Az elmúlt néhány héten sokat gondolkoztam valamiről. Sytka blogján már egy kommentben pedzegettem a témát. A bibliakörünkön is felhoztam. És mivel konkrét mondatokban kezdem megfogalmazni magamnak, épp itt az ideje, hogy leírjam. Mielőtt bárki elkezdene kővel dobálni, elmondom, hogy az itt leírt gondolatok csupán szimpatikusak, de nem tudok velük mihez kezdeni. Miről is van szó?

A kereszténységben jelenlévő hiányérzetről. Miközben olvassuk a Bibliát, önkéntelenül összehasonlítjuk az olvasottakat azzal, amit tapasztalunk. Kérdések tömege nyüzsög az ember fejében, válaszra várva. Olyan kérdések ezek, amelyek jogosak, megalapozottak, de a Biblia vagy mélyen hallgat róluk, vagy olyan választ ad, amit nem lehet beilleszteni a mai világba. Azok pedig, akik nem elégednek meg magának a Bibliának az olvasásával, hanem a Biblia körüli tudományokkal is foglalkoznak, érzik, hogy a Biblia körül sincs minden rendben. Korábban fundamentalista nézeteket valló, mélyen hívő keresztények, felismerve, hogy igenis van létjogosultsága a bibliakritikának, egyre több jogos kérdést fogalmaznak meg,  amelyekre igen nehéz válaszolni. A kereszténység büszke a történelmében szereplő példaképekre, de maga a kereszténység szégyenteljes történelemmel rendelkezik. De nemcsak a történelemmel van baj. Ma sem lehet kiigazodni a kereszténység szétcibált egyházai között, melyek a tanítások meghökkentően széles skáláját mutatják fel. Egyszerűen képtelenség a sok különbözó, gyakran egymásnak ellentmondó "igazság" között igazságot tenni.

Röviden átgondolva a kereszténységet, elkap egy érzés, és hirtelen nem jut eszembe más, mint, hogy együtt énekeljek Hobóval:

"Kerekek közt benn a Nagy Gépben,
Nekem nem ezt ígérték, kérem!"

Létrehoztak nekünk egy vallást a hozzáértő nagyok, és mi nem tudunk vele azonosulni. Olvassuk a Bibliát, érezzük a bőrünkön a valóságot, és próbálunk valami megoldást keresni. De ez a megoldás legtöbb esetben nem más mint a beletörődés. "igaz, hogy nem ilyet szerettünk volna, de ez van, ez jutott, "elégedjünk meg azzal amink van"

Megvannak erre a technikák, hogy a csalódottságunkat átváltoztassuk megelégedettséggé. Az ember képes örülni annak, ami csalódás számára. Hányan tapsoltak örömmámorban Hitlernek? Hányan küldtek üdvözlőlapot Sztálinnak? Hányan könyörögtek Rákosinak, hogy legyen a gyermekük keresztapja? Az emberek képesek rajongani tömeggyilkosokért is.

Szóval mikor beleharapunk a magunk keresztény narancsába, és csalódottan tapasztaljuk, hogy az íze bizony nem olyan mint kéne, mert "kicsit sárgább, kicsit savanyúbb", akkor egy belső kényszer hatására belenyugszunk, és azt mondjuk: "nem baj, a lényeg, hogy a mienk". És nem foglalkozunk tovább a kérdéssel. A saját nyugalmunk érdekében, nem nyomozzuk ki, hogy mitől sárgább, mitől savanyúbb. Pedig lehet, hogy nem is narancsot ettünk, hanem citromot, és ha ez így van, akkor van rá mód, hogy ne állandóan savanyút együnk, hanem megtaláljuk az igazi narancsot.

Ehhez természetesen előszőr őszinte szembenézésre van szükség önmagunkkal. Ki kell mondani: "Nekem nem ezt ígérték, kérem!" Ki kell mondani, hogy ez nem narancs!

Én jelenleg itt tartok. Nekem nem ezt igérték. És amit le akarnak nyomni a torkomon, az nem ízlik. Viszont mélyen meg vagyok győződve arról, hogy van Isten, és Jézus az ő küldötteként célt tűzött ki elénk.

Csak ezt a célt nem találjuk. A kérdés már csak az, hogy miért nem? Miért gondolja sok keresztény, hogy a "ne gyilkolj!" parancsot kiadó Istent, gyilkossággal lehet jókedvre deríteni? Miért gondolja, hogy a "Ne ítélj!" utasítást kiadó Krisztusnak ítélkezéssel lehet örömet okozni? Mi van, ha ez az egész rossz alapokra van építve, és nem arra, amire valóban kéne?

