Sokszor elmondtam már, hogy kétszer voltam rákos. Mindkétszer átestem ennek a betegségnek minden szörnyűségén. Bár az elsőt elég jól viseltem minden szempontból, a második bizony kemény menet volt. Kétségbeesés, halálfélelem, rettegés, reménytelenség, aggódás, legyengülés, hányás, rosszullét, depresszió. Persze megtűzdelve reménnyel, bizakodással, hittel és jókedvvel. Ezek aztán felváltva ugráltak az idegrendszeremen, míg végül az orvosok megállapították, hogy elmúlt a veszély. Ennek már hat éve. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs tele a gatyám, mikor eszembe jut egy lehetséges harmadik. 

                                                             A daganatom

Meg szoktam említeni a sztrókomat is. Elég kellemetlen volt. Annak rendje és módja szerint lebénult a fél oldalam. Jobb láb, jobb kéz, és arcom jobb oldala. Semmi nem mozgott. Olyan szintű gyengeséget, tehetetlenséget sosem éreztem. Aztán meglepő módon nagyon gyorsan helyre jöttem. Ha valaki meglát és nem ismer, soha nem jönne rá, hogy ezeken keresztül mentem. 

Miért is írok erről? Azért, mert ezeket végig gondolva, nagyon szerencsés embernek érezhetem magam. Istenben hívő barátaim nem győzik hangsúlyozni, hogy mindez a csodálatos gyógyulás biztosan Istennek köszönhető, hiszen a jó dolgokat mind Istennek köszönhetjük, hiszen :

Tehát a gyógyulásom, mint jó dolog bele kell, hogy tartozzon abba a minden jó adományba, ami az Atyának köszönhető. Ám az igazság az, hogy sohasem merült fel bennem az, hogy mindezt Istennek köszönjem meg. Az első daganatomnál, az akkori gyülekezetemben hárman lettünk közel azonos időben rákosok. A másik kettő meghalt, én nem. Utánanéztem a statisztikának és azt olvastam, hogy az évi 130-140 ezer haláleset közel 30 százaléka a daganatos megbetegedéseknek köszönhető. A sztrókosok esetében azt látom, hogy az életminőségük a majdnem elviselhetetlen szintre ugrik vissza. Mindent összevetve mindhárom esetben hálás lehetek a gyógyulásomért.

A kérdés már csak az, hogy kinek? Istennek? Keresztényként elvárható lenne tőlem, hogy Istennek köszönjem meg a gyógyulásomat. És mivel imádkoztam is érte, ezért aztán még inkább elvárható lenne. Ám komoly gondokat okoz nekem ez a hála. Amikor utána néztem a statisztikának, és ha csak körülnézek a világban, akkor azt kell látnom, hogy emberek milliói nem ilyen szerencsések mint én. Nem gyógyulnak ki a betegségeikből, elviselhetetlen, embertelen körülmények között kell élniük. És ilyenkor zavar az, hogy ők miért nem kaptak abból a jó adományból Istentől mint én? Ha a keresztény barátaim magyarázata az Istentől származó gyógyulásomra igaz lenne, akkor ez csak abban az esetben lenne igaz, ha én Istennek valami különleges embere lennék. Valaki olyan, aki többet ér sok millió embernél. Engem érdemes volt Istennek meggyógyítania, mert olyan különleges valami birtokában vagyok, ami magasan értékesebbé tesz azoknál az embereknél, akikről Isten úgy gondolta, hogy kár rájuk erőfeszítést pazarolni, mert ha meggyógyulnak, akkor se lesz belőlük semmi haszna. Szóval eszerint az Isten szemében én jobb, különlegesebb vagyok, mint mások. 

Ezt a magyarázatot némileg beárnyékolja az, hogy vannak olyan gonosz vagy hitetlen emberek, akik hozzám hasonlóan átvészeltek súlyos betegségeket vagy élnek mások számára elképzelhetetlen életszínvonalon. A "minden jó adomány" adományozójának ilyenkor kicsit kétségbe vonható az igazságossága. Ami viszont valljuk be nem fedné a valóságot.

Szóval ki gyógyított meg? Ha Isten, mert szándékai vannak velem és ezért sok élni vágyó embert hagyott meghalni, de engem nem, akkor ennek következményei vannak. Ez azt jelenti, hogy Isten egyengeti az utamat, ő tanít, irányít a Szentlelkével, mivel különleges vagyok. Azt jelenti, hogy az apostolokhoz hasonló módon ihletett vagyok, és az ezen a blogon írt gondolataim, illetve más blogokon írt kommentjeim Isten akaratát tükrözik vissza. Ez esetben én egy prófétaszerűség vagyok, akire ha nem figyelnek mások, Isten ellen harcolónak bizonyulhatnak. Ha pedig a körülményeimnek, a szervezetemnek és a megfelelő orvosi kezelésnek köszönhetem a gyógyulásomat, mint sokan mások, akkor egy ember vagyok a sok közül, de az Isteni gyógyítás kizárható. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy mennyi ember szenved a világon, akikre Isten rá se hederít, és valahogy kimaradnak a "jó adományból"

Úgy látom, hogy a vallásos ember könnyen hajlik arra, hogy minden vele történő jóért Istennek adjon hálát. Ha talál az utcán egy pénzt, ha meggyógyul, ha sikerül egy vizsgája, ha jól kereső munkahelyet talál, ha pont nem lépett bele egy kutyaszarba, ha megúszott egy balesetet, ha szerencse érte, és még sorolhatnánk. Úgy érzem, hogy azok akik Istennek tulajdonítanak minden jót, azok különlegesnek érzik magukat, méltónak arra a sok jóra, ami Istentől jöhet. Legtöbb esetben bele se gondolnak, hogy a közvetlen környezetükben embertömegek vannak, akik nem részesülnek ezekben a jókban. Vagy ha bele is gondol, akkor ez az elitizmus tudatát erősíti benne.

Sokszor kihangsúlyoztam már, hogy deistának vallom magam, mert ez az adományozós dologban való hit Istentől, valójában Isten személyválogatását, igazságtalanságát hangsúlyozza ki. Amit viszont képtelen lennék hinni. Isten senkit nem gyógyít meg, senkit sem áld meg, hanem csak figyel és feljegyzi magának amit lát (Mal 3: 16) Igazságosan kivonja magát minden ember életéből. Nem biztosít előnyöket és hátrányokat kénye-kedve szerint. 

Ha mégis azt gondoljuk, hogy Isten ide ad, onnan elvesz, azzal meg nem foglalkozik, akkor az emberiséget egy kényúr játékszerévé degradáljuk le, amivel akkor és azt csinál, amit az épp aktuális kénye kedve kíván. Képtelen lennék elhinni, hogy a világ különböző részein élő gyermekek más elbírálás alá esnek Isten szemében.

                                                    Gyermekmunka Bangladesben

Nem tudom elfogadni, hogy hagyja az egyik tízévest gyermekmunkától görnyedni, prostitúcióban szenvedni, szegénységből eredő betegségekben meghalni, míg a másiknak iPhone-t ad, és még a náthájából is meggyógyítja. Nem tudom elfogadni, hogy engem Isten gyógyított meg, mert az a két néni akivel jóban voltam, meghalt úgy, hogy fájdalmat hagytak maguk után. Pont annyit, amennyit én hagytam volna, ha meghalok.