetlen ember, egyetlen felekezet sincs, amely a teljes, abszolút igazság birtokában van. Ha esetleg mégis találkoznánk egy ilyen csoporttal, vagy egy ilyen emberrel, akkor egyből jusson eszünkbe ez a bibliavers: 2Ha valaki azt gondolja, hogy ismer valamit, az még semmit sem ismert meg úgy, ahogyan ismerni kell.

Tehát mi az igazi testvéri szeretet a másik iránt? Hogyan kezeljük azokat, akik még nincsenek a mi megértési szintünkön? Hogyan kezeljük azokat a vallásos embereket, akik lekezelnek bennünket, mert nem úgy hiszünk valamit, ahogy ők? A tudásunk nem akadálya, hanem inkább egy összekötő kapcsa kell, hogy legyen a kapcsolatainknak. Ez csakis abban az esetben valósul meg, ha semmilyen módon nem érzünk megvetést azok iránt, akik még nincsenek a mi megértési szintünkön, illetve, ha valamilyen hitkérdésben eltérő véleményen vagyunk. Tehát az ismeretünk, az ismeretben gyengébb testvérünk iránt érzett szeretettel karöltve, képes lesz arra, hogy türelemmel, valódi segítséget nyújtsunk a másiknak. És azoknak, akik Jehova Tanúi voltak valamikor, ez a tudás segíteni fog, hogy egy olyan közösséget találjanak, ahol nem az számít, hogy miben hiszel, hanem az, hogy mennyire szereted a Teremtődet, és a Megváltódat. A többi részletkérdés. A tudás az majd az évek alatt jön magától. A vallások közötti különbség nem abban van, hogy melyik tanít igazat, vagy hamisat, hanem abban, hogy az egyház, illetve az egyház tagjai hogyan viszonyulnak a hívekhez. Ez a legfontosabb. Engedik a lelkiismereti szabadságot? Ha nem akkor ők azt hiszik, hogy jobban tudják az igazságot, mint te. De akkor rájuk is érvényesek Pál szavai: „Ha valaki azt gondolja, hogy ismer valamit, az még semmit sem ismert meg úgy, ahogyan ismerni kell.”