A kereszténység folyamatosan érezte, hogy a dolgok nem stimmelnek. Nemhogy ötszáz, de ezer, ezerötszáz éve vannak hangok, melyek azt mondják: "Vissza az őskereszténységhez!". Ebben a szellemben indultak a reformátori kezdeményezések, és valljuk be: mindig sikertelenül, félmunkát végezve. Vagy vérbe fojtották, vagy félúton megálltak, de a céljukat sosem érték el. Pedig ma is ugyanez a mottó. Ha az igazságot akarod, akkor fordulj az őskereszténységhez, és csinálj mindent úgy, ahogy ők! De valljuk be ez senkinek sem sikerül. Rengeteg őskeresztényi jellemző nem jelenik meg. Erre pedig újabb magyarázatokat kell kreálni. A sikertelenség újabb és újabb magyarázatokat szűl. Úgy is mondhatnám, hogy a mai keresztény, a "sikertelenség" teológiájának rabja.

Ám mi van, ha ez az egész nem is jó? A napokban újra és újra átgondoltam, hogy mi az a biztos alap, amire építkezni lehetne. A történelem? A Biblia? Ahogy fentebb írtam, ezek nem biztosak. Támadhatóak. Egyetlen biztos és cáfolhatatlan pontot találtam, aminek a létezése, bizonyossága cáfolhatatlan: A jelenben élő Én.

Amikor egy keresztény a múlthoz képest szeretné meghatározni magát, akkor nem csinál mást, mint egy régen elmúlt jelenben keresi azt, aki akkor volt Én. Ám azóta elmúlt kétezer év, és a viszonyok olyan szinten megváltoztak, hogy azt már rekonstruálni lehetetlen. Ahogy szokták mondani: mégegyszer ugyanabba a folyómederbe nem lehet belelépni. Aki a múlthoz szeretné meghatározni magát az egy egyszeri és megismételhetetlen eseményt tekint céljának. Ez nem más mint egy ábránd, álomvilág. A történelem elmúlt, visszahozhatatlan. Azok a viszonyok, azok az érzések visszahozhatatlanok. És nemhogy 2000 év távlatából, de 20-30 évnyiből sem. A most nyáron megszervezett Szegedi Ifjúsági Napok, soha nem hozza vissza azt az az életérzést, ami a hetvenes években jellemezte azt. Egy mai P.Mobil koncert, már nem ugyanaz, mint a hetvenes években a Budai Ifjúsági Parkban. Ha valaki a múltból akarja meghatározni magát, akkor egy olyan alapra szeretne építkezni, ami már nincs, és ami már visszahozhatatlan.

Az egyetlen biztos pont most, ebben a pillanatban az, hogy Én itt ülök a számítógépem előtt és írom ezt a posztot, az üres kávéspoharam mellett. Minden más, csak múlt, vagy jövő. A saját múltam még rendben van. Arra építhetek. De azokat nem lehet és nem is kell másoknak bizonygatnom. Azok az enyémek, és senkinek semmi köze hozzá. Ha bekötik a szemem, és azt mondják, hogy egy narancsot tesznek a számba, és annak citrom íze van, akkor a saját érzékeim, tapasztalataim alapján azonosítani tudom, hogy az a számat összehúzó savanyú gyümölcs nem narancs, hanem citrom. De ehhez arra van szükség, hogy az adott jelenben önmagam legyek, és hallgassak önmagamra. Mert ha hagyom magam becsapni, akkor onnan egy orwelli hamis valóságban fogom élni az életemet.

Tehát ha a kereszténységet meg szeretném határozni, akkor azt csakis a kereszténység jelene alapján tudom megtenni. És ha választ szeretnék kapni a kérdéseimre, akkor a jelen nélkül hamis képet, hamis válaszokat fogok kapni. Ezért most úgy gondolom, hogy a saját kereszténységemet, a saját jelenemhez, és a világ jelenéhez képest kell meghatároznom. A kérdéseim jogosságát a jelen határozza meg. Ezek a kérdések a múltban értelmetlenek lettek volna. A múltban más kérdéseknek volt létjogosúltságuk, de azok a kérdések a létjogosultságukkal együtt feloldódtak az időben.

"A mának elég a maga baja." (Jézus)